Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)
1992-11-06 / 23. szám (127.)
saszexpéza pokoli UTAZÁS DIÁNÁVAL VAGY EGY NAP MAGÁNY Gáspárral egy deci vodka mellett elegyedtünk szóba először a Botrányosban, ahová öt lépcsőn kellett lemenni és nappal is sápadt villanykörte vonta félhomályba a festetlen faasztalnál ülő törzsközönséget. Majdnem mindenki pálinkát ivott, mert a bor ihatatlan „super" volt, amit minden elképzelhető gyümölcs hulladékából, rostos melasszal erjesztettek „fajborrá“. Gáspárral látásból rég ismertük egymást. Egy házban laktunk az Egyetem utca sarkán, abban a házban, amelyik a New York kávéház hóna alól próbált a főtérre kukucskálni. Gyakran találkoztunk munkába menet, még biccentettünk is egymásnak, de kockázatos volt idegenekkel szóba elegyedni. — Leülhetek? — kérdezte, miután kérdezés nélkül leült velem szemben a keskeny asztal másik oldalán. Egy sárga zsebkendővel, amit egy percig sem tett le a kezéből a gömbölyű homlokán gyöngyöző harmatot ittatta, s mintha egy rég megkezdett beszélgetést, vagy gondolatsort folytatna, s nem is hozzám beszélne, poharába bámulva mondta: — Az a baj, hogy fogy a lélek. Amint az emberek szaporodnak, a lélek folyton osztódik, míg egy gyüszünyi lélek sem jut egy emberre. Egyszerűen kifogy, pedig a világon csak egyetlen lélek van. A lélek egy és oszthatatlan! — zárta ökölbe gömbölyű kezét. — Mindenki ugyanabból a lélekből élősködik, de már annyira elszaporodtunk, hogy mindenkibe csak hálni jár a lélek. Valaha az emberek lelke egy katedrálisnál is nagyobb volt, és több hit fért bele. Úgy elszaporodtunk, mint a szavak, mégsem értjük meg egymást. Jóllehet mindig viszolyogtam a pátosztól, restelkedve kellett beismernem, hogy nem is olyan ostoba ez a tökfej, mint amilyennek gondoltam. Mivel jobb társaságom nem akadt, elhatároztam, hogy megosztom magányomat Gáspárral. — Így szót sem uram! — hárította el Gáspár a ki se mondott szándékot. — Inkább sírjunk, mert arra mindig van okunk. A sírás, uram, olyan nyelv, amelynek aranyfedezete van, mert azt mindenki megérti. A harmadik deci után meginvitált, hogy majd látogassam meg, mert rengeteg sírhatnékja van. Bármennyire is feloldódott bennem a Gáspárral szembeni bizalmatlanság, váratlanul ért, hogy még aznap este meglátogatott bennünket. Egy bontatlan vodkásüveget lóbált párnás kezében, s az üveg fejével kocogtatta az ajtót. — Ez meg ki a fene? — mondta inkább, mint kérdezte feleségem, Diána, aki éppen haját készült apró műanyag csövecskékre felboborítani. Ilyenkor olyannak tűnt, ékesen szólva, mint egy szaloncukorral feldíszített karácsonyfa, amelyből kiették a cukrot. Riasztóan borzas és elszántan keserű volt, mint egy idővel viaskodó Danaida, aki ráadásul korsóját is eltörte. — Nézd már meg, ki az? — mondta türelmetlenül és eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Gáspár vigyorogva begurult az ajtón. — Este nem szeretek csengetni. Riasztó hangja van és jó barátok ne riogassák egymást. Sárga zsebkendőjével homlokát törülgette, aztán kerek dinnyefejét tamponozta egészen a nyakáig, s az üveget az asztalra helyezte. Mint aki teljesen otthon érzi magát, mielőtt leültethettem volna, kigurult a konyhába és poharakkal tért vissza. A poharakat előbb a lámpa felé forgatta, mintha tisztaságukat ellenőrizné. Azt hittem, észre sem veszi feleségemet, aki kendő alá rejtette karácsonyfadíszeit és éppen belépett a fürdőszobából. — Mint a kristály — lágyította meg egyből Diána ingatag hangulatát. — Szinte gyögyörködni lehet bennük — és teletöltötte a poharakat. A széket, mint egy jól nevelt házigazda feleségem alá tolta az asztalton, ő maga csak utolsónak ült le, s mindjárt levetette kabátját. — Nagy nap ez számomra — szólt Gáspár —, valóságos örömünnep. Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy itt élünk ebben a házban, mint valami idegenek, és nincs akivel megosszuk magányunkat. Most az örömtől kukorékolni támad kedvem. — Öntse ki bátran a szívét — biztatta a ház asszonya. — Csak bátran! — hagytam helyben én is. Gáspár felszuszogta magát a székre és fejét rezegtetve boldogan kukorékolni kezdett. Miután vagy kettőt kukorékolt, intett, hogy örüljünk vele. Legnagyobb meglepetésemre, akit erről az oldaláról eddig még nem ismertem, elsőnek Diána pattant az asztalra és felszabadultan versenyt kukorékolt Gáspárral. — Kukurikúú! — ugrottam én is a székre. — Kukurikúú! Kukurikúú! — harsogta a ház. —• Most pedig — indítványozta Gáspár — sírjunk és zokogjunk. Olyan időket élünk, hogy muszáj sírva fakadni. Lehuppant a székre és zokogni kezdett. — Mi a baj? — kérdeztem tanácstalanul. — Láthatod, hogy fáj a szíve szegénynek — sz í,lt r®m megrován élettársam, és anyaikig öléhez vonta Gáspár gömböc fejét. — Meglátja, nem lesz semmi baj, az idő mindent meggyógyít. Csöppet sem gyengéden nézett rám. — Ha nem így gondolnám, már rég öngyilkos lettem volna. — Melyik idő? — mondta Gáspár szárnyszegetten. — Az idő, az csak most van. — Úgy belemélyedt okfejtésébe, hogy meg is feledkezett rólunk. — Tegnap is most volt, holnap is most lesz, amiként az imént most volt. Akkor kérdem én: mikor van most? Mert ha csak most van, akkor az idő valójában nem is létezik ... Márpedig létezni muszáj — tekintett ránk rejtett humorral —, különben hogy tudnánk kiüríteni ezt az üveget?!.. . Márpedig ki fogjuk üríteni —, proszit! — és újra töltött. — Hol volt az idő születésem óta, mert akkor is most volt, és tessék rámnézni: mikor lett ilyen mangalica belőlem? Ha psd'r' el kell fogadnunk, hogy idő nincsen, akkor az életet csak álmodjuk. — Puha dinnyehomlokát az asztalhoz verdeste. — Miért nem tudtam szebbet álmodni? Rövid csend támadt. Gáspár némán töltött. Szó nélkül ürítettük az utolsó poharakat, míg az üveg elapadt. Gáspár feje az asztalon himbálózott, mintha súlypontját keresné. Diána, aki roppant fogékony volt a mások lelkiállapota iránt, gyengéden mondta: — Le kellene fektetni szegényt. — Itt se vagyok, csókolom a kezét — motyogta Gáspár alig hallhatóan —, itt se vagyok. — És nem mozdult. Csakugyan az volt a benyomásom, hogy nincsen ott. Egy pillanat alatt egész életem megvilágosodott, azaz, mintha sarkából kimozdult volna az idő és a múlt, jelen, s mindaz ami velem történt, egy másik dimenzióba került. Hogy is mondjam: mintha bemondták volna a nyertes lottószámokat, és csakugyan azokat a számokat húzták volna ki. Vagyis egyedül magamat okolhatom, ha nem a nyerő számokat tettem meg, mert világosan tudhattam, hogy csakis azokat fogják kihúzni. Én születésem óta egyfolytában utaztam, akkor is, amikor az Iliászt olvastam. Bizonyos, hogy Trójába indultam, és nem tudom, mikor lett a klasszika-filológia tanára belőlem, és azóta közömbis kobakokkal vívtam mindennapi reménytelen csatámat. A merengésből fiam hazaérkezése ébresztett fel. Szőrrel borítva jött a világra, de őt ez egy cseppet sem zavarta, inkább büszke volt megkülönböztető szőrzetére. — Mától kezdve élni fogunk! — rikkantotta el magát az ajtóban. — Élni fogunk végre — lelkendett Diána is —, és az örök napfény felé utazunk. Éppen befejeztem az újságolvasást, és mert különös tisztelet élt bennem az írott betű iránt, ugyanazzal a megszokott mozdulattal végigsimítottam, nehogy gyűrődés maradjon rajta, aztán gondosan összehajtogattam, vigyázva, hogy az élek tökéletesen fedjék egymást, végül a papírvágó késsel felvágtam vécépapírnak. — Le leszel szarva! — mondtam a címlapon pózoló Főmukinak. — Végleg le leszel szarva és veled törüljük ki... Erre a műveletre a háború végén a kukoricacsutka rerma felét használtuk, a vastag felétől a vékony felé haladva, mivel még újságpapírhoz sem jutottunk. Pedig ebből a kényszerű mindennapi műveletből Gargantuagét csak 1989-ben adták ki. A tizennyolcadik századi irodalom keretén belül kell-e bemutatni ezt az alkotást, mely az akkori irodalom szerves része, de amelyet csak a mai olvasó ismer? A pedagógiai szempontokra ügyelő irodalomtörténetírásnak megvannak a maga kedvenc retorikai fogásai: az irodalomtörténet a megtanulhatóság kedvéért nem mint folytonosságot, hanem mint akciók és reakciók (Sorozatát mutatja be (klaszszicizmus-romantika; romantika-realizmus) és a kánon nagy íróiból patetikus ellentétpárokat kovácsol: Voltaire—Rousseau, Goethe—Schiller, Arany—Petőfi. A tizenkilencedik századtól örökölt hagyományos irodalomtörténetre nem a műközpontússág jellemző: Sainte-Beuve óta nagyon sokan az író életrajzának megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítanak. E mögött a „biografizmus“ mögött az a naiv elképzelés húzódott meg, hogy az életrajzi adatok többé-kevésbé kauzális összefüggésben állnak az alkotásokkal: a költő szerelme is, tehát szerelmes verset ír, az író felháborodik, tehát elkötelezett regényt ír stb. Ma, amikor a műközpontúság feltétlen híveinek száma megcsappan, és a történelmi nézőpontok megint előtérbe kerülnek, megjelenik újból az író életrajza is, de más összefüggésben. Az író élete nem a művet kell hogy magyarázza, a biográfia az irodalmi kommunikáció harmadik alapeleme, azaz az olvasó szempontjából fontos. Az író életrajza olyanfajta lélektani szerepet tölt be, mint általában a hagyományos biográfiák (szentek, művészek, politikusok, sportemberek élete), az irodalomtörténet ezentúl tehát nem két szükségképpen egymásba átnyúló, egymást magyarázó életmintát nyújt, hanem két egymással párhuzamos életmintát, melyek az olvasó múltját egyaránt gazdagítják: a regény (dráma, vers) műfajilag lekerekített, „képzeletbeli“ világát és az életrajz szabálytalanabb, tehát „valósabb“ világát. Az is elképzelhető, hogy az olvasó az egyiket — mivel fantasztikusabb, extrémebb — inkább életpótléknak, a másikat — mivel valóbb — inkább életmintának tekinti. Posztmodernizmus és értékigény A posztmodern történelemi szemlélet az általános történelmet kimondottan az irodalommal rokonita, irodalmi alkotásnak tekinti: a múlt azáltal válik történelemmé, hogy a jelenből visszanyúlunk a múltba és darabjait tetszésünk szerint, azaz világnézetünk, ideológiánk szerint, összerakjuk, elrendezzük. Történelem és történelmi regény között nehéz meghúzni a határt. A mai történész és irodalomtörténész feladata hasonlít a kritikus hagyományos munkaköréhez: tudatosítja bennünk, olvasókban, a történetírás titkait retorikai fogásait, dekonstruálja az elmúlt korokban kialakított, a múltat világos ideológiai egységekbe préselő történelemszemléletet, a sematizáló ellentéteket szétporlasztja, arra figyel, hogy hol vannak repedések a szépen felhúzott és tiszteletreméltó építményeken. Ebben az összefüggésben a posztmodern irodalomtörténetírás minimálisan annyit jelent, hogy a művek, műfajok és irányzatok közötti összefüggéseket új és új szempontok szerint állandóan átrendezzük: az osztályozás lehetőségei, ezt Borges óta tudjuk, végtelenek (azaz: önkényesek, tehát végtelenek). Vannak persze teljesen jogos, a kor Szelleme által hitelesített perspektívák. Ilyen egyéni új szempontnak tekinthetjük a kánonnak aféle felbontását, amelyre Weöres Sándor „Három veréb hat szemmel“ című antológiája törekszik; a kollektív új szempontok között pedig kitüntetett helyet foglal el a feminizmusnak az a típusa, mely a férfi—nő ellentétnek (nem a biológiai, hanem) a kulturálisan megalapozott létjogosultságát vonja kétségbe. A hagyomány tisztelői, a történelemhez visszatérni kívánó emberek konzervatív része bizonyára megdöbbenéssel figyeli a posztmodernizmust és botrányosnak minősíti a posztmodern történelemszemléletet. Közép-Európában különösen. A posztmodernizmust , mondhatnék, az elégedett emberek társadalma szülte. Mannheim Károly szerint a sikeres, „befutott“ társadalmi csoportok hajlamosak arra, hogy a történelmet töredékesen és egységes értelem nélkül nézzék, mindennemű jelentéstől megfosztott darabokként; az egységes történelemszemléletre viszont olyan csoportok áhítoznak, akiknek szükségük van egyfajta hitre, akik csak a jövőtől várhatják el sorsuk jobbrafordulását.A Mannheim fél évszázaddal ezelőtt vetette papírra ezt a gondolatot. Azóta megértük az ideológiák, a szentágostoni avagy hegeli értelemben vett történelem végét. Aki őszintén örül annak, hogy megszabadult az ideológiáktól, azt a mannheimi hipotézis ma már nem elégítheti ki; nem tehet mást, mint hogy elfogadja a posztmodern történelemszemléletet és ezzel együtt a paradoxont: történelem nincs, de kell. A „nyugati“ posztmodernizmusban éppen úgy megvan az erkölcsi igény, mint a közép-európai és az elnyomó ideológiáktól lassabban és sokkal fájdalmasabb körülmények között megszabadult emberekben: nincs, de kell. Mert történelem nélkül, a múltból felénknyúló narratív struktúrák nélkül nincsen erkölcs. De ahhoz, hogy ne kollektív világnézetek mondják meg nekünk, hogy miben higgyünk és mit tegyünk, ahhoz, hogy az egyén végre vállalja felelősségét, ő maga kell hogy tudatosítsa azokat a történeteket, amelyekben szerepet játszik, amelyekben szerepet kell vállalnia. És ezeket a történeteket egészíti ki radikálisan emancipált és egyéni, állandóan változó történelemmé az irodalom, teremtett világok és életrajzok szövevénye. A bálványok bukása után az esztétikai értékekből, regényből, versből kovácsol magának erkölcsöt a végre teljesen felszabadult ember. Aki a múltba néz, mintha leállítaná az időt. A történelem esszencializál, még a folyamatokat is végérvényesíti. Mintha mindig az igazságot mondaná. Pedig az idő fut és meghazudtol minden végérvényes igazságot. Az irodalomtörténetírás erkölcsi tett, de olyan, amelynek erkölcsi érvényét egy idő múlva, vagy más körülmények között, vissza kell vonni. Minden csoportnak, minden nemzedéknek új irodalomtörténetre van szüksége: az irodalomtörténet állandó átírása erkölcsi követelmény. E cikkben továbbviszem-árnyalom azokat a fejtegetéseket, melyek az irodalomtörténetírás elméleti problémáiról régebbi cikkeimben találhatók (Literatura, 1979; Helikon, 1983 - Degrés, 1983; Magyar Napló, 1992 április 6). Szakmai egyoldalúságom, hogy példáimat elsősorban a francia irodalomból veszem. 2 Ernst Robert Curtius, Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter, Bern, 1948. 3 Részben e körül a probléma körül forog az a nagy és híres vita is, mely a 17. század végén zajlott le Franciaországban és a „Querelle des Anciens et des Modernes“ néven ismeretes: attól, hogy egyre nő, fontosabb-e, „jobb“-e a múlt irodalma, mint a jelené? A Querelle egyébként elkezdte (ezért olyan jelentős!) az európai irodalomeszmélet átideologizálását: az irodalomban is van haladás, ne a múltra, itt is a jövőre tekintsünk. 4. Vö. Szegedy-Maszák Mihály tanulmányát a Literatura 1992-es 2. számában. 5 Elsősorban Hayden White és Frank Ankersmit írásaira gondolok. 6 Az első csoportba tartozik a Denis Hollier által kiadott A New History of French Literature (Harvard University Press, 1989), mely mindennemű periodizálást eltöröl és 200 dátumból kiindulva tárgyalja a francia irodalom leghíresebb alkotásait: e könyvet mint a posztmodern történelemszemlélet produktumát szokás emlegetni. A második csoportban van helye — a feminizmus mellett vagy attól függetlenül — a pszichoanalízis által ihletett irodalomtörténeti kutatásoknak. A Mannheimot idézi David Perkins (Is Literary History Possible?, Johns Hopkins University Press, 1992, 59. o.) cpzrasssi Folytatása a 4. oldalon HEGYED EMESE LÁNC mintha soha nem léptük volna át azt a vizet épp azt a küszöböt mintha az évek horzsolt oldalát belepték volna vad.kender Rögök a véred kerek utján ne félj hogy elmúlsz mint a reggel hamuzsír-oldó hallgatásitan iszonyú Kelj fel köszöntsd a fel nem ébredőket köszönd meg hogy jöhetsz mehetsz árnyékod nőhet testedet ha nem aratsz soha miként mint mintha HÁRSHÁNTÓ KERT halk szavú bölcsek összezavart beszédű patakok gyökeret törzsei a titok félbehagyott megfejtését keresik lesik a távol hajlatát pett fakét deresig számlálja ménesét a faág és a fa perceneteit a kétely aszú a vasorrú homály mert rossszul csírázik a béke a sző az elvetett táj * * * elTissz-e vizemhez te tölgyfa lakó eljössze felhőtlen reggel elvész a beszéd a lugasba való megtelik a vidék gyerekekkel fésekeit a darázs vak odvait a hars elrejti mégis előlünk idegen a kezed tétova léptedet nem ismeri föl a kertünk lassan emelkedik szürkébe rejtezik mint búcsúzó társ gyökért törzset vasölelöset nem talált elveszít Ha vetsz