Hazánk, 1904. február (11. évfolyam, 28-51. szám)
1904-02-01 / 28. szám
HAZÁNK. 28 szám. fességgel teszünk eleget mégis e feladatunknak s mindenekelőtt a szocialistaapostolokkkal és működésükkel foglalkozunk. -A szocialista apostolok. A szocialista apostoloknak Mezőfű Vilmos a fejük. Az ő nevétől visszhangzik Aradmegye minden oláh községe. Ö azonban csak mint fogalom él e nép lelkében, mint a legfőbb szocialista. A helyszínen nem járt személyesen, legalább Aradmegyében nem. Hanem egy Zsaluzsinszky Ignác nevű elvtársa, aki különben szerkesztője egy piros betűkké nyomatott s Budapesten megjelenő, oláh nyelvű szocialista hetilapnak, a «Voluntia Poporului»-nak. Ez a Zsaluzsinszky tavaly márciusban és áprilisban járta sorra Aradmegye községeit. Hogy ő betette a lábát, nyomban formát cserélt az azelőtt csöndes s ha szegényen is, de megelégedetten élő nép. Zsaluzsinszky eljöveteléhez azonban a talaj már előre el volt készítve, titokban. 1903 januárjában és februárjában Nagyszalontáról — mely a biharmegyei földosztó szocialisták egyik tőfészke — és Budapestről jött obskúrus alakok járták be Arad megye oláh községeit, akik alattomban érintkezésbe léptek a falvak véresszájú elemeivel, amilyenek mindenütt akadnak. Ettől az időtől kezdve itt is, ott is lehetett már hallani földosztásról, a hatóságok elkergetéséről stb. Azelőtt hite-hamva sem volt ennek. Nagy csöndben, óvatosan ment ez az előkészítő munka, de eredményesen, úgy hogy amikor Zsaluzsinszky ur már nyíltan fellépett s a hatóságilag engedélyezett népgyülésen mint szónok szerepelt, ezrek és ezrek hallgatták szavát. Mezőfiék a törvényes formák megtartásával folytatták népgyülési üzelmeiket. Budapestről kérelmezték az egyes községekbe, előre kitűzött napokra. A gyülekezési jog szabad lévén, a főbirák mindenütt engedélyezték is, de természetesen ellenőrzéssel. A központból már eleve értesítették a községek főkolomposait a gyűlés napjáról, akik persze egy-kettőre beharangozták az egész falut, hogy jön a megváltó, aki felszabadítja a népet a járom alól. Mint említettük, a múlt év márciusában és áprilisában folytak le ezek a népgyűlések. Zsaluzsinszky fölállott a szónoki emelvényre s elmondotta népboldogító beszédét, amelyben igen óvatosan lavírozott, a körül, hogy föld kell a A léha Schiaparelli, a nyegle Bunsen, a tudatlan Franz Mocnik és társai, nem is beszélve bizonyos Secchi nevezetű értelmetlen tálcánról, kikkel a jó páter levelezett, mindenképpen megérdemlik, hogy csak ő vele diskurálhatlak, senki mással. Mi nagyfényességű égi testeink nem igen ereszkedtek le ezen kisrendű planétához, kiket az európai tudományos világ impertinens lágyfejűsége elsőrendű csillagok gyanánt akar az emberiség nyakába varrni, holott mi tudjuk, hogy mivel ezen föntnevezett urak közül egyetlen egy sem kéredzkedett akadémiánk ihletett falai közé, nem lehet részese ennélfogva a tudásnak sem. Csak a szegény kis Domonkos páterrel levelezhettek tehát, úgy kell nekik! * Imhol azonban, ő is meghalt. Betipegett, ugy hiszem, cellájába, lefeküdt az ágyba s meghagyta a vele egy öregségü Hilárius fráternek, hogy járuljon, ha ráér, a guardiánhoz és jelentse meg neki, ha nem esik nehezére, hogy mondjon egy imát, ha akar, az ő bűnös lelkének üdvösségéért, mert ő ugyan nemsokára el fog innét menni, de itt hagyja porlandó hüvelyét a kolostornak. Hilárius fráter csendesen bólingatott. Elértette és majd lemegy, ha ráér, a guardiánhoz. — Tégy vizet, édes fiam, ide az asztalomra. — Egyebet nem óhajt, páter Dominicus? — Nem, édes fiam, az Isten áldjon meg . . . — Deo gratias . .. — Amen. S úgy volt bizonynyal, miképpen elképzelem. A hófehér cella vaságyán lehunyt szemekkel feküdt egy darabig ez a liliomnál fehérebb, okos öreg ember, azután összekulcsolta mellén a kezeit s az Úr irgalmába ajánlva magát, némán népnek, hogy az adó nagy, hogy állami és közigazgatási tisztviselőkre nincs szükség. Erről beszélt, de természetesen oly formába öntve, hogy az ellenőrző közigazgatási tisztviselő bele nem avatkozhatott. Befejezte azonban szavait a következőkkel: «Ti nép, olyanok vagytok, mint a szorgalmas kis méh. A méhek között is herék élnek. Mit tesz azonban a kis méh ? — végre is megöli a heréket.» Ez a passzus volt minden szónoklat vége. Ez pedig határozott izgatás, lazítás, s szinte csodálatos, hogy a jelenlevő hatósági közeg nem csipette nyakon a tisztelt szónok urat. A népgyűlés lefolyta után a szónok úr valamiképpen tudtára adatta a népnek, hogy neki tulajdonképpen útiköltségre is van szüksége, mert a vasút, sajnos, nem viszi őt potyán. Nosza gyűjteni! Tehetségéhez képest ki egy koronával, ki két-három hatossal járult hozzá az útiköltséghez, ami legalább is négy-ötszáz koronára rúgott minden egyes helyen. Miután a szónok elsülyesztette ezt a tekintélyes summát, következett a szocialista párt megalakítása, szervezése. Aki tagja akar lenni, potom egy koronát fizet, azután hetenkint 2 fillért köteles a központi pénztárnak szolgáltatni Ezen a réren is összeverődött hamarosan pár száz korona. Majd megalakították a helyi párt vezetőségét. Ez mindenütt áll: az elnökből, a jegyzőből és pénztárosból , továbbá nyolc-tizenkét tagból álló választmányból. A helyi pártnak, a központi szervezettől teljesen független pénztára van, amelybe a heti befizetés két, három, négy és öt fillér között váltakozik. Amint látható, elég drága mulatsága a szocializmus a népnek. Ez azonban még nem minden. A vörös betűs «Voluutia Poporului» oláh hetilap a múlt év tavaszán indult meg s annak szerkesztője éppen a szónokló Zsaluzsinszky. Csak világos, hogy nem mulasztotta el az előfizetők toborzását! Két korona egy évre csak. Ha a párnáját kellett is eladnia, megszerezte ezt a pénzt a szegény oláh, hogy ezzel is áldozzon a szent ügynek. Azután vásárra került Mezőfi úr arcképe is, csekély tiz-húsz krajcárért. Ezen is fordult meg egy kis haszon, íme, így munkálkodnak Mezőfiék. Arad megye kétszázhatvanhét községe közül mintegy kilencvenben jártak s nem túlozok, amikor azt állítom, hogy legalább hatvannyolcezer koronát vettek ki a nép szájából, még szegényebbé és nyomorultabbá téve a már amúgy is szegény népet. A helyzet: Budapest, febr. 1. Az országgyűlést a delegációk időtartamára, két-három hétre elnapolták. Az apostolok — a képviselők nagy része — szétoszlottak az ország minden tájéka felé, hogy a közeledő választásokra való tekintettel hirdessék az igét a népnek, amelytől függ ismét az üdvösség kenyerének, a mandátumnak elnyerése. Bécsben a delegációk kezdik meg működésüket s akkor lesz, ami lesz, akkor hallunk valamit a közös hadügyminiszter ajkáról a magyar nemzeti követelmények sorsáról. Egyik, a kormányhoz ez idő szerint közel álló laptársunk a politikai helyzetről elmélkedvén, arra a meggyőződésre jut, hogy az egyes parlamenti pártok ma is éppen úgy állanak egymással szemben, mint az új egyházpolitika nagymestere, Wekerle Sándor kormányzata idejében. A szélsőbal most is ölelkezik a szélsőjobbal, szóval a közjogi szempontok elhomályosításával a felekezeti szempontok domborodnak ki. Ennek eredménye pedig ma szintén ugyanolyan, mint aminőnek — a «Miatyánk» kálvinista megtoldását vévén alapigéül: «mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség» — jellemezte egy akkori politikus. «Az ország a zsidóké, a hatalom a kálvinistáké, a pápistáknak pedig megmarad a dicsőség.» E szellemes megállapítás szerint három felekezeti tenorista verseng tehát, akiknek csakugyan mindegyike szerelmes volt a katonai kérdésekbe, csakhogy nem egy időben, hanem a lenti sorrend szerint. Legelemesebb volt a zsidóság, mely a nemzeti aspirációk érett hajadonában elsőnek látta meg a jó partrét; legreálisabb a kitartásban a kálvinista: szerelme révén pozíciót szerzett, és a katholikus párt akkor mereng az ideál hajfürtjén, mikor az már édes titkot rejt szive alatt s a delegációk keresztelőre készülnek. Valóban e tekintetben a katonai kérdések, amennyire lehet, kihasználtattak, csak az a kérdés vár még eldöntésre, mi marad belőlük nemzeti haszon? Szóltunk föntebb arról, hogy a magyar delegáció szerdán kezdi meg újból Bécsben tanácskozásait. Mindjárt az első napon Pitreich lovag hadügyminiszter fog nyilatkozni azoknak a nemzeti követelményeknek mibenlétéről, melyeket gróf Tisza István miniszterelnökké lett kinevezésével egyidejűleg hozott magával. Ha Pitreich beszéde magyar nemzeti szempontból kielégíte , kiszenvedett. Szelíden, alázatosan, panasz és fájdalom nélkül, mint egy gyermek, akit szeret a Jézuska. Mire belépett hozzá a meggörnyedt, félvak guardian s reszkető, csontos ujjaival megtapogatta a halott arcát és mire beléptek Hilárius fráterrel a többi atyák, hogy elénekeljék ágya mellett a sötét «De profundis»-t, a megboldogult öreg vonásai már kemények voltak, teste kihűlve, szemei fénytelenül bámultak üregeikben. Elvégeztetett. Ecee, mondám, meghalt egy boldog ember. A kolostor örökös csendjében, ki hatvan esztendeig szomjúhozta soha el nem gyengülő akaraterővel a tudást, azzal a szolid megenyhüléssel adta vissza lelkét az alkotónak, hogy megtette, amit tehetett: tanult, hogy taníthasson itt, hogy tanulhassák, s bizony nem oka semmiképpen, hogy itthon nem akarták észrevenni és nyilván szégyeltek tanulni tőle. Abban a nagy, majdnem ijesztő csendben, hol még az ő lassú, csoszogó léptei is viszhangot támasztottak, a barna, itt-ott már zöld penészszel erezett falak között — mindig azt forgatta elméjében, hogy hasznos dolgot műveljen, okulására a tudomány gyengébb fegyverzetű katonáinak, kik a szellem arankának összegyűjtött tömegét azonban úgy vélték leghelyesebben elintézhetőnek, ha kidobják ama szegény germánoknak, hadd szedegessék össze vértelen Studien-Qk és komikusan alapos Mittheilungen~]úk számára, ha tetszik. Itthon ugyan mit csináljanak az ilyen tekintély nélkül való, szerény, agg páterrel ? Lásd, még csak királyi tanácsos sem volt, az árva. Lásd, egy csöpp rendjel sem fényeskedett mellén. Feje nagy, reverendája foltos, kopott, dísztelen. Modora igénytelen, mondhatni félénk, mondhatni: esetlen, sőt nevetséges az ö szegzetességében és egyenesen felháborító az ö naivságában. Mi az istennyilát lehetett volna csinálni vele ! Nem lehessen ennek becsülete a Tekintetes Akadémia kifogástalan gentlemanje előtt, akik — legyen ő rajtuk polgári köntös, vagy papi reverenda — nem szoktak elcsúszni egy narancshéjon és semmiképp sem tudnák jól érezni magukat egy ember közelében, aki . . . pihánhat a shame . . . kékbabos kendővel törölte le szép, magas homlokáról a verejtéket, fogalma sem volt róla, hogy a bábolnai ménes negyedmilliós csődörének hogy hívták az apját és miért szentségtörés késsel enni a halat. Kívül muszájt tehát maradnia az ajtón, ez olyan világos, mint a vakablak. Mert ugyan: Mely nagyszerű tudósunk kompromittálja vala magát egy ily együgyü páterrel — your excellency ? Ama díszes testületben, hol diadalmasan szárnyal a magyar lélek, tobzódik az eredetiség és «tűzhányó hegyként ontja a tudós csillogó láváját mindenek gyönyörűségére a faj őstartalmából és a műveit agy kohójából fölfakadt szellem» — miképpen foglalhatott volna helyet a méltóságos és excellenciás kabátok és tatárok között egy kopott reverenda ? Szíveskedjünk csak felgondolni, mi lészen, ha ezen igen előkelő és jól nevelt úri társaságba a könnyelműség valahogy be találná csempészni a finom és legfinomabb allűrökben tudatlan parasztokat? Elegyes társaság — az lészen. S ez vészes hiba lészen, mert el találná fintorítani orrát ő nagyméltósága, valamelyik kilencágú «tagtárs» úr s az elemi csapásnak súlya alatt föld alá sülyedne szégyenletében bizonynyal maga a palota is. Kedd, 1904 február 2.