Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-06-14 / 24. szám (76.)

/f...gyújts tüzet, ha kell, reménytelenül... ! ! SZÉPIRODALMI HETILAP II. ÉVFOLYAM • 24 (76.) SZÁM • KOLOZSVÁR, 1991. JÚNIUS II. TOLLAS TIBOR TAVASZI ÜZENET Ha végtelennek tűnik is a tél, s mint kötél, a félelem fojtogat, szívd magadba a tavaszt és ne félj! Fagy bölcsőjéből is felkel a Nap. Ha kút mélyébe taszít is a gond, s rideg betonként gyűrűz a magány, — ha nincs kinek, — versed az éjbe mondd, gyertyafény lesz majd társak asztalán. Magad maradtál? Nem vagy egyedül, míg mások terhét, saját hordozod. Gyújts tüzet, ha kell, reménytelenig s hazává tágul szűkös otthonod. Nyomodban ködsubájú bulladé­k, meg nem irt sorok konok serege, a megtagadott múlton ballag át s várja: szavakban megszülethet-e? Csak el ne költözz, mint a madarak, ha fogcsikorgató is a jelen. Mit ér a szó idegen ég alatt, — szabad lehet tán, de fészektelen. Otthon „zsibongó homlokod“ mögött megváltó újszülött a gondolat. Holnap zászló, versekbe öltözött, alvókat ébreszt s ha kell, holtakat. Fényesednek már odakinnn a fák, széttörik ezüst bilincseiket a megáradt vizek, s Március kiált madárszavakkal tavaszt és hitet. Csak tudj naponta újrakezdeni, visszatükrözni hitet, sugarat. Az éj virrasztó csillaggal teli. . . És tudd, holnap felkel megint a Nap! Legutóbb azon töprengtünk, miként kellene saját múltunk­hoz viszony­ulnünk ahhoz, hogy minél keményebben sze­gülhessünk szembe a magát mába átcsempésző Tegnappal. Azokról volt szó, kik így vagy amúgy a közélet pástjain mo­zogtak. De szólni illik a másik a­­laphelyzetről is. Azokról, kik gyárban, föl­deken, hivatalokban vagy más területen dolgoztak, esetleg értelmiségi mesterséget „sza­badúszókként“ műveltek, a­­nyagi boldogulásukra össz­pontosítva igyekezetüket, de saját akaratukból vagy a kö­rülmények összejátszása foly­tán soha semmilyen tisztséget nem viseltek, politikai vagy társadalmi tevékenységet sem ilyen, sem amolyan irányban nem folytattak. Most könnyebb és egysze­rűbb a helyzetük, jóval keve­sebbet kell elszámolniuk ma­gukkal. Mindazokról, kik ezt a helyzetüket egyszerűen tudo­másul veszik, nincs sok mit mondani. Legfeljebb annyit, ha most részt vállalnak a közösségi feladatokból, érthető és indokolt örömmel fogadják őket. Az „új idők, új embe­rek" elvének alkalmazása nyilván csak jóra vezethet, ha az újak képességei, rátermett­sége összhangban áll a fela­dattal. Csak azok esete tehet indo­kolttá észrevételeket vagy fenntartásokat, kik hajdani, társadalmi értelemben vett semmit sem tevésüket kie­melkedő személyes érdemnek tartják, jogcímnek arra, hogy felsőbbrendűeknek ismerjék el őket. S ha ez némi hiúság­gal, másokat lenéző gőggel, ambícióval párosul, hátrányos helyzetek, szubjektíve pedig távolról sem rokonszenves magatartások alakulhatnak ki. De vegyük kicsit vizsgálat alá az ilyenkor fennen meg­hirdetett „vétlenség“, „tiszta­ság“ fogalmát. Míg Kiskapuson működnek a kormos, fekete füstöt oká­dó üzemek, a világ, vagy Európa legszennyezettebb te­lepülésévé avatva a Küküllő menti várost, járkálhat ott patyolatfehérnek maradó ing­gallérral valaki, akárcsak e­­gyetlen napot is?! Így rakódott reánk Európa társadalmilag, eszmeileg egyik legszennyezettebb országában a torzulással, beszűküléssel fenyegető mocskos üledék. Né­­ha szinte észrevétlenül, de folyamatosan, évtizedeken ke­resztül. Ki állíthatná magá­ról, hogy a múlt szerkezetei­ben, törvényei szerint, viszo­nyai között élve ilyen vagy amolyan értelemben vett ha­tásaitól érintetlen maradt?! Senkinek sem lehet szem­rehányást tenni azért, hogy nem lázadt fel a reá kénysze­­rített világ körülményei el­len. Csak épp az tűnik indo­kolatlannak, ha a sem jót, sem rosszat tevéssel kitöltött múltja jogán valaki a csalha­tatlan ítélőbíró szerepére ér­zi feljogosítva magát. Ez az a pont, ahol rádöb­benek, a mába visszalopakodó Tegnappal viaskodó gondolat­­menet megtorpan, ellentmon­dásokba bonyolódik. Két héttel ezelőtt úgy vé­lekedtem, kik a Tegnap ide­jén írással, tettel, tisztséget viselve közéletben fordultunk elő. Ítéljük el kíméletlenül a múltat, saját életünk évtize­deivel együtt. Most a „vétle­­nektől“ vonjuk meg az illú­ziót, hogy nyomok és követ­kezmények nélkül húzhatták meg magukat a sötét korszak mélyén. De nem mosunk így egybe elkülönítendő, árnyaltabban jellemezendő felelősségeket? Az ilyen sommás értékelések alapján valóban mindent sut­ba kell-e dobnunk a múltunk­ból, hamut szórva fejünkre mindazért, amit tettünk? Következetlenség, felületes­ség, vagy határozatlanság jo­gos vádját is vállalva, van amit helyesbíteni kényszerü­lök azon, amit két héttel ez­előtt írtam. Meg aztán tör­tént egy apróság ez idő alatt, ami szintén pontosabb értéke­léseket igényel. Azokról szólva, kik saját múltunkkal kényszerülünk el­számolni magunk előtt, elég­ségesnek tűnt a közbevetett elhatárolás, miszerint „nem a galádokról, hatalom kegyei után lihegő gyászmagyarokról beszélünk, rájuk ne veszteges­sünk szót“. Elégségesnek tűnt, mert úgy tudtam, e keveseket és kártékonyakat véglegesen le­seperte a színpadról a törté­nelem, nem kell többet szá­molni velük. S most egyik közülük, a leg­­undorítóbb, az „egész magas szinten“ besúgó és feljelentő, a megsemmisítésünkre törő, véres kezű önkényúr dicsőítője tisztségekkel és anyagi jutta­tásokkal honorált udvari talp­­nyalója váratlanul megjelent a színen. A tar „jóakarónk" igazgatta televízió képernyő­jén. Ha eddig valakinek a leg­kisebb kétsége volt, íme, meg­győződhet felőle, nemcsak üzen a Tegnap, hanem széles arcvonalon támadásba len­dült. Kik évtizedeken keresz­tül megsemmisítésünkre tör­tek, nemcsak hogy ott foly­tatják, ahol nyolcvankilenc decemberében egy ideig ab­bahagyni kényszerültek, de régóta használt legmocsko­sabb eszközeiket is előkotor­ják a múlt bű­zlő hulladékai közül, abban a reményben, hogy megoszthatnak minket. Mi az, amit másként kell fogalmazni a két héttel ez­előtt leírtakkal szemben? Mindannyian, kik nem vol­tunk besúgók, feljelentők, áru­lók, a megsemmisítésünket a­­karó hatalom megvásárolt eszközei , birkózzunk meg minél gyorsabban a magunk múltjával. Ne szépítgessünk, ne kozmetikázzunk rajta sem­mit, mert csak így lesz elég erkölcsi erőnk és hatá­rozottságunk szembefordulni a múlt előrajzó, élő kísértetei­­vel. Azt hiszem, egyikünknek sem szabad lemorzsolódnia. Ifi, vagy amúgy, a minden­napi élet egyik vagy másik területén mindenikünk tehet valamit annak érdekében, hogy ne vethessenek a tegnap­ba vissza minket. És éppen mert kívülről-belülről is­merjük és felismerjük a most visszarendeződni akaró szer­kezeteket, módszereket, esz­köztárat,­­ annál hatéko­nyabban tudunk szembeszállni velük. TOMPA ISTVÁN „Tegnap” üzenetei [3] Simon Sándor: Az űrben LÁSZLÓFFY CSABA „HOL A GYEREK?“ a 18 éves Zsoltnak Távolodó part elmosodt — egy érintés a köröm karcolása bőrödön lámpaernyő-takarta izzás tarkód tánca a félhomályban (anyádnak a képzelgés is öröm) valahol egy idegen utcán azol a párnán hánykolódó nincs veled álmában tartja hamis fénybe véletlenekbe hanyatló fejed a kinek emlőjéből tej és féltés buggyant ki: csak el ne cseréljenek! szennyet is őriz az emlékezés? Csorna Sándort idéző sajgás lenne minden útra bocsátás, zsarnokság mérge és öröksége a szülői gyanakvás? vulkánkitörést megelőző földremegés amit tűnő tilalmuk disznótosajt-f­eszes fantom-üres ege alatt egy muzikális fül meghallhat: sanda érdek sunyit hangodra (újabb kárhozat?) falánk évszakban fogant dühös tisztaságod vakon néz vissza ránk — ne légy se hős se áldozat! mint ki a régi házból kint rekedt megszállottan keresel valamit vacogva futsz nő a ritmus lihegsz zajjá gyúrták a zene hangjait dob szaxofon cintányér felesel rekedt csend (kopár Hója) fuldokló orgonahang tompa fájdalmával most már magad leszel és dü­hvel cipeled a terhet tarkód tánca az űrbe kivetül a nagyság fénye fölsebez lelkeddel összeférhetetlenül harcolsz magaddal s mint két gyermek kísérjük önzésed heves ütemeit bárkivel is légy mégis egyedül árván ahogy az ember születik 1991. IV. 21. SZILÁGYI ISTVÁN: RENEGÁTLÁSTALANUL y aBmameaBan­­ansmsr.

Next