Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-03-08 / 10. szám (62.)

SZABÓ MÁTYÁS Nagy ihletlenség részemről Most egy nagyon érdekes dolgot fogok csinálni. Minden ihlet nélkül nekifogok, és írok egy ... valamit. Nem tudom, milyen hosszú lesz, rajtam kívül el fogja-e olvasni valaki, lesznek-e benne , jó gondolatok“ (kritikai értelemben vett „jó gondolatok“), tulajdonképpen nem tudok semmit róla. Persze ezek után feltehetném magamnak a kérdést, mint ahogy bizonyára minden normális ember feltenné ebben az esetben, hogy akkor miért fogtam neki, van-e értelme csak így nekiülni valaminek, miért nem várom meg az ihletet? Azért, mert egyszerűen meguntam várni. Kellett nekem John Braine-re halgatnom, aki szerint, ha előveszel egy lapot és egy írószert, pillanatokon belül jön az ihlet. Becsületszavamra, itt ülök egy félórája, de ihletnek még csak nyoma sincs (így elhülyítemi a fiatal tollforgatókat!). Márpedig elhatároztam, hogy írni fogok. Az életben amúgy is annyi mindenre kell várni, engedtessék meg nekem, hogy elegem legyen ebből az egészből. Befogom bizonyítani, hogy nincs szükség ihletve az ember bármikor nekifoghat írni, s nemcsak hogy nekifoghat, de nagyon rövid idő alatt képes oldalakat teleírni egy könynyed, mindenki számára hozzáférhető stílusban, képes mindenkihez szólni, .. .-ra és . . .-re való tekintet nélkül (nem tudom, mi a divat, mostanában mire nem szoktunk tekintettel lenni). Biztos önök is észrevették (hoppá! baj van: ez az „önök“ elárulta, hogy számítok az írás megjelenésére), mennyivel gördülékenyebb, családiasabb hangulatú ez az írás, mint bármelyik, mely az ihlet megjötte után íródott, ennek terhe alatt. Ezen nem érződik semmi izzadságszag, nincsenek fontoskodó bekezdések, nem lehet gondolati egységekre tagolni (a lírai betétekről ne is beszéljünk!, s főleg nem kerget öngyilkosságba senkit, nem lesz tőle senki sem szkeptikus, sem sztoikus, sem pesszimista. Mert valljuk be, a legtöbb író kézzel-lábbal harcol azért, hogy olvasóját „valamilyenné tegye“, mert véleménye szerint enélkül az „átszellemülés“, „átlényegülés“ nélkül (az ilyen szavak az ihletettség biztos jelei) az irodalom, a művészet falra hányt borsó lenne. Őszintén mondom, én senkire nem akarok ráerőltetni semmit, számomra az írás orvossáig: 3x1 flekk naponta kigyógyít mindenből. Ebben az iramban az ember nem engedheti meg magának, hogy várja az ihletet. Könnyű azoknak, akik kifényezett csizmájukat kiteszik a nyitott ablakba, és ez pillanatokon belül megtelik okosabbnál különlegesebb ötletekkel, szenzációs témákkal: már dagad a csizma, szakad a fűző a rengeteg metaforától, szóképtől, fordulattól. Elég nehéz azonban megállapítani, hogy az, ami a csizmádba került, ihlet vagy valami egyéb. A tragédia csak az, hogy ihlet ide vagy oda, végül is az üres papírral találod szembe magad, s ekkor többnyire bejön a képbe a k Hsépbeesés, az izzadságszag. Tologatod erre-arra a szavakat gondolat jeleket ékelsz közéjük, esetleg még új szavakat is kitalálsz, s észre sem veszed, hogy maga az ihlet, mint a szerelvény végében álló utas, integetve távolodik otthagyván téged "■ telefirkált, kihúzásokkal ti,tebarázdált, láb- és filjegyzetes papíroddal és minden szerencsétlenségeddel együtt. S mindehhez még hozzáadódik a düh, hogy erre a távolodó, integető nyavalyára még vártál is egy csomót. Hát nem borzasztó? És az írók többsége ezt csinálja... Mennyivel könnyebb ez, amit én ajánlok. Amióta leültem írni, még egy szót sem húztam ki, hónaljam szárazabb, mint valaha, vérnyomásom, akár a pilótáké. Még így, írás közben is érzem az óriási szabadságot, mely csak múzsák nélkül az igazi, a felelőtlenséget, a könnyedséget. Gondolom, olvasás közben is ezt lehet érezni, nem? Csak egy pillanat, és máris ellenőrzöm ... Igen, minden izé nélkül kijelenthetem, hogy ugyanaz a játszi lebegés vesz erőt az olvasón (ez különben pocsék megfogalmazás, és ellentmondásos is), mint rajtam, itt és most, alkotás közben. Nem kell gondolkoznom azon, nem túlságosan szájbarágó-e, amit leírok, azt értik-e belőle, amit mondani szeretnék, tudnak-e majd a sorok között is olvasni, észreveszik-e, hogy a harmadik bekezdés második mondata mintegy továbbviszi a címben rejlő kétértelműséget stb. Szörnyű lehet így írni! Szerintem nincs is benne túl nagy élvezet. Aki így ír, az vagy hatásvadász, vagy pénzért csinálja vagy karrierista (azt akarja, hogy felvételin „őt“ kapják, mert „öt“ lehet a legjobban elemezni). Igényei írói mivolta háttérbe szorítja a béklyóitól szabadulni vágyó embert, a halandót, az élvezethajhászt, a kisemmizettet. Nem beszélve arról, hogy elhanyagolják az író és olvasó közötti állandó párbeszédet, mely a meghittség fontos velejárója. Azt hiszik, hogy e két entitás (most ez a szó jutott eszembe, és kész) között olyan mély szakadéknak kell tátongania, mint Ronald David Laing felbukkanása előtt a pszichiátriában a páciens és a beteg, bocsánat, a páciens és az orvos között (nem szoktam kihúzni semmit). Sajnos kevés író jó olvasó is egyben! Mert ha az írók jó olvasók lennének, tudniuk kelene, hogy az olvasónak időnként szüksége van egy-egy zárójelbe tett egész intim megnyilvánulásra. Mindnyájunknak jólesnék (ez például egy ikes ige helyes használatának eklatáns példája) időnként ilyen mondatokat olvasnunk: „Csak bátran kedves olvasó, haladj tovább az élményben, már csak két oldal van hátra“, vagy: „Tudom, hogy ez a rész kicsit unalmas, de hidd el, megéri, mert a vége olyan jó lesz“. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy mi, írók, egy váratlan baleset folytán, bármikor egyszerű olvasókká válhatunk, s akkor mennyivel jobb lesz ilyen kis könnyed írásokat olvasnunk, mint ez, melyen érződik, hogy az író is csak egy ember, akinek szükségletei vannak, mint bárki másnak, s ő is ezek kielégítésére törekszik, minden erőlködés nélkül. Nekem nem kell felelősséget vállalnom az írásban kimondott gondolatokért (ez is sántít, de egy megértő olvasó az ilyet fel sem veszi). Azt hiszem, a legnagyobb előnye ennek az írásnak mégiscsak az, hogy bármeddig lehet nyújtani, de akár itt is be lehetne fejezni. Mégsem fejezem be, mert még valamit el szeretnék mondani. Bizonyára sokan letámadnának, ha tehetnék, azzal, hogy elraboltam a drága idejüket, mert ebből aztán az égvilágon semmit nem tudtak meg (na jó, mondjuk, megtudták, hogy Ronald David Laingnek valami köze volt a pszichiátriához, és még szerepel John Braine neve is), nem lettek sem okosabbak, sem műveltebbek, sem fogékonyabbak. Dehát ki kérte meg őket, hogy végigolvassák? Nem lehetett sejteni az első öt mondat után, hogy ez lesz belőle? Én tovább nem magyarázkodom, amúgy is m ■gkaoom a magamét, amiért foglalom a helyet és a papírt egy ilyen hülyeséggel. Viszont remélem, nem fognak hiányozni azok sem, akik hálával tartoznak nekem, mert bebizonyítottam az ihlet fölöslegességét (sok író nem fog ihletre várni ezután; valamint megismertettem velük az írás, az alkotás egy teljesen új értelmét, ők biztos nem fogják azt mondani: nagy illetlenség ilyen ihletlenségből irodalmat csinálni. A férfi akkor érkezett, amikor a társaságból már mindenki letelepedett az árnyékban, és a harminc fokos napsütésben való gyaloglás utáni pihegést a hideg sör jóleső kortyolgatása váltotta fel. A férfi elnyújtott injjt kiáltással érkezett, a rosszul vett lélegzettől és a ráirányuló tekintetektől amúgy is lángoló arca még jobban kivörösödött, és mellkasa fájdalmasan megfeszült. Mégsem hagyta abba, míg mindenki el nem hallgatott és rá nem figyelt. Kopasz feje tetejéről széles verejtékpatak folydogált, a férfi grimaszolva ráncolta a homlokát, hogy a sós csermelyecskét elirányítsa a szemétől a halántéka felé. Gyors mozdulattal letette a hátizsákot. Huuu! — kiáltotta, mert észrevette, hogy máris lanyhult az iránta való érdeklődés. Hirtelen, csípőből kifordult balra, leguggolt és behajlított könyökkel körző csuklómozdulatokat végzett, miközben vijjogó kiáltásokat hallatott. — Ki ez? — kérdezte valaki, de rögtön meg is bánta, mert a férfi Uuuu! vérfagyasztó sikoltással melléugrott, és miközben előremeredő ujjaival kétszer mellbelökte, idegesítő, kaszáló mozdulatokat tett a szeme előtt. A kert túlsó sarkából, a hétvégi ház mögül végre előkerült a házigazda, éppen idejében, hogy még megmentse válságos helyzetbe került régi és újonnan jött vendégeit, a régi ugyanis éppen most készülődött, hogy csodálkozását és kezdeti zavarát legyőzve fellökte ezt az ugráló szémajmot, akinek a hadonászásai máris azzal az eredménnyel jártak, hogy meglódították a kezében tartott üveget és a sör szembeloccsant vele. — Miért ugrál? — kérdezte a házigazdától, a guggolásaiból minduntalan felszökkenő férfira mutatva. — ő a nindzsa — mondta a házigazda, és nevetett. Aztán finoman megérintette a nindzsát és a kérdező felé intett: — ő meg Áron. Az Áronnak nevezett férfi végignézte a másikat, egészen tüzetesen vizsgálta a feje búbjától a fekete lánctrikóján és a piros melegítőnadrágra húzott fürdőnadrágján keresztül a barna, szálas cipőkig. — Örvendek — mondta. — Fizikai alkatát tekintve ön nem japán. Ha szabad kérdeznem, mikor nindzsásodott meg? A vendégek harsogva nevettek. — A nindzsák nindzsáknak születnek — mondta sértett méltósággal a nindzsa. — Valóban? Hát akkor örvendek. Iszik egy sört? — Inkább elvégzek néhány lazító gyakorlatot. Azzal a nindzsa fekvőtámaszba ereszkedett. A társaság pedig nekifogott kiheverni az érkezése okozta izgalmakat. Később tábortüzet raktak a kerítésen túli szabad téren, a magnó hangszóróit kitették a ház tornácára, hogy minél messzebbre hallatszódjon a zene, táncoltak, nevetgéltek. Áron néhányszor körülpillantott a felesége után kutatva, de nem sikerült megtalálnia. Igaz, hogy nagy társaság gyűlt össze, s az aszszony akárhol lehetett az állandóan hullámzó, mozgó árnyak között. Azonban mégis megérlelődött a felismerés, és bizonyossá vált, hogy a felesége nincs sem a házban, sem a kertben, sem a tábortűz mellett. Módszeres, diszkrét keresésbe kezdett, előbb tréfásan, majd egyre komolyabban kérdezősködött is utána. Kiderült, hogy jó ideje senki sem látta. Akkor Áron felment a ház tornácára, kikancsolta a magnót és a beálló csendben így szólt: — Nem találom a feleségemet. Kérlek, segítsetek. A tomboló, fülsiketítő röbbeit csak néhány malackodó szellemeskedés szakította m°g néhány pillanatra, hogy aztán még hangosabb legyen. Áron állt a tornácon, hallgatta őket, aztán visszakapcsolta a magnót. Egy ismeretlen házbaveregette: — Irtó jópofa vagy, édes öregem! Áron a feleségét keresve egyre táguló körökben távolodott a háztól. Az erdőben, nem túl messze, ott, ahol már csak alig hallatszott .* magnetofonból áradó zene, egy tenyérnyi tisztáson megpillantotta a nindzsát. A földön térdelt és valami vékony larrcal játszott, suhogt’ta, forgatta a feje körül. Vle szemben — tisztes távolságra — egy csapat gyermek ült, akiknek szokatlanul perides nyugalmában volt valami meghatározhatatlanul’ furcsa és vészjósló vonás, amit az éjszakai homály csak felerősített, s ami azonnal feltűnt Áronnak, hamarabb, mint az a még csendesebb batyu, amely a gyerekek és a nindzsa között feküdt a földön és aki a felesége volt. A nindzsa felemelte a fejét, a láncot a nyakába akasztotta és így szólt: — Órák óta várunk Megmutattam a gyerekeknek, hogyan lehet valakit kötél nélkül gúzsba kötni. Áron lehajolt a feleségéhez, a sötétben alig tudta megkülönböztetni a hátán görcsberándult, rettenetesen kificamított, egymásba kulcsolt kezét lábát. Amikor hozzáért, ez a szony felnyögött és minilon erejével segíteni akart a férjének, ám ez csak roszszabb volt, mert az izmai megfeszültek, és Áron attól félt, hogy ha erőlteti, még jobban kificamítja vagy csontját töri. Nagy sokára sikerét megszabadítania öntödékeitől, de az asszony nevelőre nem tudott lábra állni. Áron a nindzsa felé fordult, a gyerekek, akik eddig mozdulatlanul figvelt°k, ocsúdva, kiáltozva elfutottak. — Oak vicc volt — állt fel gyámoltalanul a nindzsa. — Majd ad neked viccet az égbenlakó atyaúristen — mondta hideg dühvel Áron, és megfogta a nindzsa nyakán fityegő láncot. KOZMA MÁRIA Hétvégi nindzsa 1989. december 22-én, röviddel azután, hogy az épp elmenekülőben lévő első titkár irodájának ablaka alatt lángra gyulladt ama kicsi piros könyvecskékből rakott máglya, azon töprengtem, mi lesz most városunkkal, Rab nélkül? Hej, minő szép vicceket faragtak a derűs szentgyörgyiek titkáraik nevéből, volt itten ugye egy Károly király, utána jött Ferdinánd — fordítva volt, mint az életben. Nagy előnévvel s mindezek után jőve el egy Rab nevében is hordozva a térség sorsát... Mondom, ezeken töprengtem éppen, amikor mellettem azt mondotta az egyik öreg, valószínűleg köztisztasági vállalati dolgozó a másiknak: a forradalom azt jelenti, hogy mostantól Géza sem adja féldecikért az új seprűt. Ezen sokan sokat derültünk akkoriban. De hát a dolgok nem úgy érnek véget, mint az anekdoták a csattanóval. Nem, az élet(ünk) nem egy anekdota. Nos, az elmúlt tizenhárom hónapban több változás is történt, összefüggésben az egyre mocskosabb utcákkal. Amint kémeim kiderítették, Géza azóta már nem főnök — már valahol másutt eszi, ha ugyan eszi a kiváló ízű, csak talán kicsit rágós osztrák és svájci hattyúhúst — helyette Bandi lett a főnök. Ő viszont, javára írandó, tényleg nem adja féldecikért az új seprűt. Megbízott emberei („besúgói“) pénzért árulják a piacon. A régi, még az étkos cseusiszta diktatúrában kiszuperált seprűket viszont egy deciért adja, hiszen csak az ügyvédek foglalkoznak felekkel. Met ruggya meg az úr — mondotta kémem és szétnézet maga körül, sasszemével észre is vette egyik épp elslisszoló cimboráját, akinek gyanúsan kidudorodott a zsebe, no nem fegyver volt benne, csak egy csökött*, — a fejlődés nagyon nagy dolog. S Bandi azt is megmondotta, hogy ő nem Géza, becsültük vóna meg Gézát, ne mocskoltuk vóna örökkézig! — ő nem fogja sirámaikat végighallgatni. Akinek nem tetszik az, ami van, az menjen Géza után hattyút sütni Ausztriába .. . — De mi lesz a mi egykor tiszta utcáinkkal? — kérdeztem. — De mért tőlem kérdezi az elvt... bocsánat, az úr?! — csuklott a kolléga. — Sepertem eleget — énekelte —, seperjen már más el ... Ekkor jobbnak láttam olajra lépni, amit Annuska** öntött el, de megcsúsztam s most a kórházban törött lábam bánatosan nézegetve eszembe jutott a megoldás. Honjaim: vissza kell hívni főnöknek Gézát. Vagy gépesíteni kell a köztisztasági vállalatnál is. Harmadik út nincs! Csak mocskos utca lesz. Remélhetőleg. De hát a világ már csak így menjen... * Negyedes üveg pálinka, fogyasztói becézik így, ilyen családiasan, mert szeretik. ** Bulgakov Mester és Margarita című regényének hősnője. Ott nyüzsög mindenütt, ahol valamit is osztanak, és neccéből a nagy sietségben ki szokott esni ez az, legújabban ugye egy olajos üveg esett ki s tört össze. Ilyenkor léphet olajra egy éppen arrajáró. Hogy elegánsan távolodjak el önmagamtól. A többit el lehet képzel-Tii • • • . __| BOGDÁN LÁSZLÓ ...sepertem eleget // ••• SZENTGYÖRGYI DEMOKRITUS b an MOLNÁR VILMOS Menni fog Meglásd, egyszer majd elveszlek téged feleségül. Csak gondolok egyet és elveszlek. Juj, hogy elveszlek! Mint a huzat, mint a vöcsök, mint a pinty. Stb. Úgy elveszlek. Teljesen beteg leszel tőle, úgy elveszlek. Hiába, hogy külsőd nélkülöz minden kellemet és csínt, úgyis elveszlek. Hiába, hogy lehetetlenül viselkedsz társaságban, úgyis elveszlek. Hiába, hogy nem is akarsz férjhez menni, úgyis elveszlek. Jóságos ég, még mennyire, hogy elveszlek! Te természetesen ellenkezni fogsz, ezt én sem gondoltam másként. De ez már előre bele lesz kalkulálva az egészbe és rajtad nem sokat segít. Nem, nem. Mit számít, hogy hisztérikus vagy és olyankor könynyen eljár a kezed? Mit számít, hogy több pihenő orrod alatt, mint amennyi kívánatos lenne? Mit számít, hogy te nyolcvanhét kiló vagy, én meg csak hatvanöt? Mit számít mindez, te nagy, kövér baba? Juszt is elveszlek, leszel nyolcvanhét kiló feleség. Egy szép napon élére vasalt nadrágban állítok be hozzátok, s markomban holmi hervadt spenótokat szorongatok. Úgy intézem, hogy tenyerem megfelelőképpen lucskos legyen az izgalomtól, és meglátod, még dadogni is megtanulok. Valami szörnyű lesz, de roppant fogom élvezni. Kedves szüleid is megborzongnak majd a látványtól, ilyen elavult cécóra még ők sem számítanak. De figyeld csak meg: téged nem is fog annyira kellemetlenül érinteni az ügy, amikor szándékosan elcsépelt frázisokat puffogtatva megkérem a kezedet. Kicsit meg is leszel hatódva, nem túlságosan, de annyi épp elég. Kedves szüleid pedig eladnak, mint egy tehenet. Hogy most undok vagy velem, mert ellenszenves vagyok neked, nem tesz semmit. Tudjad, most még te sem vagy nekem túlzottan rokonszenves. De negyvenötven év alatt, figyeld csak meg, milyen szépen összeszokunk. Figyeld csak meg! Végül is nagyjából egyre megy, hogy kit veszek feleségül, végül is szinte mindegy, hogy kihez mész férjhez. Gyerekünk pedig majd hat lesz, és minden gyerekünknek lesz majd hat gyereke. Én akarom, te nem akarod, minden jól van hát, készüljünk a lagzira. A mennyegzőt úgy fogjuk rendezni, ahogy te is utálod és ahogy én is utálom, de ahogy mindketten szeretni fogjuk majd nyolcvanéves korunkban. Meghívunk minden hóbortos nagybácsit, minden nyomasztó nagynénit és nagyszerűen fogjuk magunkat érezni. Közben, szinte észrevétlenül, a boldogító igent te is el fogod rebegni. Miről szóljak még? Az esküvői fotós csak fehér-feketével exponálhat, de azt lehetetlen színekkel retusálhatja, és mi a falra akasztjuk. Szépséges arám, ma még duzzogsz, fújsz és morogsz, néha pofozkodsz. De unokáink büdös pelenkáit rendezgetve teljes lesz majd közöttünk a harmónia.