Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-07-26 / 30. szám (82.)
MINT MIKOR ISTENI BARLANG MÉLY ZUGOLYÁN DENEVÉREK RÖPDÖSNEK SURROGVA, S A SZIKLÁBÓL, A CSOPORTBÓL EGY LEESIK, MIRE OTT FÖNT MIND ÖSSZÉBB TAPADOZNAK, ÍGY MENTEK SURROGVA ... A NAP KAPUJÁN ÁT, ÉS HOL AZ ÁLMOK NÉPE TANYÁZIK, AZ ASZPHODELOSZRÉTHEZ HAMAR ÉRTEK, FÖLLELTÉK LELKÉT PÉLÉAIDÉSZ AKHILLEUSZNAK. (Homérosz) A hősöket, mióta ősök vannak, felnagyítja a képzelet, mintha óriások voltak, nem emberek. Miként a víznek ize szomjúságunk, őket idézzük meg nem szenvedett harcunk, halálunk — örökös szomjúságunk — izéül — a élet vize nem harcban, hanem örök fontolgatásban, élni menekvő megalkuvásban, írül sohasem kapott sebekre, s ha kín az élet, nagyobb kínnyi lehetne: szenvedni értelmetlenül, míg életünk halálba merül, s bár üstökösök száguldnak odafent, ponyva hosszán mérni a végtelent! ÍGY HARCOLTAK AZOK, MINT ÉLŐ TŰZ LOBOGÁSA (Homérosz) „Senki azért ne higgye, hogy mióta emberek élnek, valaki elhitte, hogy van halál, mert onnan soha, senki nem jött vissza megmondani a valót." (Platón után) Csak az áldozati bárány hal meg, mert halál természetesen van, akkor is, ha semmit sem tudunk róla. Úgy lappang bennünk a halál, mint Akhilleusz sarkában, amikor teljes fegyverzet hitében száll harcba, mintha Héphaisztosz remekelte ötszörös rétegű pajzsa elegendő hogy a halál ellen megóvja — ám Thétisz nem a halandóság ellen, nem a halál nyilai, csupán a halál félelme ellen vértezte fel égből kitagadott fiát. ....... ha meghalna minden, ami csak élni szokott, s halála után minden, ami meghalt, ugyanabban az állapotban maradna, s nem éledne fel többé, nem vezetne-e ez szükségképpen oda, hogy végtére minden holt lenne és semmi nem élne többé? Mert ha az emberek... mindig csak meghalnának, hogyan lenne lehetséges, hogy végtére mindent fel ne emésszen a halál? (Platón) A halálnak is van halála! Ó élet vize — a hős! aki kijátssza a halál cselét, eltörvén a fejsze nyelét és benne lakik minden ős, akinek arcát bitoroljuk s nevét kokárdaként hordjuk. „Mert ha az ember fél a haláltól... ez sem egyéb, mint hogy bölcsnek tartja magát, holott nem bölcs, mert ez is csak anynyi, mintha valaki azt képzeli, hogy tud olyasmit, amit nem tud“ (Szókratész védőbeszéde) Közben sunyítunk nyomorékul, megalkuvással bizonyítékul, hogy valahol a hősök is úgy számláltatnák mint bárki, aki pihenésképp elkaláberezett, ■ amúgy rendesen szántott-vetett, ruhát férceit, vagy úgy lehet ő is hősnek készült ugyan, de sajnos tévedésből egy féltégla esett fejére. Ha a harcba Akhilleusz bokája nem roppant volna belé, hőssé sem válhatott volna minden félistenségével együtt. Csak testünk halandósága nyilvánvaló, hogy ysa pur es dhomu wogmuc, akár harcban, vagy párnák közt él a halál. „Bátran nézek-e szemébe a halálnak, vagy sem, az más kérdés: itt a tisztességről van SZó.“ (Szókratész védőbeszéde) Hányadik évfordulója annak, hogy nem tudjuk, kik vagyunk? Hányadik évfordulója, hogy illik nagy szavakat mondani? Önnön szívünket ástuk el, s megteltünk denevérekkel. Hősök ránk hagyott sebét nyalogatjuk, s értjük, ha értjük, hogy a legyőzhetetlenek— halandók ők is, de harcukat, nem halálukat adják örökül a túlélőknek: a népnek, aki túlélte Tróját, Mohácsot, Haynaut, Dachaut, Hiroshimát, a kerékbetörést és eleven felboncolást, mert a nép él! Mert él a nép, akkor is, ha csak az adatott meg számára, hogy tegye, amit cselekednie lehet az élet szükségletei szerint, hogy a halál ellen cselekedjék, mert hitt, és mert volt istene. Jóistene, akit naiv festők pingálnak jóságos arccal és hófehér szakállal. Volt istene, Jóistene, aki szereti a békét, s a töredelmes haldoklónak robottá züllesztett életét megengeszteli örökléttel. Volt istene, mert hitt a jóság és a szeretet győzedelmében, bár az emberarcú isten arcát csak meggörnyedve szemlélhette. Hányadik évfordulója annak, hogy ez a nép nem tudja, kicsoda?! — aki egyedül mondhatja: EGY ÉLETEM ÉS EGY HALÁLOM és tenyerére emelte kedvenceit mindama hősiségért amiben maga vérezett, mintha csak egyetlen személyben kívánta volna látni önmagát, s közben — nahát! átlábolt az óperencián, vizet fakasztott a sziklából, meglovagolta az ördögöt, s levágta a sárkánynak mind a hét fejét — egyetlen személyben! A hősök hőse, a nép, törékeny hősöknek adta sebezhetetlen hitét, hogy kimondhassa: EGY ÉLETEM ÉS EGY HALÁLOM! S az élet, úgy, mint a halál, tisztesség kérdése, s „Ha még egyszer azt üzeni: Mindnyájunknak el kell menni!" (Kossuth-nóta) Hányadik évfordulója annak, hogy szemközt jő velünk, ó, élet vize — Petőfi, aki felgyújtotta az ezeréves haldoklás díszleteit, oroszlánná bűvölte a patkányokat, s még a holtakat is betoborozta fekete seregébe. Úgy jó szemközt, mintha fordítva járnánk, s úticélunk hátunk mögött lenne. Mintha csak abban járnánk, hogy ne találkozhassunk meg nem tett lépéseinkkel. Könyörtelenül jő mindig csak szemközt. Istennyilából font haragos korbácsát cserdítve futtatja, elárult céljainkat megbékült indulatunkat, s forgószél botjával ébreszti, döngeti a bóbiskoló tájat, ahol ezeréves gyomverte, istenverte martok tócsáiban kuksolunk ezeréves ráolvasással, és sunyítunk nyomorékul, megalkuvással, bizonyítékul, hogy mindez jó lesz: köszvény, meddőség, szemmelverés és újabb ezerév ellen. Kérlelhetetlen mindig csak szemközt támadók, élet vize, Petőfi, élvehalók istenét uszítva a békével jóllakottan kérődző tájra. Az ég is bűzlik a hullaevő istenhez zarándokló köszvényes, csúfos lelkek templomi orgiájától. Ronggyá olvasott könyvek közeledő, mindig közeledő garabonciás lábai pörgetik körbe az egyetlen égtájat — a jövőt, így látni ezt a szent tüzet megszelídített sütőkemencében, melyből mézeskalács szívek mellett csirizhuszárok kelnek életre, akik cukrozott disz alatt állnak őrt az együgyű bambaságnak, míg szól a talpalávaló, hogy fe-fe-te Iluskám drága kis kutyám s kardjukat ki sem vonhatják legalább dacból, vagy akár puszta hősködésből, amit valódi küzdelem nélkül túl lehet élni lenne. LASZET GÉZA KOMMENTÁR AZ ÍLIÁSZ TIZENNYOLCADIK ÉNEKÉHEZ úristomából Ó, élet vize — ilyen János vitézt, aki kemence-halálban kel életre, s az óriás, ámuldozó roppant vásári tömeggé változik, s szájtátva rácsodálkozik, amint a csepűrágó bűvész vizet facsar a kőből! (S a költészetnek sincs értelme többé, ha nincs Tündérország, ahol János vitéz király lehet, s Iluskát királynővé koszorúzzák.) Hányadik évfordulója annak, ó, éles vize — Petőfi, hogy a lelkünk kiponyvázva méricskéli a végtelent, s nem tudjuk meg talán soha, hogy a szabadság mit jelent, csak sunyítunk nyomorékul, megalkuvással, bizonyítékul, hogy halált terem az a mag, amelyből kipattan a szó, a láng, a meg nem alkuvó, s a szó, az életet nem ad. Kicsit még élünk, kicsit még sírunk, jaj nekünk, mert mindent kibírunk! Ó, élet vize — Petőfi, akiben mindenki legszebb kamaszkorát látja viszont halál nélkül! „Fán halni indulok, ti élni, de hody melyikünk ... indul jobb cél felé, az mindenki előtt titok .. (Szókratész védőbeszéde) Egy élete volt és egy halála. Miközben ment szemközt a halállal, az egyszemélyes halállal, egy volt csupán a többivel: immár örökké egyek! Akhilleusz pajzsánál sérthetetlenebb hite éppúgy nem védte meg a gyilkos pikától, mint Iliász hősét Héphaisztosz remekelte ötszörös rétegű pajzsa Páris nyilától. Mikor a mesék cserben hagyták, még megtett néhány lépést a felbomlott sereg közt, miközben az egyfejű cár ezerfejű karja könyörtelenül végrehajtott egy elemi stratégiai számítást. Azóta ő jön immár örökké szemközt, ó, élet vize — Petőfi, akinek leghevültebb lángjában sült vásár fiává János vitéz a debreceni kirakodó vásárra, s az istenadta nép hitt benne mert hitt és tudta mit tudott: mézeskalács-huszárt vett vásárfiának és megvette a Győri Kalendáriumot az élet előre és visszaszámlálható napjai számára. Volt aki látta, amint egy tüzes mén vágtatott az égre, üstökösként, s a kipányvázott csillagok hunyorogva csodálták ezt a szabálytalanságot. Neki nincs sírja. Nézzetek csak hátatok mögé, vagy bárhová, ahol elárult célok, meg nem tett lépések kiáltanak utánatok: mindig ott jő, mindig szemközt, élet vize —• Petőfi, mutatja az egyetlen égtájat — a jövőt. A Homérosz-idézeteket Devecseri Gábor, a Platón-idézeteket Halasy-Nagy József fordításában közöljük.