Hazánk, 1904. február (11. évfolyam, 28-51. szám)

1904-02-01 / 28. szám

HAZÁNK. 28 szám. fességgel teszünk eleget mégis e felada­tunknak s mindenekelőtt a szocialista­­apostolokkkal és működésükkel foglal­kozunk.­ ­-A szocialista apostolok. A szocialista apostoloknak Mezőfű­ Vilmos a fejük. Az ő nevétől visszhangzik Aradmegye min­den oláh községe. Ö azonban csak mint fogalom él e nép lelkében, mint a legfőbb szocialista. A helyszínen nem járt személyesen, legalább Arad­­megyében nem. Hanem egy Zsaluzsinszky Ignác nevű elvtársa, aki különben szerkesztője egy piros betűkké­ nyomatott s Budapesten meg­jelenő, oláh­ nyelvű szocialista hetilapnak, a «Voluntia Poporului»-nak. Ez a Zsaluzsinszky tavaly márciusban és áprilisban járta sorra Arad­­megye községeit. Hogy ő betette a lábát, nyom­ban formát cserélt az azelőtt csöndes s ha sze­gényen is, de megelégedetten élő nép. Zsaluzsinszky eljöveteléhez azonban a talaj már előre el volt készítve, titokban. 1903 janu­árjában és februárjában Nagyszalontáról — mely a biharmegyei földosztó szocialisták egyik tő­­fészke — és Budapestről jött obskúrus alakok járták be Arad megye oláh községeit, akik alat­­tomban érintkezésbe léptek a falvak véresszájú elemeivel, amilyenek mindenütt akadnak. Ettől az időtől kezdve itt is, ott is lehetett már hallani földosztásról, a hatóságok elkergetéséről stb. Azelőtt hite-hamva sem volt ennek. Nagy csönd­ben, óvatosan ment ez az előkészítő munka, de eredményesen, úgy hogy amikor Zsaluzsinszky ur már nyíltan fellépett s a hatóságilag enge­délyezett népgyülésen mint szónok szerepelt, ezrek és ezrek hallgatták szavát. Mezőfiék a törvényes formák megtartásával folytatták népgyülési üzelmeiket. Budapestről kérelmezték az egyes községekbe, előre kitűzött napokra. A gyülekezési jog szabad lévén, a fő­­birák mindenütt engedélyezték is, de természe­tesen ellenőrzéssel. A központból már eleve ér­tesítették a községek főkolomposait a gyűlés napjáról, akik persze egy-kettőre beharangozták az egész falut, hogy jön a megváltó, aki felsza­badítja a népet a járom alól. Mint említettük, a múlt év márciusában és áprilisában folytak le ezek a népgyűlések. Zsalu­zsinszky fölállott a szónoki emelvényre s elmon­dotta népboldogító beszédét, amelyben igen óvatosan lavírozott, a körül, hogy föld kell a A léha Schiaparelli, a nyegle Bunsen, a tudat­lan Franz Mocnik és társai, nem is beszélve bi­zonyos Secchi nevezetű értelmetlen tál­cán­r­ól, kikkel a jó páter levelezett, mindenképpen meg­érdemlik, hogy csak ő vele diskurálhatlak, senki mással. Mi nagyfényességű égi testeink nem igen ereszkedtek le ezen kisrendű planétához, kiket az európai tudományos világ impertinens lágyfejűsége elsőrendű csillagok gyanánt akar az emberiség nyakába varrni, holott mi tud­juk, hogy mivel ezen föntnevezett urak közül egyetlen egy sem kéredzkedett akadémiánk ihletett falai közé, nem lehet részese ennélfogva a tudásnak sem. Csak a szegény kis Domonkos páterrel levelez­hettek tehát, úgy kell nekik! * Imhol azonban, ő is meghalt. Betipegett, ugy hiszem, cellájába, lefeküdt az ágyba s meghagyta a vele egy öregségü Hilárius fráternek, hogy járuljon, ha ráér, a guardiánhoz és jelentse meg neki, ha nem esik nehezére, hogy mondjon egy imát, ha akar, az ő bűnös lelkének üdvösségéért, mert ő ugyan nemsokára el fog innét menni, de itt hagyja porlandó hüve­lyét a kolostornak. Hilárius fráter csendesen bólingatott. Elértette és majd lemegy, ha ráér, a guardiánhoz. — Tégy vizet, édes fiam, ide az asztalomra. — Egyebet nem óhajt, páter Dominicus? — Nem, édes fiam, az Isten áldjon meg . . . — Deo gratias . .. — Amen. S úgy volt bizonynyal, miképpen elképzelem. A hófehér cella vaságyán lehunyt szemekkel fe­küdt egy darabig ez a liliomnál fehérebb, okos öreg ember, azután összekulcsolta mellén a kezeit s az Úr irgalmába ajánlva magát, némán népnek, hogy az adó nagy, hogy állami és köz­­igazgatási tisztviselőkre nincs szükség. Erről beszélt, de természetesen oly formába öntve, hogy az ellenőrző közigazgatási tisztviselő bele nem avatkozhatott. Befejezte azonban szavait a következőkkel: «Ti nép, olyanok vagytok, mint a szorgalmas kis méh. A méhek között is herék élnek. Mit tesz azonban a kis méh ? — végre is megöli a heréket.» Ez a passzus volt minden szónoklat vége. Ez pedig határozott izgatás, la­zítás, s szinte csodálatos, hogy a jelenlevő ható­sági közeg nem csipette nyakon a tisztelt szó­nok urat. A népgyűlés lefolyta után a szónok úr valami­képpen tudtára adatta a népnek, hogy neki tulaj­donképpen útiköltségre is van szüksége, mert a vasút, sajnos, nem viszi őt potyán. Nosza gyűjteni! Tehetségéhez képest ki egy koronával, ki két-három hatossal járult hozzá az útiköltség­hez, ami legalább is négy-ötszáz koronára rúgott minden egyes helyen. Miután a szónok elsülyesztette ezt a tekintélyes summát, követke­zett a szocialista párt megalakítása, szervezése. Aki tagja akar lenni, potom egy koronát fizet, azután hetenkint 2 fillért köteles a központi pénztárnak szolgáltatni Ezen a réren is össze­verődött hamarosan pár száz korona. Majd meg­alakították a helyi párt vezetőségét. Ez min­denütt áll: az elnökből, a jegyzőből és pénztá­rosból , továbbá nyolc-tizenkét tagból álló választ­mányból. A helyi pártnak, a központi szervezet­től teljesen független pénztára van, amelybe a heti befizetés két, három, négy és öt fillér között váltakozik. Amint látható, elég drága mulatsága a szocia­lizmus a népnek. Ez azonban még nem minden. A vörös betűs «Voluutia Poporului» oláh heti­lap a múlt év tavaszán indult meg s annak szerkesztője éppen a szónokló Zsaluzsinszky. Csak világos, hogy nem mulasztotta el az elő­fizetők toborzását! Két korona egy évre csak. Ha a párnáját kellett is eladnia, megszerezte ezt a pénzt a szegény oláh, hogy ezzel is áldoz­zon a szent ügynek.­ Azután vásárra került Mezőfi úr arcképe is, csekély tiz-húsz krajcárért. Ezen is fordult meg egy kis haszon, íme, így munkálkodnak Mezőfiék. Arad megye kétszáz­hatvanhét községe közül mintegy kilencvenben jártak s nem túlozok, amikor azt állítom, hogy legalább hatvannyolcezer koronát vettek ki a nép szájából, még szegényebbé és nyomorul­tabbá téve a már amúgy is szegény népet. A helyzet: Budapest, febr. 1. Az országgyűlést a delegációk időtartamára, két-három hétre elnapolták. Az apostolok — a képviselők nagy része — szétoszlottak az or­szág minden tájéka felé, hogy a közeledő vá­lasztásokra való tekintettel hirdessék az igét a népnek, amelytől függ ismét az üdvösség kenye­rének, a mandátumnak elnyerése. Bécsben a delegációk kezdik meg működésüket s akkor lesz, ami lesz, akkor hallunk valamit a közös hadügyminiszter ajkáról a magyar nemzeti köve­telmények sorsáról. Egyik, a kormányhoz ez idő szerint közel álló laptársunk a politikai helyzetről elmélkedvén, arra a meggyőződésre jut, hogy az egyes parla­menti pártok ma is éppen úgy állanak egymás­sal szemben, mint az új egyházpolitika nagy­mestere, Wekerle Sándor kormányzata idejében. A szélsőbal most is ölelkezik a szélsőjobbal, szóval a közjogi szempontok elhomályosításával a felekezeti szempontok domborodnak ki. Ennek eredménye pedig ma szintén ugyanolyan, mint aminőnek — a «Miatyánk» kálvinista megtoldá­­sát vévén alapigéül: «mert tied az ország, a ha­talom és a dicsőség» — jellemezte egy akkori politikus. «Az ország a zsidóké, a hatalom a kál­vinistáké, a pápistáknak pedig megmarad a di­csőség.» E szellemes megállapítás szerint három felekezeti tenorista verseng tehát, akiknek csak­ugyan mindegyike szerelmes volt a katonai kér­désekbe, csakhogy nem egy időben, hanem a lenti sorrend szerint. Legele­mesebb volt a zsidóság, mely a nemzeti aspirációk érett haja­­donában elsőnek látta meg a jó partrét; leg­reálisabb a kitartásban a kálvinista: szerelme révén pozíciót szerzett, és a katholikus párt akkor mereng az ideál hajfürtjén, mikor az már édes titkot rejt szive alatt s a delegációk keresz­telőre készülnek. Valóban e tekintetben a kato­nai kérdések, amennyire lehet, kihasználtattak, csak az a kérdés vár még eldöntésre, mi marad belőlük nemzeti haszon? Szóltunk föntebb arról, hogy a magyar dele­gáció szerdán kezdi meg újból Bécsben tanács­kozásait. Mindjárt az első napon Pitreich lovag hadügyminiszter fog nyilatkozni azoknak a nem­zeti követelményeknek mibenlétéről, melyeket gróf Tisza István miniszterelnökké lett kinevezé­sével egyidejűleg hozott magával. Ha Pitreich beszéde magyar nemzeti szempontból kielégít­e , kiszenvedett. Szelíden, alázatosan, panasz és fájdalom nélkül, mint egy gyermek, akit szeret a Jézuska. Mire belépett hozzá a meggörnyedt, félvak guardian s reszkető, csontos ujjaival meg­tapogatta a halott arcát és mire beléptek Hi­lárius fráterrel a többi atyák, hogy elénekeljék ágya mellett a sötét «De profundis»-t, a meg­­boldogult öreg vonásai már kemények voltak­, teste kihűlve, szemei fénytelenül bámultak üre­geikben. Elvégeztetett. Ecee, mondám, meghalt egy boldog ember. A kolostor örökös csendjében, ki hatvan esz­tendeig szomjúhozta soha el nem gyengülő akarat­erővel a tudást, azzal a szolid megenyhüléssel adta vissza lelkét az alkotónak, hogy megtette, amit tehetett: tanult, hogy taníthasson­ itt, hogy tanulhassák, s bizony nem oka semmiképpen, hogy itthon nem akarták észrevenni és nyilván szégyeltek tanulni tőle. Abban a nagy, majdnem ijesztő csendben, hol még az ő lassú, csoszogó léptei is viszhangot támasztottak, a barna, itt-ott már zöld penészszel erezett falak között — min­dig azt forgatta elméjében, hogy hasznos dolgot műveljen, okulására a tudomány gyengébb fegy­verzetű katonáinak, kik a szellem arankának összegyűjtött tömegét azonban úgy vélték leg­helyesebben elintézhetőnek, ha kidobják ama szegény germánoknak, hadd szedegessék össze vértelen Studien-­Q­k és komikusan alapos Mit­­theilungen~]úk számára, ha tetszik. Itthon ugyan mit csináljanak az ilyen tekin­tély nélkül való, szerény, agg páterrel ? Lásd, még csak királyi tanácsos sem volt, az árva. Lásd, egy csöpp rendjel sem fényeskedett mellén. Feje nagy, reverendája foltos, kopott, dísztelen. Modora igénytelen, mondhatni félénk, mondhatni: esetlen, sőt nevetséges az ö szegzetességében és egyenesen felháborító az ö naivságában. Mi az istennyilát lehetett volna csinálni vele ! Nem lehessen ennek becsülete a Tekintetes Akadémia kifogástalan gentlemanje előtt, akik — legyen ő rajtuk polgári köntös, vagy papi reve­renda — nem szoktak elcsúszni egy narancs­héjon és semmiképp sem tudnák jól érezni ma­gukat egy ember közelében, aki . . . pihá­­nhat a shame . . . kékbabos kendővel törölte le szép, magas homlokáról a verejtéket, fogalma sem volt róla, hogy a bábolnai ménes negyedmilliós cső­­dörének hogy hívták az apját és miért szentség­­törés késsel enni a halat. Kívül muszájt tehát maradnia az ajtón, ez olyan világos, mint a vakablak. Mert ugyan: Mely nagyszerű tudósunk kompromittálja vala magát egy ily együgyü páterrel — your excel­lency ? Ama díszes testületben, hol diadalmasan szárnyal a magyar lélek, tobzódik az eredetiség és «tűzhányó hegyként ontja a tudós csillogó láváját mindenek gyönyörűségére a faj őstartal­mából és a műveit agy kohójából fölfakadt szel­lem» — miképpen foglalhatott volna helyet a méltóságos és excellenciás kabátok és tatárok között egy kopott reverenda ? Szíveskedjünk csak felgondolni, mi lészen, ha ezen igen előkelő és jól nevelt úri társaságba a könnyelműség valahogy be találná csempészni a finom és legfinomabb allűrökben tudatlan parasz­tokat? Elegyes társaság — az lészen. S ez vészes hiba lészen, mert el találná finto­rítani orrát ő nagyméltósága, valamelyik kilenc­­ágú «tagtárs» úr s az elemi csapásnak súlya alatt föld alá sülyedne szégyenletében bizonynyal maga a palota is. Kedd, 1904 február 2.

Next