Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-03-08 / 10. szám (62.)

Folytatás a 3. oldalról Érzékei épp akkor tompulnak el, ami­kor én messze erőfeszítéseim szintje fö­lött lebegek, hogy bebizonyíthassam: én is hazaérkeztem; jogom van tehát úgy viselkedni, mint aki számára ez több mint jó. Egészen természetes. Megérezte, hogy bámulom, mert nagy, nedves szemével rám nézett, s azon nyom­­ban el is fordult. Az átalvetőjével baj­lódott, s amikor segítettem visszahelyez­ni a feje fölé, szinte észrevétlen kis mo­sollyal köszönte meg. Tud tehát rólam. Jelezte, hogy észrevett. — Tudja, hol van Chile? — kérdez­tem hát hirtelen buzgósággal, úgy he­lyezkedve az ülésen, hogy szemközt ke­rülhessek vele. Alina nem lepődött meg, csak ismét rám emelte tekintetét. Megfigyelhettem húsos ajkát, s azt a leheletnyi rándu­lást a sima homlokon, mely riadt cso­dálkozásról árulkodott. Tagadólag in­gatta a fejét. — Onnan származom —• folytattam. — Vagyis hát onnan jött va­lamelyik ősöm — tettem hozzá. Alina bólintott. Megértett, mert az ő nyelvén szóltam hozzá, s azon igyekez­tem, hogy kiejtésemen se érződjék az idegen akcentus. Udvariasan figyelt, várta a folytatást. Én pedig kifordítottam volna a lel­kem, lázasan kutattam emlékezetemben olyan izgalmas részletek és adalékok u­­tán, amelyek egy ideig számára is ka­landosaknak s ugyanakkor ismerősek­nek tűnhetnek. Különös lelkesedésem­ben egy nagyszerű folyót szerettem vol­na elképzeltetni vele, mint a Duna. Egy hatalmas és erős családot, mondjuk úgy a XVII. század közepéről, mely nem is­meri a veszteséget, s az időben duzzad­va, gyarapodva hatalmas áradatként mo­rajlik tova. S aztán e monumentális fo­lyam déltorkolatáról szerettem volna me­sélni neki, a villanyszerelők, izabellák, jól kereső taxisofőrök, és unitárius kiván­dorlók hadáról, mely épp itt, Alina ha­zájában osztódik oly észrevehetetlenné, hogy végül magatehetetlen és erőtlen magányban, a hajdani dicsőségről mit sem tudva tűnik el a tengerben, mely egybemossa a különbségeket. De azt akartam, hogy Alina a dicső­ségről is tudomást szerezzen, Monosz­­lóy Lőrinc haditetteiről legalább, a mo­­noszlói uradalomról s a csillagvizsgáló­ról. A fennmaradt fotográfiák tanúsága szerint is oly kétségbevonhatatlanul he­ves karoló mozdulatról, mellyel Lőrinc úr magához láncolta, majd később be­teges őrülettel élete végéig fogva tartot­ta a bögyös iparos-ivadék Török Terkát. No persze, a Chile meg miegymás mese volt. De azért nem annyira, hogy ne mesélhettem volna Alinának például George-ról, aki rég nem jön már, s aki­nek immár mi küldözgetjük hálát rebe­­gő karácsonyi jókívánságainkat, köszö­net a dezodor-illatú kekszcsomagokért, s a kávéillatú szappanért: Isten fizesse jóságotokat. S még miről mesélhetnék? Mihelyt hazaérek, apám elém tálalja főztjét, s én a hús és a puhára párolt zöldség gőzébe rejtve arcom válaszolom a kérdésére: megjöttem. — S apám már nem is tudja, hol van Chile — tódítottam tovább Aliná­nak tűnődve, aki igyekezetemet egy ú­­jabb főbólintással nyugtázta: — Záu? — Épp a nyakkendőmet bogoztam va­lamelyik reggelen, készülődtem az egye­temre — magyaráztam —, apám is ott sürgölődött a szobában, hallgattuk a rá­diót. — Hallod, Apa? — kérdeztem rá egy riport után. — Hallod? Ez a chilei krapek még soha nem hallott rólunk. Azt mondja, nem tudta, hogy van ilyen ország. — A barom! — mondta felháborod­va apám. Majd rövid gondolkodás után engem kérdezett: — Chile ... hol is van az? Alina nem értette. Jelentéktelen volt számára a történet, s kissé nevetségesnek is tarthatott a fö­lösleges buzgólkodás miatt. — Van egy nővérem — mondtam ek­kor sietősen. — Tudja, mivel foglalko­zik? Ez hatott rá. Érdeklődve pillantott rám, s én hatalmasat lódítottam, mint­ha sebtében hasist adagolnék. — Utca­lány, mondtam. — Azzal megy el, aki többet ígér. Többnyire vonatokon tölti az idejét. — Záu? — fordult ismét hitetlenked­ve felém. — Meddig utazik? — próbálkoztam most másképp. — Hová való? — Ciresu-beli — válaszolta. — Cire?u ... hol is van az? — Fenn, a hegyek között. Váralja fe­lől kell megközelíteni. Majd kis szünet után hozzátette: — De gyalogolni is kell ám ... Le­­szállsz a váralji buszról, s a hegyek kö­zött, a víz mentén mászni kell még vagy két órát. — Mit szólnál, ha veled mennék? — kérdeztem. Alina kíváncsian rám nézett, nevete­sen megrázva a fejét. Rám figyelt. Én pedig esélyimről is megfeledkezve, sut­­togóra fogott hangon, színpadiasan kér­lelni kezdtem. — Hallod, mit szólnál, ha­ veled men­nék? — Viccelsz — mondta Alina. Ez pedig az ő nyelvén annyit jelentett, hogy le­­génykedem, hogy nem vagyok eszem­nél, hogy megjátszom a felnőttet, s rá­adásul illetlen is vagyok. — Várnak odahaza — figyelmeztetett. * Azt hittem, szem elől tévesztem Ali­­nát a tülekedésben. Mihelyt megérkez­tünk s kiszálltunk a vonatból, ő előre­sietett átülvetőjével, s félszeg határozott­ságával utat törve magának a tömegben. Igyekeztem lépést tartani vele, de ha­marosan félrelökdöstek, éreztem hogy sajog az oldalam, s a szembejövő uta­sok közönyössége a földre dönt, ha nem vagyok eléggé óvatos. Mintha mind menekültek volna, va­kok és bűzösek, harsányak és riadtak, mind a kijárat vagy a pályaudvarra ér­kező vonatok felé tolongva, magukban, Alina tartásával s Alina indulataival vé­rükben. Sodortattam magam az alkalmi áramlatokra hagyatkozva, lábam szol­gaian követte az utasításokat, elmém­mel pedig célpont után kutattam, kis idő múltán már csak az állomásépületet akartam elérni. Arra is gondoltam, hogy Alina, fel­használva a tolongást, szántszándékkal lógott meg előlem. S az is eszembe ju­tott, hogy itt maradok, vagy a követke­ző vonattal hazamegyek, ha addigra nem akad jobb megoldás. Elhaladtunk a büfé előtt, nekiütköz­tem a poggyászkocsinak, majd az osz­lopból kiszakadva végre az állomásépü­let nyirkos falának dőlhettem. Az ösz­­szesűrűsödött ködben a közeli arcokon kívül csak a körvonalak voltak élesek. Kifújtam magam s körülnéztem. A sa­rokban egy utcai lámpa alatt ekkor pil­lantottam meg ismét Alinát, vagy vala­kit, aki szakasztott olyan volt, mint ő, felém integetett, kis ideig várt, majd új­ra intett, türelmetlenebbül. Hát utána siettem. Alinát szekérrel várták. Szótlanul ül­tem be mellé egy kényszeredett biccen­tés után, melyet a szekeret hajtó cson­tos paraszt figyelemre sem méltatott vagy észre sem vett talán. A lovak közé csapott, a gyors rándulással azon nyom­ban megindultunk, előbb az úton halad­va, majd a völgynek kanyarodva, ahol a hegyek felől korhadó fa kesernyés sza­gával keveredő levegő és köd áramlott lefele, a sziklatömbök közé szorulva, szinte érzékelhető sebességgel. Fáztam. Az iramból alig vesztettünk, pedig a lo­vak nyaka fölött ki-kitekintve láthat­tam, hogy meredek kaptatok emelked­nek előttünk, helyenként a völgy mint­ha összezárult volna fölöttünk, majd­nem teljesen sötét lett, s a szekér ten­gelye köveket súrolt. Az öreg pokrócot terített magára, Alina ujjatlan bekecsbe bújt, s a sze­kér mélyére húzódott, messzi tőlem, úgyhogy a sűrűsödő homályban s majd az éjszakában csupán sejthettem, hogy merre van, sejthettem, hogy bóbiskol, al­szik, vagy csak kifele bámul, úgy, aho­gyan azt megfigyelhettem, tudomásul sem véve, mi történik körülötte. Később alábbhagyott a hajsza. A kö­döt fölitta az éjszaka, s mire a lovak egyenletes, nyugodt ügetéséből követ­keztetve, tágasabb, nyílt területre ér­tünk, a fák is megritkultak, a bükköst csenevész vörös fenyőkből és borsika­­bokrokból álló szigetek váltották fel, s az előbukkanó hold fényében fölsejlett a hegyek közt hátranyúló út fehér sáv­ja. Nem tudtam, mennyi van még hát­ra, mint ahogy a megtett útról is csak homályos tapasztalataim voltak. A köves kapaszkodó után a kerekek lápos, süppedős talajt szántva vitték előre a szekeret, a lovak dobogása alig hallatszott, s a kiszáradt kátyúk mélyé­ből állott víz és iszap szaga csapott meg. — Kér egy bagót? — kérdezte várat­lanul az öreg. Újságszélből sodort, vastag szivarat nyújtott felém, s mivel ő is rágyújtott, megjegyezte: — Erős. Bólintottam. Mélyre szívtam a csípős dohányfüstöt, amelyen érezni lehetett a törökmenta és a még szinte friss kanizs­­gyökér ízét, s lassan, vissza-visszatartva kieregettem a füstöt, szinte a lélegzés ütemét próbálgatva. A következő völgyszűkületben lakó­ház tűnt fel. Ablakai már sötétek vol­tak, s a nyírfából ácsolt kerítés mögött szem­be dobált rönkök s méteres huzal­­kötegek torlaszolták el a bejárati utat. A ház mögül korcs vadászkutya rohant felénk, könnyedén átbújt a kerítés alatt, s a lovak falánál táncolva jó ideig kö­vetett. — Jónás! — mordult rá az öreg. — Jónás! A lovak változatlan ütemben haladtak tovább, gondosan megkerülve a csúszós talaj mélyedéseibe szórt lombot és a martomlásokat. Az öreg lámpát gyúj­tott, hosszasan bajlódva a kanóccal. A tenyerével ügyeskedett, fedezéket tart­va a lángnak a völgyben újult erővel lefele áramló huzat miatt. — Csak türelem, Jónás — mondta a nyomunkban csendesen ügető kutyá­nak. Mihelyt fény gyúlt, abban a pillanat­ban a szemközti hegyoldalon is tűzfény lobbant, imbolygoit egy percig, majd kialudt. Az öreg feje fölé emelte a lámpást, s párszor meglengette válaszul. — Megérkeztünk — szólt hátra. Alina ébredezett. *Van valami különlegesebb nálad? from.) ** Rendben van? — Igen, rendben, from.) *** Tényleg, valóban? (rom.) Öböl - dosszié 5. SZEMIRÁMISZTÓL SZADDÁMIG Mohamed azzal alapított birodalmat, hogy gyilkolt. Krisztus azzal, hogy meggyilkoltatta magát. Mohamed úgy választotta meg módszereit és eszközeit, hogy emberi számítás szerint győzzön, Krisztus pedig úgy, hogy emberi számítás szerint legyőzzék. (Pascal! * * * Sok muszlim nagy súlyt fektet arra, hogy Moha­med nem alkotott új vallást, hanem legmagasabbren­­dű és végleges formát adott az Ádám kora óta létező ősvallásnak. A Korán szerint ugyanis Ádám, Noé, Lót, Ábrahám, Ismáel, Jób, Jónás, Zakariás, János és Jézus valamennyien helyes úton jártak, az igaz hitet vallot­ták és Mohamed tanításait készítették elő. Különösen nagy jelentőségű közülük Ábrahám, a tiszta monoteiz­mus képviselője . .. Hágár révén ő lett Ismael atyja, akitől az arabok származnak. Izsák révén pedig a zsi­dók ősapja. Ismael számára szentélyként létrehozta a mekkai Kábát, Izsák számára megalapította a jeruzsá­­lemi templomot. (Az iszlám megalapítása, 1963.) Négy századon át az izlám népek a világ legintel­lektuálisabb népei. Nyugat-Európa az araboktól kapja tudományos fegyvereit. A muzulmán civilizáció tudo-­­mánya és filozófiája azonban mégsem arab vagy izlám eredetű. Nem sajátlagos termék, csak folytatása és to­vábbfejlesztése a görög hagyományoknak, amelyeket arameus és perzsa származású férfiak kebeleztek be az izlám kultúrába . .. „Mi a pogányságnak vagyunk az utódai és örökösei — hirdeti Thabit ibn Kurra — Ki művelte meg a világot? Ki építette fel a városokat, ha nem a pogányok vezérei és királyai? Ki építette a csa­tornákat és kikötőket?“ ... Tény, hogy a görögök vi­lágképében, amely szerint a világegyetemet emberi ész­szel is felfogható örök törvények tartják fenn, nem volt helye a személyes istenben való szemita hiedelem­nek, mely isten a keleti zsarnok kérlelhetetlenségével és önkényességével intézkedik a világok és az emberek sorsa felett. E hit azzal a következéssel jár arra, aki magáévá teszi, hogy kételkednie kell az okozatiság tör­vényében ... Az Abbászidák korának civilizációját kép­telenség megértenünk, ha nem ismerjük fel, hogy nem kifejezetten arab termék, hanem egy több mint há­romezer évre visszanyúló intellektuális fejlődés utolsó szakasza ... Tudománytalan dolog tehát a keresztény­séget a Nyugattal, az izlámot a Kelettel azonosítani oly korban, amelyben Kis-Ázsia még keresztény volt, de Spanyolországban, Portugáliában, Szicíliában virágko­rát élte a muzulmán civilizáció. Márpedig a X. század­ban ez volt a helyzet, aminek mélységes hatása volt a középkor világának kialakulására. Abban a korban, amikor a kereszténységet a legnagyobb veszedelem fe­nyegette, a szaracénok, a vikingek és a magyarok egy­idejű betörése, a Földközi-tenger nyugati partvidéké­nek muzulmán civilizációja fejlődésének legszebb vi­rágzását érte el. Városai palotáikkal, egyetemeikkel, közfürdőikkel közelebb állottak a római világbirodalom városaihoz, mint azok a nyomorult viskók, amelyek Franciaországban vagy Németországban szomorkodtak holmi apátság vagy főúri vár falai alatt. Akkoriban Cordova volt Európa legnagyobb városa Konstantiná­poly után. Állítólag húszezer háza volt. A muzulmán fejedelmek és tudósok vetélkedtek a költők és zené­szek támogatásában ... A nyugati kultúra a fejlettebb izlám kultúra árnyékában hajtott ki s a középkori ke­reszténység nem Bizáncnak, hanem az izlámnak kö­szönhette, hogy a görög tudomány és filozófia örök­ségébe léphetett. Ez azonban csak a XIII. században következett be, a keresztes háborúk és a mongolok be­törésének nagy katasztrófája után. Ebben az időben a keresztény világ eljutott a fejlettségnek arra a viszony­lagos fokára, amelyen az izlám állt. (Európa születé­se, 1935.) 4 TOLLAS TIBOR BEBADOGOZNAK MINDEN ABLAKOT Az életből csak ennyi fény maradt: Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk nap-nap, homályos fala Üregéből esténként­ délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot. Bebádogozták minden ablakot. Tágult szemekkel kék tenyerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek. Látjátok? Éjben élünk, mint vakok, Bebádogozták minden ablakot. Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba’ A szánk kapkodja be a levegőt, Mint partra vetett halak kopoltyúja Tátogunk némán é­s érzed, nincs erős Szívni az étel s ürülék szagot, Bebádogozták minden ablakot. Az Alpeseknek fenyves illatából Míg csokrot küld a hűs nyugati szél És lelket öblít fenn a tiszta távol­i mosolygó hegyek hószaga kisér. Itt tegnap társam tüdőbajt kapott. Bebádogozták minden ablakot. Csendet hasit a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe S az ezersípú nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott, Bebádogoztak minden ablakot. Túl Barcelona kertjein szitálva Egy barna asszony meleg hangja búg És alkonyatba pendül a gitárja, Hol táncolóktól tarka még az út, S fülünkbe folynak az ólmos napok... Bebádogoznak minden ablakot. Tapintanánk a bársonyos egekbe, Ujjunk hegyéből kiserken a vér. Mint koporsóba, be vagyunk szegezve Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér. Simogatnánk a sugaras napot — S bebádogozták minden ablakot. Londonban bál van, sima termén siklik A sok selyembe öltözött leány. Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bútoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol­a­tán végképp eladott?! ... S bebádogozták minden ablakot. Nyelvünket most a friss tavasz zamatja Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordulna itt. De lenyeljük e végső falatot: Bebádogoztak minden ablakot. Az éhség marta testünket telt álom Lakatja jól — és ínyenc ételek ízét kínálja Páris — szinte látom, Hogy kúszik el a neonfény felett A Néma Rém — s nem lesz több hajnalod . . . Bebádogoznak minden ablakot! A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok:­­ Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! —

Next