Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-03-15 / 11. szám (63.)

KAZINCZY FERENC Kazinczy , Ferenc; (Eszserfülyén, 1759. 10. 27. — Széphalom, 1831. 8. 22.) irodalomszervező, költő, iró, a nyelvújítás, valamint az Ifíre­­ts ’«stílusrefohn vezéralakja. Régi nemesi családból szárm­azik. Tanulmányait a sárospataki kollégiumban végzi, törvénygyakorlatot Eperjesen és Pesten folytat. II. József ural­kodása idején megyei tisztviselő, később a kassai tankerület iskolafelügyelője. Mintegy 200 új iskolát létesít, s azon iparko­dik, hogy a nevelési közoktatást az idők követelményeihez iga­zítsa. Baróti Szabó Dáviddal és Batsányival megalapítja a ma­gyar felvilágoppttási ■első jelentős folyóiratát, a Magyar Museu­­mot (1788), ebből­­azonban nemsokára kiválik, mert Batsányi az ő­ jozefiku­s j­elöbe’szé­dét a nemesi-n­emzeti reformizmus szel­lemében írta át. 1789 és 1792 között egyedül szerkeszti Or­pheus c. lapját. 1791 tavaszán Bécsbe utazik, megismerkedik Hajnóczy Józseffel, iránta érzett ragaszkodása juttatja aztán a Martinovics-per vádlottjai közé. Hazatértekor Zemplén me­gyei birtokrészükért, Kisbányácskán amelyet Széphalomnak nevezett el) új udvarházának immár tetőre váró falai fogad­ják. Az építkezés elhúzódik, ezért Regmecre megy. Innen hur­colják el 1794. december 14-én éjjel. A budai várban tartják fogva, mígnevét 1795.­­r­ájus 8-án a királyi, 16-án a hétszemélyes tábla (a kő­ ókori eredetű legfelsőbb magyar törvényszék) fő- és jószágve­sztésre ítéli, minthogy a vád szerint Szentmarjai Ferenctől-­ a Hajnóczy küldötte reform­ kátét átvette, lemásol­ta, terjesztette,­ s bár utóbb elégette, a feljelentést elmulasz­totta. Az ítéletet a király bizonytalan ideig tartó fogságra vál­toztatta, s így Kazinczy 1794-től 1801-ig 2387 napot tölt vár­fogságban (Buda, Spielberg, Obrovic, Kufstein, Munkács). 1804-ben feleségül veszi a nála 20 esztendővel fiatalabb gróf Török Sopfiiet, akinek egész vagyonát az irodalomra költi. 1806-ban elkészül széphalmi otthona, ettől kezdve — egy-két hazai utazását leszámítva — ott él, ebből a maga teremtette központból szervezi az irodalmi és nyelvi megújhodást. Úgy érzi, ő rendeltetett arra, hogy felrázza nemzetünket fásult kö­zönyéből, álomkórságából. Már 1807-ben vitába elegyedik a debreceni írástudókkal, akik a Csokonai sírkövére tervezett emléksor miatt nehezteltek rá. Kazinczy ii. e sort szerette volna a Csokonaiak állítandó emlékoszlopra vésetni: Árkádiá­ban éltem én is. Ebben a debreceni írók városuk becsmérlé­sét látták, mert­ egy régi könyvből úgy értesültek, hogy Ár­kádia nem egyéb marha- és szamárlegelőnél, holott Kazinczy csak arra kívánt célozni, hogy Csokonai is a költők szent ber­kében élt. Ezzel az ún. árkádia pörrel kezdi nagyszabású moz­gósító tevékenységét, kimondva, hogy a rátermettség mellett szorgalmas tanulásra, az idegen példák követésére van szük­sége annak, aki a nemzet tanítójává akar lenni. Nem annyira írói erényei, mint inkább műveltsége, ízlése, munkabírása, haladó gondolkodása tette őt alkalmassá arra, hogy az első magyar köztársasági szervezkedés vérbefojtása után a nyelv megújí­tásával, az új stílusnemek meghonosításával, az irodalmi élet kibontakzásával vezérként segítse elő a polgári fejlődés ügyét. Belső biztonságérzetét, vezető irodalmi szerepét csak 1823-tól veszíti el rohamosan. Előbb az ún. iliászi perben marad­ alul Kölcseyvel szemben. (Az iliászi per az első plá­giumper a magyar irodalomban. Kölcsey 1816—17 folyamán lefordította az Iliász első két énekét és a harmadik egy ré­szét. Munkáját elküldte Kazinczynak, aki felhasználás céljá­ból odaadta azt barátjának, az ugyancsak Homérosz-fordító Vályi Nagy Ferencnek. Ez csakugyan becsempészte saját szö­vegébe a Kölcsey-féle átültetés több helyét, s a kéziratot Vá­lyi halála után Kazinczy adta ki 1821-ben.) Később a romanti­kus reformhazafiúság részéről (Toldy Ferenc) ért súlyos tá­madás (Pyrker érsek német nyelvű művének fordításáért). A Felvidéken dühöngő kolerajárvány ragadja el az élők so­rából. Eredeti művet viszonylag keveset alkotott, ám renge­teget tolmácsolt (Gessner, Helvétius, Holbach, Rousseau, Vol­taire, Klopstock, Anakreón, Shakespeare, Lessing, Goethe, Wie­land). Németből magyarított Bácsmegyeinek öszveszedett le­velei (1789) c. szentimentális levélregényével nagy sikert ara­tott, epigrammái Tövisek és virágok címmel jelentek meg 1811-ben. Huszonhárom vaskos kötetnyi levelében nevelt, fel­fedezett, buzdított, tanácsokkal szolgált a kor szinte vala­mennyi magyar írójának, önéletrajzi művei, az 1818-as er­­ délyi útja — diadalútja — nyomán írt Erdélyi levelek, továb­bá a Pályám emlékezete (1828) és a Fogságom naplója (1831) irodalomtörténeti jelentőségükön túl becses kortörténeti for­rások is. Fogságom naplója (RÉSZLET) [1795] Május 20-dikán. — Reggel hét órakor egy tót ka­tona jőve szobámba. Tudako­zom tőle­ suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal átálellent álló házak cserép­­jeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala ösz­­sze. — Ussu precs — 05 monda a katona. [Már oda vannak.] — Kik? Q in Aoane — Az az öt. — Micsoda öt? — A pap, a viceispán, [alis­pán], a kapitány, a szép if­jú és a vak gróf.­­O A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczyt, ki viceispán vala Szerém vár­megyében f1 a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép if­jú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke s­zííromfejérségű, ró­­zsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nemigen volt szebb if­jú, és a vak gróf alatt Zsi­g­­rayt, kinek arcát és egyik szerpét a himlő elrontotta. De minekelőtte elbeszélném, mint vesztek el, elő kel­l ad­nom, mit mivele Hajnóczy, visszavitetvén­ szobájába. Ezen ötnek nem egy, ha­nem két katona állíttatott ö­­rü, vagy azért, hogy ennél bizonyosabban tartassanak meg a hóhérpallos alá s ma­gokat meg ne ölhessék; vagy hogy szeneteket ne tehesse­nek, s egyik őr a másikat el­árulhassa; talán azért is, hogy ha Laczkovits vagy Szent­­marjay az egyik kezéből a kardot kikapná, a másik ezt védhesse. Levétetvén a szokás szerint róluk a lánc,­ Hajnóczy fel­fogta azt, s megejsöztetvén ajtajában, ezt kiáltá: Amici malo mori quam hoc vei tri­­bus annis gestare. [Barátaim, inkább meghalok, mint hogy három évig hordozzam ezt.] Alig mondá ki a szót, s kapitány Novák belépe, s hoz­ta a, pesti lutheránus papot, Molnárt, de ment is. Hajnó­czy kiáltja: — Herr Hauptmann. — No­vák jött. — Führen Sie mir den Mann weg. Molnár: — Haben Sie wider mein Amt, oder wider meine Per­son etwas? — Ihr Amt ist und war mű­méin ganzes Leben durch ehrrryirdig; es gibt auch gu­te Menschen unter den Geist­lichen. Aber glauben Sie denn, dass ich nicht wisse, dass Sie aus einem protes­tantischen Jesuitismus zur geheimen Polizei sich an­geschlossen, und ihre Mitbür­ger vor dem Hof angeklagt haben? Weg, weg mit einem Schurken! Weg, sage ich Ih­nen, Herr Hauptmann, f— Kapitány úr! Vigye innen ezt az embert. — Hivatalom el­len van kifogása, vagy sze­­mélyem ellen? — Az ön hi-S, vatalát egész életemben be-pj qgültem. A lelkészek között4""-' is vannak jó emberek. De azt hiszi talán, nem tudom, hogy protestáns jezsuitaként kapcsolatban van a titkos rendőrséggel és polgártársait bevádolja az udvarnál? Ta­karodjék, mondom, kapitány úr, takarodjék a gazember!] A szegény Novák ment, s otthagyta a papot. Molnár kérte Hajnóczyt, essék által a ceremónián; ne-; ki vele egyéb dolgai vannak. Akkor kérdést teve nála, ez s ez meg az nem kérdeztet­­tek-e. Hajnóczy látta, hogy a spiclik is használhatnak, s megengesztelődött iránta.­­ •Most folytatom a kezdeti be­szédet. Zsigray annyira el vola gyengülve, hogy katonák e­­melték le a grádicson, s fel a szekérre. Szentmarjay hangosan fü­­työlé el a Marseille-i marsot ,Marseillaise-t, s annyiszor, amennyi strófája az éneknek volt. Laczkovics nem akart gyón­ni, de meggyónt azon ígéret alatt, hogy természeti gyer­mekeit megláthatja, s hagyo­mánya az ő rendelése alatt fog kiosztatni. — Elfelejtem a gyónás ceremóniáit, tehát kérdjen atyaságod — mondá. Egyik vétkének azt vallotta, hogy papnak hitt. Belépe a tiszt, jelentvén, hogy várja a szekér. Laczko­vics paszományos világoskék nadrágba öltözve, kalapja u­­tán nyúlt, de a tiszt jelen­tette, hogy arra nem lesz szükség. — Jó — mondá Lacz­kovics —, de azt csak megen­gedi az úr, hogy mercurialis [higanyos] piluláimból kettőt elnyeljek­ az­ útra? — Elnyel­te, ment, felült a szekérre, maga erejével, bátran, de nem csendesen. — Szervusz, Latinovics! — kiálta erre, meglátván a sokaságban. La­tinovics elfordult. — Nézzé­tek, ez még szégyenli, hogy ismert engem! — Kratucsek kezébe tolá a krucifix­ist [ke­resztet]. Megcsókolta, mint a rhebarbarát, de visszaadta a papnak, tartsa azt ő. Kivitetvén a Bécsi-kapun, meglátta, hogy egy német fattyú az ott keresztülvont gerendára felmászván, onnan nézte az alatta elmenő sze­rencsétleneket. — Du Kerl, schau zu dass du herabfallst und mich tod­­schl'igst ehe ich noch auf den Richtplatz komme. [Te kölyök, agyonütsz, mielőtt a vesztő­helyre érek.] A vérhelyre jutván, meghal­ló, hogy a sokaság valamin elnevette magát: — Was lachen Sie? Hält man denn eine Krönung? [Mit nevetnek? Talán király­­koronázás van?] Visszatekinte a szekérből, megpillantó Szentmarjayt: — Bon voyage, mon ami! [Jó utazást, barátom!] — kiál­t, ta rá.­jf, Hajnóczy, mint psycholo­­gus, utolsó három napja a­­z­latt limonádéval hűtögette vé­rét. Nyugalommal lépe a sze­kérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katoná­ra: — Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek. — Akkor meglátá a causar. reg. direktort [causarum rega­­lium director , királyi ügy­­igazg­ató]. — Domine Magnifice, com­­mendo sororem meam, Juciat dn. vestra ut quod ego meo servitio, et pater meus suo peperimus, ipsi maneat. [Nagy­ságos uram, ajánlom húgo­mat, tegye meg uraságod, hogy amit én és atyám szol­gálatunkkal kerestünk, meg­maradjon neki.] — Tantum tu curam­ animae tuae ha­beas, non sororis [te c­ak a lel­keddel törődj, ne a húgod­dal] — félése a felfuvalkodott ember. A megöregedett hóhér há­romszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítanak kapitány Plecz mellé (így beszélő ezt nekem maga Plecz) ájulva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se­ láthasson. A töb­bi egy ütésre veszett. A Lacz­kovics igen nagy teste, leüt­­tetvén feje, feldöntő székét. Hajnóczynak elébementek a hóhérlegények, s le akarták vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megölele Molnárt. Leült a székre csudáit nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér kettérepeszté ingét, hogy két vállain lehull­hasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat el­metsző­ Martinovicsot hajjal von­ták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tar­totta a kendő végét. A ko­­pasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az ö­­röm mosolyával pillanta kö­rül. Gráciát reményre. De szemeit ismét beköték, s fe­je repült. Homokkal hintet­ték be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megött emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban. 6 KAZINCZY FERENC A SAJKA Csalárd örvények, vad sziklák között Sajkám lebegve futja víg futását, S kacagja a bosszús szél, hab duzzanását, S szirtjeit, melyekbe oly sokszor ütközött. Nem, s e kisded csoport, az üldözött Arcáról csókkal törlik izzadását; S lántom, szelíden zengve a szív habzását. Az árbocon függ, myrtusai között. Köd, és borítják utamat megint. De rám amott egy szép csillag tekint, S szent hittel tölti be a csüggedt szívet. Elő, elő! bármik rettentsenek! Bajában nem hagyják az istenek A szeretőt, a lantost és a hívet. Ortológus és neológus (1819) nálunk és más nemzeteknél Valahol a literatúra virág­zásra fakadt, a nemzeti nyelv mindenkor szenvedő válto­zást, mert az élet nyelve könyvek nyelvévé válván, az új ideákhoz magában nem ta­­lála készen szókat, s az író kénytelen vala a gondolatot éles­ vonásokkal kirajzolni, s azoknak gyakran alig élvez­hető különbségeiket kijegyez­ni. Így akkor is a literatúra a maga alantabb lépcsőiről fentebbekre lépő által. A vál­tozás ott még tapasztalha­tóbb, ahol az idegen szép pél­dák mind a szorultságot in­kább érezték, mind kimutat­ták az utat melyen mások jutottak dicsőségre. S ilyen­kor a haladók s vesztegelők közt mindig támadó ellenke­zés ... A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti lé­leknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s éb­resztője. Érzi ezt mind az e­­gyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent haza­­fisággal, abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik az elváltoztatásoktól s elkorcso­­sodástól félti, a másik annak elváltoztatását, azaz haladá­sát még óhajtja is; s ő is ret­teg ugyan elkorcsosodástól, de a mások szép és hasznot ne­ki is ígérő példájuk követé­sét, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodás­­nak nem tekinti. Egyedül a pók az, ami mindent magá­ból szed, fon és sző; az em­bernek az az elsőség juta, hogy egy ponton veszteg ne álljon, hanem tehetségeit hasz­nálván s másoknak találmá­nyaikat eszmélettel követvén, a tökéletesedés útján előbbre haladhasson. Pályám emlékezete­s részlete Hetedfél esztendőm veszvén el örök munkátlanságban, de nem kontemplációk nélkül, meggyőződém aziránt, hogy nyelvünket és literatúránkat mostani korában semmi sem gyarapíthatja inkább, mint ha a régiség és a külföld klasszikus íróit, kinek érde­mük közönségesen el van is­­merve, minél nagyobb gond­dal fordítgatjuk. Kellenek u­­gyan grammatikázások és teoriázások is, de a sok gram­­matikázás többére elposhaszt­­ja azt aki azon apróságok­kal sokat bíbelődik; azokon keresztül kell nyargalni; de nem bennek megtelepedni. Ami itt főcélnak látszhatnék, hogy csudáit műveket lefor­dítván magunkévá tegyük, az a cél ugyan, de csak má­sodrendű­ főcél az, hogy a dolgozás alatt nyelvünk bő­vüljön, simuljon, szépüljön. Addig gondolkodni mestermű­vek teremtése felől, míg a nyelv el nincs készülve, azaz míg az írók a szükséges te­remtéseket s változtatásokat a nyelvben megteszik, az ol­vasók pedig a javallás által elfogadják, azt én mindig fonák igyekezetnek néztem. Gondolkozásom világos el­lenkezésben áll a másokéval. Ezek szerint fordítani éppen nem kell, mert a fordítás ép­pen attól foszt meg bennün­ket, ami legbecsesebb és leg­féltőbb: a nemzeti arctól. Ne­künk nem hasonlítanunk kell másokhoz, hanem különböz­nünk másoktól: nyelvünket nem idegen példák szerint alakulni, hanem annak saját erejét kifejteni. Nekünk nem görögökké, nem rómaiakká, nem franciákká, olaszokká, an­golokká, németekké kell vál­nunk. Nekünk magyaroknak kell maradnunk. Korcsot csi­nálunk nyelvünkből, mely e­­redetére és természetében ke­leti, míg ezek nyugotiak, ha ezeket tesszük példányunkká — ezt kiáltozgaták. De ha fordítani nem kell, úgy olvasni sem kell idegent, mert ez is oda vezet; s mi­dőn arra buzdítjuk íróinkat, hogy azt vegyék által, ami szebbé teheti nyelvünket, tá­vol vagyunk attól, hogy még annak átvételére is buzdít­sunk, amire szükség nincs. S az a rettegés, hogy nyelvünk egyéb lesz, mint volt, éppen nem rettenthet bennünket, hiszen éppen azt óhajtjuk, s a nyelven maga az idő is vál­toztat. Minden kérdés az, hogy a szép nyelv bővebb és szebb lesz-e, mert ami szép, mindig jó. De valljuk meg, az örök fordításnak — ha azt nem a Péczeli módja szerint tesz­­szük, ki csak a munkát hoz­ta által, annak nyelvbeli szép­ségeivel nem gondolt — az a kedvetlen következése lehet, hogy stílusunkat manirttá te­heti, mely igenis hibás töre­­kedés volna. Hogy ezt elke­rülhessük, mondom, az szük­séges, hogy ne mindig egy írót fordítsunk, hanem minél többet és különbözőbb nemek­ben. Mert minden nemnek más meg más nyelve lévén, a mi nyelvünk csak akkor e­­melkedik fel majd a főpont­ra, mikor minden nemre el­készül. ÍRÓI ÉRDEM Szólj, s ki vagy, elmondom. Ne tovább, ismerlek Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés, íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés, íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív. A NAGY TITOK Jót s jól! ... Ebben áll a titok, ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot. A NYELVRONTOK Rontott, mert épitni akart, Palladio, benne C­ak rontót látál, vad kora, jó ideig. A művész érzette magát, s neked én fogok, úgy­mond. Törvényt és példát adni, de nem te nekem. S­em áll a roppant csarnok, bizonyítja, ki több itt. V^S9SK31fiB1 Erdélyi levelek (RÉSZLET) S itt a társasági együtt­létekben is valami szívesebb, melegebb van, mint hazánknak korcs tájékin. A tizenhárom magyar s öt székely várme­gyékből álló országban min­denek ismerik egymást, holott némely helyeken a rokont is idegennek szeretik nézni. Csak vallást kell tennem előtted, hogy Erdélyben két-három helyt álmélkodva halják, hogy én magyarországi magyar oly jól tudok magyarul, mint ők s ezt egy fiatal tisztviselő nekem komplimentként mon­dotta. [. ..] Könyveket Tiltscly galanterie-árusnál találni. Rendes látni, mint állanak itt egyedül a filchükkel, bi­­joukkal, piros és fehér ke­nőcsökkel, porcelánnal a kö­tetlen és kötött bibliopolai portékák. De Tiltsch lehetne annyi tekintettel a magyar nyelvű város iránt, hogy á­­rulna magyar könyveket is, melyet a vevő a németül nem értő Guttmannál talál.

Next