Hazánk, 1905. február (12. évfolyam, 28-51. szám)
1905-02-01 / 28. szám
IGAZÁNK. 28. szám. __________________12_________________ Szerda. 1905. február 1. önti istével oltalmazta még akkor is, mikor már nent s értették meg. S bizonyos, hogy a kiegyezésnél ma is megingathatlanul áll, ha annak szelleme igazában érvényesül. Ámde két hiba esett. Az egyik, mesterségesen estiárt baj az volt, hogy a kiegyezést nem szellenéhez és rendeltetéséhez hiven kezelték. A náluik természetes baj pedig az, hogy egy óramű, amely mindig csak ugyanazon számot mutatja és egy nemzet, mely mindennap halad valamit, véégre is csak elévülnek egymástól. A kiegyezést egy fejlődni vágyó nemzeti állam alapjának szánták, de úgy kezelték, mintha az volna a rémeltetése, hogy korlátot állítson a fejlődés elé. A 67-es alap a jogfolytonosság megtestesítése , de úgy alkalmazták, mintha a jogfejlődés pályafutását 1867-ben befejezte volna. Pedig akkor csak megalapították a folytonosságot és nem befejezték. tele van problémákkal a kiegyezés. Aki megérteni akarja e problémákat, annak bele kell nyúlnia a 67 összes jogforrásaiba. A 67-et az ősi magyar törvények alapján kell magyarázni. Magyarázták és értelmezték azonban azon érdek alappján, hogy a monarchia nagyhatalmi poziciójába a magyarság tökéletesen beleilleszkedjék ; az egységesen és közösen való jelentkezés minden külső látszatát megőrizni segítsen és a kifelé jelentkezés egységes látszatának megőrzési kedvéért nyomja el nemzeti életének fejlődő vágyait. És a kiegyezést ily rendeltetés céljára , használni legjobbjaink is segítettek, mert meggyőződésük az volt, hogy nemzetünk, a saját egyéniségében, a saját géniuszában való fejlődés útján haladva, nem juthat boldog célhoz a népei nagy tengerében; helyét megállani képtelen, téri teit viselni gyenge, önmagában még nemzetiségei ellen sem vehetné fel a harcot, annál kevésbbé egyszerre Ausztriával is és legkevésbbé kékülhet kontroverziába ily körülmények között uralkodójával. Ennélfogva áldozzon fel valamit egyéniségéből és jogainak kiaknázásában ne legyen türelmetlen, mert ha konfliktusba keveredik, bizonyosan a rövidebbet hozza. Hiszen mióta a kiegyezésben nyitva hagyott kérdések előtérbe nyomultak, folyton az a fényesketés járja, hogy no most vége lehet mindennek, megszűnik az alkotmányosság és jön az özönvíz. Rögeszmévé vált, hogy, ha a magyar nemzet nem szállít idejében katonát, akkor az ezeríves állami hivatás betöltésére is nyomban képtelenné válik. Ez a felfogás, mely ott ijedezett, rémített, fenyegetett és szűkmarkuskodott a 67- es alapon, végre is hitelét vesztette. Mikor Széll lemondott, tele volt a levegő balsejtelmekkel s rátig akartunk hinni szemeinknek, midőn további kemény alku után Tisza mégis annyit hozott, amennyi a Széll Kálmán sokat ígérő kormányzatának állandósítására teljesen elég lett volna. Hát még a fenyegetésben is hiányzott a következetesség, a szűkkeblűségben a logika ; a nemzettel közelebbi kontaktusba jutott politikusokat háttérbe szorították és olyan kezeken át adakoztak, melyek ökölbe voltak szorítva. Következetlenség, kapkodás, tervszerűtlenség felülről; a hatalomért való versenyfutás, a felkínálkozás alulról; korruptív kormányzati rendszerek megerősítése átlátszóan naiv politikai célokkal: Íme, ezek rontották le a 67-es kormány hitelét annyira, hogy ma már a közvélemény sem komolyan reményleni nem tud, sem komolyan megijedni nem akar. Nem a 67-es alap van kompromittálva, de annak kezelési módja, de ez a végső eredményre nézve, sajnos, majdnem mindegy. Mert a helyzet ma mégis csak az, hogy a 67-es politika exponenseit s annak egész őrségét mindaz a hiba terheli és hitelüket rontja, amely hibák a kapkodásból, korruptiv rendszereknek felülről való támogatásából, népszerűtlen egyének felkarolásából s népszerűek elejtéséből és az intéző körök megannyi más tévedéséből származtak. Egyszeriben jóvá tenni e hibát, másképpen: a szabadelvű párt végzetszerűleg bekövetkezett bukását győzelemre átváltoztatni lehetetlenség. Sőt most már ez nem is kívánatos. Mert e pártnak bármely formában való feltámasztása a régi gazdálkodás folytatását jelentené, a napról-napra való tengődést; jelentené a kisebb és nagyobb krízisek láncolatát, melyek alkotmányos életünk gépezetének működését minduntalan megakasztanák és jelentené azt, hogy ez a párturalom a választások meghamisítása, tehát korruptív rendszer és a parlamenti szabadság elnyomása nélkül a 67-es alkotmányosságot még ideig-óráig sem tarthatná fenn. Le kell számolni tehát a helyzettel. A régi 67-es párturalomnak jogaiba való visszahelyezése és kormányzás a függetlenségi párt ellenére nem is lehetséges, nem is kívánatos. Csak egy megoldás van itt: részt kell vennie a kormányzásban a függetlenségi pártnak is. Hiszen semmiképpen sem zárható ki. Egy 160 tagot számláló egységes párt akaratával szemben parlamenti kormányzásról szó sem lehet. Szervezkedjék bár a függetlenségiek kizárásával egy új többség, értsen ez bármennyire is egyet, a kormányzás gyakorlati feltételeinek megnyeréséért mégis csak lépten-nyomon a függetlenségi párthoz van utalva, ennek beleegyezése nélkül nem juthat pénzhez és katonához, ennek ellenszegülését legyőzni képtelen. Ettől a párttól függne egyenesen a kormányok politikai élete s most már félreérthetlenül kialakulna az a ferde helyzet, hogy a 67-es többség csak névleg kormányozná az országot, valójában azonban a függetlenségi párt diktatúrája alatt állana s maga a függetlenségi párt döntő tényezővé válnék a kormányzásban, anélkül, hogy a felelősséget viselné. Ily viszonyok között a politikai őszinteség erkölcsi alapkövetelménye az, hogy a függetlenségi pártot a felelősség körébe bevonják, hogy a kormányzásban való tényleges részvételük ne fal mögött történjék, de nyílt színen, a tiszta parlamenti életnek megfelelően. És a függetlenségi pártnak ez a bevonása inkább csak formakérdés, mert a párt ugyanazon programmal, melynek alapján beleegyezik abba, hogy mások kormányozzanak, ugyanezen programmal a kormányzásban maga is részt vehet. Ha tehát sikerül olyan programmot létrehozni, mely a kormányzást a függetlenségi párt beleegyezésével lehetővé teszi, akkor ugyanezen programmal meg van már oldva a függetlenségi párt kormányzatba vonásának kérdése is. Mert azt hiszem, azon Programm, melyet a függetlenségi párt támogathat, nem más, mint az a Programm, melyet a függetlenségi párt végrehajtani is köteles. Képtelenséget vagy éppen nevetni valót csak az lát a Kossuthék kormányra jutásának feltevésében, aki a megszokott gondolatkör járma alól nem tud felszabadulni. Vájjon nem sokkal képtelenebb-e ennél egy tiszta parlamentáris államban az a feltevés, hogy a kisebbségben levő bukott párt alakítson kormányt és a legnagyobb többségre jutott pártot egyszerűen figyelmen kívül hagyja? Ott van valószínűleg tévedés a dologban, hogy a függetlenségi pártot nem tudják másként elképzelni, mint pörge kalappal fején és ajkán az örökös ellentállás jelszavával. Hát hiszen nem csoda, ha egy ellenzék, mely évtizedeken át csak a zaklatás, az izgatás végső eszközeivel érvényesülhetett, mely csak drasztikus cselekmények árán juthatott sikerekhez, oda fejlődött, ahova egy örökös ellenzéknek, szemben egy örökös uralkodópárttal, fejlődnie kell. Egészen más azonban az ellenzék hivatása, ha előtte a kormányra jutás lehetősége megnyílik. E pillanattól kezdve kénytelen a párt a gyakorlati lehetőségek idáig figyelmen kívül hagyott kérdéseivel behatóan foglalkozni s rájön mihamar, hogy az érvényesülés és a kormányzás művészete a lehetőség legjobb módjának megragadásából áll. Maga a függetlenségi párt sem mehet kormányra más célzattal, mint bármely más párthoz tartozó, igazi magyar politikus és ez a cél kiaknázása minden lehetőségnek a nemzeti aspirációk előrenyomulása érdekében. E cél szolgálatában mindenekelőtt a közjogi kasztrendszerből kell kibontakozni. Nyomasztó kasztrendszert teremtett meg az a hibás felfogás, mely a 67-et a 48-cal elvi ellentétként állítja szembe. Ez az elvi szembeállítás helytelen, mert hiszen a 67 nem a 48 ellenére jött létre, hanem annak folytatásaként, abba a 67-es medencébe az összes, önálló nemzeti létünket biztosító jogforrások beleömlöttek és benne vannak. Aki tehát a 48-as Magyarországot, a nemzeti függetlenséget keresi, az tökéletesen jól kezd munkához, ha mindenekelőtt a 67-es jogokból merít, csakhogy mélyebben kell belenyúlnia. Elismerem, bekövetkezik az az idő, mikor a 67-es medencébe ömlesztett jogokból, az Ausztriával fennálló viszony kötelékei miatt, a fejlődő nemzeti élet önállóságának követelményeit kielégíteni már nem lehet, csakhogy ez az időpont még nem következett be. Ma még sok oly, csupán az eddigi értelmezés által megkötött jog áll rendelkezésre, melyek felszabadításával közjogi kasztkülönbség nélkül mindaz beérheti, akinek szeme előtt a fokozatos haladás eszméje lebeg s aki számolni tud azzal, hogy a 67-es kiegyezést sarokba dobni nem lehet, mig az két irányban teljesített hivatására nézve helyettesithetlen. Hivatása egyik irányban a nemzet érdekének, másik irányban a dinasztia érdekének szolgálatából áll és abban magaslik ki, hogy e kettő között a szükséges összhangot megteremtse. Törekedni igenis kell arra, hogy ezen összhang megőrzése mellett, az önálló nemzeti élet minden vonalán teljes szabadsággal fejlődjék és bekövetkezik az az idő, amikor a kiegyezés mesterműve az örök életre hivatott nemzet számára elévül. De ezt az időt elő kell készíteni tudatos, odaadó munkássággal, mert ez az idő nem abban a pillanatban köszönt be, amint a választás esélyei a közjogi ellenzék többségre jutásának kedveznek. Hiszen ha a kiegyezés életrevalóságára nézve ez lenne a döntő, akkor megeshetnék, hogy most a kiegyezést bu