Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-03-15 / 11. szám (63.)
KAZINCZY FERENC Kazinczy , Ferenc; (Eszserfülyén, 1759. 10. 27. — Széphalom, 1831. 8. 22.) irodalomszervező, költő, iró, a nyelvújítás, valamint az Ifírets ’«stílusrefohn vezéralakja. Régi nemesi családból származik. Tanulmányait a sárospataki kollégiumban végzi, törvénygyakorlatot Eperjesen és Pesten folytat. II. József uralkodása idején megyei tisztviselő, később a kassai tankerület iskolafelügyelője. Mintegy 200 új iskolát létesít, s azon iparkodik, hogy a nevelési közoktatást az idők követelményeihez igazítsa. Baróti Szabó Dáviddal és Batsányival megalapítja a magyar felvilágoppttási ■első jelentős folyóiratát, a Magyar Museumot (1788), ebbőlazonban nemsokára kiválik, mert Batsányi az ő jozefikus jelöbe’szédét a nemesi-nemzeti reformizmus szellemében írta át. 1789 és 1792 között egyedül szerkeszti Orpheus c. lapját. 1791 tavaszán Bécsbe utazik, megismerkedik Hajnóczy Józseffel, iránta érzett ragaszkodása juttatja aztán a Martinovics-per vádlottjai közé. Hazatértekor Zemplén megyei birtokrészükért, Kisbányácskán amelyet Széphalomnak nevezett el) új udvarházának immár tetőre váró falai fogadják. Az építkezés elhúzódik, ezért Regmecre megy. Innen hurcolják el 1794. december 14-én éjjel. A budai várban tartják fogva, mígnevét 1795.rájus 8-án a királyi, 16-án a hétszemélyes tábla (a kő ókori eredetű legfelsőbb magyar törvényszék) fő- és jószágvesztésre ítéli, minthogy a vád szerint Szentmarjai Ferenctől- a Hajnóczy küldötte reform kátét átvette, lemásolta, terjesztette, s bár utóbb elégette, a feljelentést elmulasztotta. Az ítéletet a király bizonytalan ideig tartó fogságra változtatta, s így Kazinczy 1794-től 1801-ig 2387 napot tölt várfogságban (Buda, Spielberg, Obrovic, Kufstein, Munkács). 1804-ben feleségül veszi a nála 20 esztendővel fiatalabb gróf Török Sopfiiet, akinek egész vagyonát az irodalomra költi. 1806-ban elkészül széphalmi otthona, ettől kezdve — egy-két hazai utazását leszámítva — ott él, ebből a maga teremtette központból szervezi az irodalmi és nyelvi megújhodást. Úgy érzi, ő rendeltetett arra, hogy felrázza nemzetünket fásult közönyéből, álomkórságából. Már 1807-ben vitába elegyedik a debreceni írástudókkal, akik a Csokonai sírkövére tervezett emléksor miatt nehezteltek rá. Kazinczy ii. e sort szerette volna a Csokonaiak állítandó emlékoszlopra vésetni: Árkádiában éltem én is. Ebben a debreceni írók városuk becsmérlését látták, mert egy régi könyvből úgy értesültek, hogy Árkádia nem egyéb marha- és szamárlegelőnél, holott Kazinczy csak arra kívánt célozni, hogy Csokonai is a költők szent berkében élt. Ezzel az ún. árkádia pörrel kezdi nagyszabású mozgósító tevékenységét, kimondva, hogy a rátermettség mellett szorgalmas tanulásra, az idegen példák követésére van szüksége annak, aki a nemzet tanítójává akar lenni. Nem annyira írói erényei, mint inkább műveltsége, ízlése, munkabírása, haladó gondolkodása tette őt alkalmassá arra, hogy az első magyar köztársasági szervezkedés vérbefojtása után a nyelv megújításával, az új stílusnemek meghonosításával, az irodalmi élet kibontakzásával vezérként segítse elő a polgári fejlődés ügyét. Belső biztonságérzetét, vezető irodalmi szerepét csak 1823-tól veszíti el rohamosan. Előbb az ún. iliászi perben marad alul Kölcseyvel szemben. (Az iliászi per az első plágiumper a magyar irodalomban. Kölcsey 1816—17 folyamán lefordította az Iliász első két énekét és a harmadik egy részét. Munkáját elküldte Kazinczynak, aki felhasználás céljából odaadta azt barátjának, az ugyancsak Homérosz-fordító Vályi Nagy Ferencnek. Ez csakugyan becsempészte saját szövegébe a Kölcsey-féle átültetés több helyét, s a kéziratot Vályi halála után Kazinczy adta ki 1821-ben.) Később a romantikus reformhazafiúság részéről (Toldy Ferenc) ért súlyos támadás (Pyrker érsek német nyelvű művének fordításáért). A Felvidéken dühöngő kolerajárvány ragadja el az élők sorából. Eredeti művet viszonylag keveset alkotott, ám rengeteget tolmácsolt (Gessner, Helvétius, Holbach, Rousseau, Voltaire, Klopstock, Anakreón, Shakespeare, Lessing, Goethe, Wieland). Németből magyarított Bácsmegyeinek öszveszedett levelei (1789) c. szentimentális levélregényével nagy sikert aratott, epigrammái Tövisek és virágok címmel jelentek meg 1811-ben. Huszonhárom vaskos kötetnyi levelében nevelt, felfedezett, buzdított, tanácsokkal szolgált a kor szinte valamennyi magyar írójának, önéletrajzi művei, az 1818-as er délyi útja — diadalútja — nyomán írt Erdélyi levelek, továbbá a Pályám emlékezete (1828) és a Fogságom naplója (1831) irodalomtörténeti jelentőségükön túl becses kortörténeti források is. Fogságom naplója (RÉSZLET) [1795] Május 20-dikán. — Reggel hét órakor egy tót katona jőve szobámba. Tudakozom tőle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal átálellent álló házak cserépjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala öszsze. — Ussu precs — 05 monda a katona. [Már oda vannak.] — Kik? Q in Aoane — Az az öt. — Micsoda öt? — A pap, a viceispán, [alispán], a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf.O A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczyt, ki viceispán vala Szerém vármegyében f1 a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép ifjú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke szííromfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nemigen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrayt, kinek arcát és egyik szerpét a himlő elrontotta. De minekelőtte elbeszélném, mint vesztek el, elő kell adnom, mit mivele Hajnóczy, visszavitetvén szobájába. Ezen ötnek nem egy, hanem két katona állíttatott örü, vagy azért, hogy ennél bizonyosabban tartassanak meg a hóhérpallos alá s magokat meg ne ölhessék; vagy hogy szeneteket ne tehessenek, s egyik őr a másikat elárulhassa; talán azért is, hogy ha Laczkovits vagy Szentmarjay az egyik kezéből a kardot kikapná, a másik ezt védhesse. Levétetvén a szokás szerint róluk a lánc, Hajnóczy felfogta azt, s megejsöztetvén ajtajában, ezt kiáltá: Amici malo mori quam hoc vei tribus annis gestare. [Barátaim, inkább meghalok, mint hogy három évig hordozzam ezt.] Alig mondá ki a szót, s kapitány Novák belépe, s hozta a, pesti lutheránus papot, Molnárt, de ment is. Hajnóczy kiáltja: — Herr Hauptmann. — Novák jött. — Führen Sie mir den Mann weg. Molnár: — Haben Sie wider mein Amt, oder wider meine Person etwas? — Ihr Amt ist und war műméin ganzes Leben durch ehrrryirdig; es gibt auch gute Menschen unter den Geistlichen. Aber glauben Sie denn, dass ich nicht wisse, dass Sie aus einem protestantischen Jesuitismus zur geheimen Polizei sich angeschlossen, und ihre Mitbürger vor dem Hof angeklagt haben? Weg, weg mit einem Schurken! Weg, sage ich Ihnen, Herr Hauptmann, f— Kapitány úr! Vigye innen ezt az embert. — Hivatalom ellen van kifogása, vagy személyem ellen? — Az ön hi-S, vatalát egész életemben be-pj qgültem. A lelkészek között4""-' is vannak jó emberek. De azt hiszi talán, nem tudom, hogy protestáns jezsuitaként kapcsolatban van a titkos rendőrséggel és polgártársait bevádolja az udvarnál? Takarodjék, mondom, kapitány úr, takarodjék a gazember!] A szegény Novák ment, s otthagyta a papot. Molnár kérte Hajnóczyt, essék által a ceremónián; ne-; ki vele egyéb dolgai vannak. Akkor kérdést teve nála, ez s ez meg az nem kérdeztettek-e. Hajnóczy látta, hogy a spiclik is használhatnak, s megengesztelődött iránta. •Most folytatom a kezdeti beszédet. Zsigray annyira el vola gyengülve, hogy katonák emelték le a grádicson, s fel a szekérre. Szentmarjay hangosan fütyölé el a Marseille-i marsot ,Marseillaise-t, s annyiszor, amennyi strófája az éneknek volt. Laczkovics nem akart gyónni, de meggyónt azon ígéret alatt, hogy természeti gyermekeit megláthatja, s hagyománya az ő rendelése alatt fog kiosztatni. — Elfelejtem a gyónás ceremóniáit, tehát kérdjen atyaságod — mondá. Egyik vétkének azt vallotta, hogy papnak hitt. Belépe a tiszt, jelentvén, hogy várja a szekér. Laczkovics paszományos világoskék nadrágba öltözve, kalapja után nyúlt, de a tiszt jelentette, hogy arra nem lesz szükség. — Jó — mondá Laczkovics —, de azt csak megengedi az úr, hogy mercurialis [higanyos] piluláimból kettőt elnyeljek az útra? — Elnyelte, ment, felült a szekérre, maga erejével, bátran, de nem csendesen. — Szervusz, Latinovics! — kiálta erre, meglátván a sokaságban. Latinovics elfordult. — Nézzétek, ez még szégyenli, hogy ismert engem! — Kratucsek kezébe tolá a krucifixist [keresztet]. Megcsókolta, mint a rhebarbarát, de visszaadta a papnak, tartsa azt ő. Kivitetvén a Bécsi-kapun, meglátta, hogy egy német fattyú az ott keresztülvont gerendára felmászván, onnan nézte az alatta elmenő szerencsétleneket. — Du Kerl, schau zu dass du herabfallst und mich todschl'igst ehe ich noch auf den Richtplatz komme. [Te kölyök, agyonütsz, mielőtt a vesztőhelyre érek.] A vérhelyre jutván, meghalló, hogy a sokaság valamin elnevette magát: — Was lachen Sie? Hält man denn eine Krönung? [Mit nevetnek? Talán királykoronázás van?] Visszatekinte a szekérből, megpillantó Szentmarjayt: — Bon voyage, mon ami! [Jó utazást, barátom!] — kiált, ta rá.jf, Hajnóczy, mint psychologus, utolsó három napja azlatt limonádéval hűtögette vérét. Nyugalommal lépe a szekérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katonára: — Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek. — Akkor meglátá a causar. reg. direktort [causarum regalium director , királyi ügyigazgató]. — Domine Magnifice, commendo sororem meam, Juciat dn. vestra ut quod ego meo servitio, et pater meus suo peperimus, ipsi maneat. [Nagyságos uram, ajánlom húgomat, tegye meg uraságod, hogy amit én és atyám szolgálatunkkal kerestünk, megmaradjon neki.] — Tantum tu curam animae tuae habeas, non sororis [te cak a lelkeddel törődj, ne a húgoddal] — félése a felfuvalkodott ember. A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítanak kapitány Plecz mellé (így beszélő ezt nekem maga Plecz) ájulva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldöntő székét. Hajnóczynak elébementek a hóhérlegények, s le akarták vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megölele Molnárt. Leült a székre csudáit nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér kettérepeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetsző Martinovicsot hajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát reményre. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megött emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban. 6 KAZINCZY FERENC A SAJKA Csalárd örvények, vad sziklák között Sajkám lebegve futja víg futását, S kacagja a bosszús szél, hab duzzanását, S szirtjeit, melyekbe oly sokszor ütközött. Nem, s e kisded csoport, az üldözött Arcáról csókkal törlik izzadását; S lántom, szelíden zengve a szív habzását. Az árbocon függ, myrtusai között. Köd, és borítják utamat megint. De rám amott egy szép csillag tekint, S szent hittel tölti be a csüggedt szívet. Elő, elő! bármik rettentsenek! Bajában nem hagyják az istenek A szeretőt, a lantost és a hívet. Ortológus és neológus (1819) nálunk és más nemzeteknél Valahol a literatúra virágzásra fakadt, a nemzeti nyelv mindenkor szenvedő változást, mert az élet nyelve könyvek nyelvévé válván, az új ideákhoz magában nem talála készen szókat, s az író kénytelen vala a gondolatot éles vonásokkal kirajzolni, s azoknak gyakran alig élvezhető különbségeiket kijegyezni. Így akkor is a literatúra a maga alantabb lépcsőiről fentebbekre lépő által. A változás ott még tapasztalhatóbb, ahol az idegen szép példák mind a szorultságot inkább érezték, mind kimutatták az utat melyen mások jutottak dicsőségre. S ilyenkor a haladók s vesztegelők közt mindig támadó ellenkezés ... A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafisággal, abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik az elváltoztatásoktól s elkorcsosodástól félti, a másik annak elváltoztatását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodástól, de a mások szép és hasznot neki is ígérő példájuk követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásnak nem tekinti. Egyedül a pók az, ami mindent magából szed, fon és sző; az embernek az az elsőség juta, hogy egy ponton veszteg ne álljon, hanem tehetségeit használván s másoknak találmányaikat eszmélettel követvén, a tökéletesedés útján előbbre haladhasson. Pályám emlékezetes részlete Hetedfél esztendőm veszvén el örök munkátlanságban, de nem kontemplációk nélkül, meggyőződém aziránt, hogy nyelvünket és literatúránkat mostani korában semmi sem gyarapíthatja inkább, mint ha a régiség és a külföld klasszikus íróit, kinek érdemük közönségesen el van ismerve, minél nagyobb gonddal fordítgatjuk. Kellenek ugyan grammatikázások és teoriázások is, de a sok grammatikázás többére elposhasztja azt aki azon apróságokkal sokat bíbelődik; azokon keresztül kell nyargalni; de nem bennek megtelepedni. Ami itt főcélnak látszhatnék, hogy csudáit műveket lefordítván magunkévá tegyük, az a cél ugyan, de csak másodrendű főcél az, hogy a dolgozás alatt nyelvünk bővüljön, simuljon, szépüljön. Addig gondolkodni mesterművek teremtése felől, míg a nyelv el nincs készülve, azaz míg az írók a szükséges teremtéseket s változtatásokat a nyelvben megteszik, az olvasók pedig a javallás által elfogadják, azt én mindig fonák igyekezetnek néztem. Gondolkozásom világos ellenkezésben áll a másokéval. Ezek szerint fordítani éppen nem kell, mert a fordítás éppen attól foszt meg bennünket, ami legbecsesebb és legféltőbb: a nemzeti arctól. Nekünk nem hasonlítanunk kell másokhoz, hanem különböznünk másoktól: nyelvünket nem idegen példák szerint alakulni, hanem annak saját erejét kifejteni. Nekünk nem görögökké, nem rómaiakká, nem franciákká, olaszokká, angolokká, németekké kell válnunk. Nekünk magyaroknak kell maradnunk. Korcsot csinálunk nyelvünkből, mely eredetére és természetében keleti, míg ezek nyugotiak, ha ezeket tesszük példányunkká — ezt kiáltozgaták. De ha fordítani nem kell, úgy olvasni sem kell idegent, mert ez is oda vezet; s midőn arra buzdítjuk íróinkat, hogy azt vegyék által, ami szebbé teheti nyelvünket, távol vagyunk attól, hogy még annak átvételére is buzdítsunk, amire szükség nincs. S az a rettegés, hogy nyelvünk egyéb lesz, mint volt, éppen nem rettenthet bennünket, hiszen éppen azt óhajtjuk, s a nyelven maga az idő is változtat. Minden kérdés az, hogy a szép nyelv bővebb és szebb lesz-e, mert ami szép, mindig jó. De valljuk meg, az örök fordításnak — ha azt nem a Péczeli módja szerint teszszük, ki csak a munkát hozta által, annak nyelvbeli szépségeivel nem gondolt — az a kedvetlen következése lehet, hogy stílusunkat manirttá teheti, mely igenis hibás törekedés volna. Hogy ezt elkerülhessük, mondom, az szükséges, hogy ne mindig egy írót fordítsunk, hanem minél többet és különbözőbb nemekben. Mert minden nemnek más meg más nyelve lévén, a mi nyelvünk csak akkor emelkedik fel majd a főpontra, mikor minden nemre elkészül. ÍRÓI ÉRDEM Szólj, s ki vagy, elmondom. Ne tovább, ismerlek Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés, íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés, íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív. A NAGY TITOK Jót s jól! ... Ebben áll a titok, ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot. A NYELVRONTOK Rontott, mert épitni akart, Palladio, benne Cak rontót látál, vad kora, jó ideig. A művész érzette magát, s neked én fogok, úgymond. Törvényt és példát adni, de nem te nekem. Sem áll a roppant csarnok, bizonyítja, ki több itt. V^S9SK31fiB1 Erdélyi levelek (RÉSZLET) S itt a társasági együttlétekben is valami szívesebb, melegebb van, mint hazánknak korcs tájékin. A tizenhárom magyar s öt székely vármegyékből álló országban mindenek ismerik egymást, holott némely helyeken a rokont is idegennek szeretik nézni. Csak vallást kell tennem előtted, hogy Erdélyben két-három helyt álmélkodva halják, hogy én magyarországi magyar oly jól tudok magyarul, mint ők s ezt egy fiatal tisztviselő nekem komplimentként mondotta. [. ..] Könyveket Tiltscly galanterie-árusnál találni. Rendes látni, mint állanak itt egyedül a filchükkel, bijoukkal, piros és fehér kenőcsökkel, porcelánnal a kötetlen és kötött bibliopolai portékák. De Tiltsch lehetne annyi tekintettel a magyar nyelvű város iránt, hogy árulna magyar könyveket is, melyet a vevő a németül nem értő Guttmannál talál.