Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-11-06 / 23. szám (127.)

saszexpéza pokoli UTAZÁS DIÁNÁVAL VAGY EGY NAP MAGÁNY Gáspárral egy deci vodka mellett elegyed­tünk szóba először a Botrányosban, ahová öt lépcsőn kellett lemenni és nappal is sápadt villanykörte vonta félhomályba a festetlen faasztalnál ülő törzsközönséget. Majdnem mindenki pálinkát ivott, mert a bor ihatat­lan „super"­ volt, amit minden elképzelhető gyümölcs hulladékából, rostos melasszal er­jesztettek „fajborrá“. Gáspárral látásból rég ismertük egymást. Egy házban laktunk az Egyetem utca sarkán, abban a házban, amelyik a New York kávé­ház hóna alól próbált a főtérre kukucskálni. Gyakran találkoztunk munkába menet, még biccentettünk is egymásnak, de kockázatos volt idegenekkel szóba elegyedni. — Leülhetek? — kérdezte, miután kérdezés nélkül leült velem szemben a keskeny asztal másik oldalán. Egy sárga zsebkendővel, amit egy percig sem tett le a kezéből a gömbölyű homlokán gyöngyöző harmatot ittatta, s mint­ha egy rég megkezdett beszélgetést, vagy gondolatsort folytatna, s nem is hozzám be­szélne, poharába bámulva mondta: — Az a baj, hogy fogy a lélek. Amint az emberek szaporodnak, a lélek folyton osztó­dik, míg egy gyüszünyi lélek sem jut egy em­berre. Egyszerűen kifogy, pedig a világon csak egyetlen lélek van. A lélek egy és oszthatat­lan! — zárta ökölbe gömbölyű kezét. — Min­denki ugyanabból a lélekből élősködik, de már annyira elszaporodtunk, hogy mindenki­be csak hálni jár a lélek. Valaha az emberek lelke egy katedrálisnál is nagyobb volt, és több hit fért bele. Úgy elszaporodtunk, mint a szavak, mégsem értjük meg egymást. Jóllehet mindig viszolyogtam a pátosztól, restelkedve kellett beismernem, hogy nem is olyan ostoba ez a tökfej, mint amilyennek gondoltam. Mivel jobb társaságom nem akadt, elhatároztam, hogy megosztom magányomat Gáspárral. — Így szót sem uram! — hárította el Gás­pár a ki se mondott szándékot. — Inkább sír­junk, mert arra mindig van okunk. A sírás, uram, olyan nyelv, amelynek aranyfedezete van, mert azt mindenki megérti. A harmadik deci után meginvitált, hogy majd látogassam meg, mert rengeteg sírhat­­nékja van. Bármennyire is feloldódott bennem a Gás­párral szembeni bizalmatlanság, váratlanul ért, hogy még aznap este meglátogatott ben­nünket. Egy bontatlan vodkásüveget lóbált párnás kezében, s az üveg fejével kocogtatta az ajtót. — Ez meg ki a fene? — mondta inkább, mint kérdezte feleségem, Diána, aki éppen ha­ját készült apró műanyag csövecskékre fel­­boborítani. Ilyenkor olyannak tűnt, ékesen szólva, mint egy szaloncukorral feldíszített karácsonyfa, amelyből kiették a cukrot. Ri­asztóan borzas és elszántan keserű volt, mint egy idővel viaskodó Danaida, aki rá­adásul korsóját is eltörte. — Nézd már meg, ki az? — mondta türelmetlenül és eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. Gáspár vigyorogva begurult az ajtón. — Este nem szeretek csengetni. Riasztó hangja van és jó barátok ne riogassák egy­mást. Sárga zsebkendőjével homlokát törülgette, aztán kerek dinnyefejét tamponozta egészen a nyakáig, s az üveget az asztalra helyezte. Mint aki teljesen otthon érzi magát, mielőtt leültethettem volna, kigurult a konyhába és poharakkal tért vissza. A poharakat előbb a lámpa felé forgatta, mintha tisztaságukat el­lenőrizné. Azt hittem, észre sem veszi fele­ségemet, aki kendő alá rejtette karácsonyfa­­díszeit és éppen belépett a fürdőszobából. — Mint a kristály — lágyította meg egy­ből Diána ingatag hangulatát. — Szinte gyö­­györködni lehet bennük — és teletöltötte a poharakat. A széket, mint egy jól nevelt há­zigazda feleségem alá tolta az asztalton, ő maga c­sak utolsónak ült le, s mindjárt leve­tette kabátját. — Nagy nap ez számomra — szólt Gáspár —, valóságos örömünnep. Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy itt élünk ebben a ház­ban, mint valami idegenek, és nincs akivel megosszuk magányunkat. Most az örömtől ku­korékolni támad kedvem. — Öntse ki bátran a szívét — biztatta a ház asszonya. — Csak bátran! — hagytam helyben én is. Gáspár felszuszogta magát a székre és fe­jét rezegtetve boldogan kukorékolni kezdett. Miután vagy kettőt kukorékolt, intett, hogy örüljünk vele. Legnagyobb meglepetésemre, akit erről az oldaláról eddig még nem ismer­tem, elsőnek Diána pattant az asztalra és fel­szabadultan versenyt kukorékolt Gáspárral. — Kukurikúú! — ugrottam én is a székre. — Kukurikúú! Kukurikúú! — harsogta a ház. —• Most pedig — indítványozta Gáspár — sírjunk és zokogjunk. Olyan időket élünk, hogy muszáj sírva fakadni. Lehuppant a székre és zokogni kezdett. — Mi a baj? —­ kérdeztem tanácstalanul. — Láthatod, hogy fáj a szíve szegénynek — sz­ í,lt r®m megrován élettársam, és anyai­kig öléhez vonta Gáspár gömböc fejét. — Meglátja, nem lesz s­emmi baj, az idő min­dent meggyógyít. Csöppet sem gyengéden nézett rám. — Ha nem így gondolnám, már rég öngyil­kos lettem volna. — Melyik idő? —­ mondta Gáspár szárny­szegetten. — Az idő, az csak most van. — Úgy belemélyedt okfejtésébe, hogy meg is fe­ledkezett rólunk. — Tegnap is most volt, hol­nap is most lesz, amiként az imént­­ most volt. Akkor kérdem én: mikor van most? Mert ha csak most van, akkor az idő valójában nem is létezik ... Márpedig létezni muszáj — tekintett ránk rejtett humorral —, különben hogy tudnánk kiüríteni ezt az üveget?!.. . Már­pedig ki fogjuk üríteni —, proszit! —­ és újra töltött. — Hol volt az idő születésem óta, mert akkor is most volt, és tessék rámnézni: mi­kor lett ilyen mangalica belőlem? Ha psd'r' el kell fogadnunk, hogy idő nincsen, akkor az életet csak álmodjuk. — Puha dinnyehomlokát az asztalhoz ver­­deste. — Miért nem tudtam szebbet álmodni? Rövid csend támadt. Gáspár némán töltött. Szó nélkül ürítettük az utolsó poharakat, míg az üveg elapadt. Gáspár feje az asztalon himbálózott, mintha súlypontját keresné. Diá­na, aki roppant fogékony volt a mások lelki­­állapota iránt, gyengéden mondta: — Le kellene fektetni szegényt. — Itt se vagyok, csókolom a kezét — mo­tyogta Gáspár alig hallhatóan —, itt se va­gyok. — És nem mozdult. Csakugyan az volt a benyomásom, hogy nincsen ott. Egy pillanat alatt egész életem megvilágosodott, azaz, mintha sarkából kimoz­dult volna az idő és a múlt, jelen, s mindaz ami velem történt, egy másik dimenzióba került. Hogy is mondjam: mintha bemondták volna a nyerte­s­ lottószámokat, és csakugyan azokat a számokat húzták volna ki. Vagyis egyedül magamat okolhatom, ha nem a nye­rő számokat tettem meg, mert világosan tud­hattam, hogy csakis azokat fogják kihúzni. Én születésem óta egyfolytában utaztam, akkor is, amikor az Iliászt olvastam. Bizo­nyos, hogy Trójába indultam, és nem tudom, mikor lett a klasszika-filológia tanára belő­lem, és azóta közömbi­s kobakokkal vívtam mindennapi reménytelen csatámat. A merengésből fiam hazaérkezése ébresz­tett fel. Szőrrel borítva jött a világra, de őt ez egy cseppet sem zavarta, inkább büszke volt meg­különböztető szőrzetére. — Mától kezdve élni fogunk! — rikkantot­ta el magát az ajtóban. — Élni fogunk végre — lelkendett Diána is —, és az örök napfény felé utazunk. Éppen befejeztem az újságolvasást, és mert különös tisztelet élt bennem az írott betű iránt, ugyanazzal a megszokott mozdulattal végigsimítottam, nehogy gyűrődés maradjon rajta, aztán gondosan összehajtogattam, vi­gyázva, hogy az élek tökéletesen fedjék egy­mást, végül a papírvágó késsel felvágtam vé­cépap­írnak. — Le leszel szarva! — mondtam a címla­pon pózoló Főmukinak. — Végleg le leszel szarva és veled törüljük ki... Erre a műveletre a háború végén a kuko­ricacsutka rerma felét használtuk, a vastag felétől a vékony felé haladva, mivel még új­ságpapírhoz sem jutottunk. Pedig ebből a kényszerű mindennapi műveletből Gargantua­gét csak 1989-ben adták ki. A tizennyolcadik századi irodalom keretén belül kell-e bemutatni ezt az alkotást, mely az ak­kori irodalom szerves része, de amelyet csak a mai olvasó ismer? A pedagógiai szempontokra ügyelő irodalomtörténetírásnak megvannak a maga kedvenc retorikai fogásai: az irodalomtör­ténet a megtanulhatóság kedvéért nem mint folytonosságot, hanem mint akciók és reakciók (Sorozatát mutatja be (klasz­­szicizmus-romantika; romantika-realizmus) és a kánon nagy íróiból patetikus ellentétpárokat kovácsol: Voltaire—Rousseau, Goethe—Schiller, Arany—Petőfi. A tizenkilencedik századtól örökölt hagyományos irodalom­­történetre nem a műközpontússág jellemző: Sainte-Beuve óta nagyon sokan az író életrajzának megkülönböztetett jelentő­séget tulajdonítanak. E mögött a „biografizmus“ mögött az a naiv elképzelés húzódott meg, hogy az életrajzi adatok töb­­bé-kevésbé kauzális összefüggésben állnak az alkotásokkal: a költő szerelme is, tehát szerelmes verset ír, az író felháborodik, tehát elkötelezett regényt ír stb. Ma, amikor a műközpontú­ság feltétlen híveinek száma megcsappan, és a történelmi né­zőpontok megint előtérbe kerülnek, megjelenik újból az író életrajza is, de más összefüggésben. Az író élete nem a mű­vet kell hogy magyarázza, a biográfia az irodalmi kommuni­káció harmadik alapeleme, azaz az olvasó szempontjából fon­tos. Az író életrajza olyanfajta lélektani szerepet tölt be, mint általában a hagyományos biográfiák (szentek, művészek, politikusok, sportemberek élete), az irodalomtörténet ezentúl tehát nem két szükségképpen egymásba átnyúló, egymást ma­gyarázó életmintát nyújt, hanem két egymá­ssal párhuzamos életmintát, melyek az olvasó múltját egyaránt gazdagítják: a regény (dráma, vers) műfajilag lekerekített, „képzeletbeli“ világát és az életrajz szabálytalanabb, tehát „valósabb“ vilá­gát. Az is elképzelhető, hogy az olvasó az egyiket — mivel fantasztikusabb, extrémebb — inkább életpótléknak, a mási­kat — mivel valóbb — inkább életmintának tekinti. Posztmodernizmus és értékigény A posztmodern történelemi szemlélet­ az általános történel­met kimondottan az irodalommal rokonit­­a, irodalmi alkotás­nak tekinti: a múlt azáltal válik történelemmé, hogy a jelen­ből visszanyúlunk a múltba és darabjait tetszésünk szerint, azaz világnézetünk, ideológiánk szerint, összerakjuk, elren­dezzük. Történelem és történelmi regény között nehéz meg­húzni a határt. A mai történész és irodalomtörténész feladata hasonlít a kritikus hagyományos munkaköréhez: tudatosítja bennünk, olvasókban, a történetírás­­ titkait retorikai fog­ásait, dekonstruálja az elmúlt korokban kialakított, a múltat vilá­gos ideológiai egységekbe préselő történelemszemléletet, a se­matizáló ellentéteket szétporlasztja, arra figyel, hogy hol van­nak repedések a szépen felhúzott és tiszteletreméltó építmé­nyeken. Ebben az összefüggésben a posztmodern irodalomtörténet­­írás­ minimálisan annyit jelent, hogy a művek, műfajok és irányzatok közötti összefüggéseket új és új szempontok szerint állandóan átrendezzük: az osztályozás lehetőségei, ezt Borges óta tudjuk, végtelenek (azaz: önkényesek, tehát végtelenek). Vannak persze teljesen jogos, a kor Szelleme által hitelesített perspektívák. Ilyen egyéni új szempontnak tekinthetjük a ká­nonnak aféle felbontását, amelyre Weöres Sándor „Három ve­réb hat szemmel“ című antológiája törekszik; a kollektív új szempontok között pedig kitüntetett helyet foglal el a feminiz­musnak az a típusa, mely a férfi—nő ellentétnek (nem a bio­lógiai, hanem) a kulturálisan megalapozott létjogosultságát vonja kétségbe.­ A hagyomány tisztelői, a történelemhez visszatérni kívánó emberek konzervatív része bizonyára megdöbbenéssel figyeli a posztmodernizmust és botrányosnak minősíti a posztmodern történelemszemléletet. Közép-Európában különösen. A poszt­­modernizmust , mondhatnék, az elégedett emberek társadalma szülte. Mannheim Károly szerint a sikeres, „befutott“ társa­dalmi csoportok hajlamosak arra, hogy a történelmet töredé­kesen és egységes értelem nélkül nézzék, mindennemű jelen­téstől megfosztott darabokként; az egységes történelemszem­léletre viszont olyan csoportok áhítoznak, akiknek szükségük van egyfajta hitre, akik csak a jövőtől várhatják el sor­s­uk jobbrafordulását.A Mannheim fél évszázaddal ezelőtt vetette papírra ezt a gondolatot. Azóta megértük az ideológiák, a szentágostoni a­­vagy hegeli értelemben vett történelem végét. Aki őszintén örül annak, hogy megszabadult az ideológiáktól, azt a mann­­heimi hipotézis ma már nem elégítheti ki; nem tehet mást, mint hogy elfogadja a posztmodern történelemszemléletet és ezzel együtt a paradoxont: történelem nincs, de kell. A „nyugati“ posztmodernizmusban éppen úgy megvan az erkölcsi igény, mint a közép-európai és az elnyomó ideológiák­tól lassabban és sokkal fájdalmasabb körülmények között megszabadult emberekben: nincs, de kell. Mert történelem nélkül, a múltból felénknyúló narratív struktúrák nélkül nincsen erkölcs. De ahhoz, hogy ne kollektív világnézetek mondják meg nekünk, hogy miben higgyünk és mit tegyünk, ahhoz, hogy az egyén végre vállalja felelősségét, ő maga kell hogy tudatosítsa azokat a történeteket, amelyekben szerepet játszik, amelyekben szerepet kell vállalnia. És ezeket a tör­téneteket egészíti ki radikálisan emancipált és egyéni, állan­dóan változó történelemmé az irodalom, teremtett világok és életrajzok szövevénye. A bálványok bukása után az esztétikai értékekből, regényből, versből kovácsol magának erkölcsöt a végre teljesen felszabadult ember. Aki a múltba néz, mintha leállítaná az időt. A történelem esszencializál, még a folyamatokat is végérvényesíti. Mintha mindig az igazságot mondaná. Pedig az idő fut és meghazud­tol minden végérvényes igazságot. Az irodalomtörténetírás erkölcsi tett, de olyan, amelynek erkölcsi érvényét egy idő múlva, vagy más körülmények között, vissza kell vonni. Min­den csoportnak, minden nemzedéknek új irodalomtörténetre van szüksége: az irodalomtörténet állandó átírása erkölcsi követelmény.­­ E cikkben továbbviszem-árnyalom azokat a fejtegetése­ket, melyek az irodalomtörténetírás elméleti problémáiról ré­gebbi cikkeimben találhatók (Literatura, 1979; Helikon, 1983 - Degrés, 1983; Magyar Napló, 1992 április 6). Szakmai egyolda­lúságom, hogy példáimat elsősorban a francia irodalomból ve­szem. 2 Ernst Robert Curtius, Europäische Literatur und la­teinisches Mittelalter, Bern, 1948. 3 Részben e körül a probléma körül forog az a nagy és híres vita is, mely a 17. század végén zajlott le Franciaor­szágban és a „Querelle des Anciens et des Modernes“ néven ismeretes: attól, hogy egyre nő, fontosabb-e, „jobb“-e a múlt irodalma, mint a jelené? A Querelle egyébként elkezdte (ezért olyan jelentős!) az európai irodalomeszmélet átideologizálá­­sát: az irodalomban is van haladás, ne a múltra, itt is a jö­vőre tekintsünk. 4. Vö. Szegedy-Maszák Mihály tanulmányát a Literatura 1992-es 2. számában. 5 Elsősorban Hayden White és Frank Ankersmit írásaira gondolok. 6 Az első csoportba tartozik a Denis Hollier által kiadott A New History of French Literature (Harvard University Press, 1989), mely mindennemű periodizálást eltöröl és 200 dátumból kiindulva tárgyalja a francia irodalom leghíresebb alkotásait: e könyvet mint a posztmodern történelemszemlélet produktumát szokás emlegetni. A második csoportban van he­lye — a feminizmus mellett vagy attól függetlenül — a pszi­choanalízis által ihletett irodalomtörténeti kutatásoknak. A Mannheimot idézi David Perkins (Is Literary History Possible?, Johns Hopkins University Press, 1992, 59. o.) cpzrasssi Folytatása a 4. oldalon H­EGYED EMESE LÁNC mintha soha nem léptük volna át azt a vizet épp azt a küszöböt mintha az évek horzsolt oldalát belepték volna vad.kender Rögök a véred kerek utján ne félj hogy elmúlsz mint a reggel hamuzsír-oldó hallgatásit­an iszonyú Kelj fel köszöntsd a fel nem ébredőket köszönd meg hogy jöhetsz­ mehetsz árnyékod nőhet testedet ha nem aratsz soha miként mint mintha HÁR­SHÁNTÓ KERT halk szavú bölcsek összezavart beszédű­ patakok gyökeret törzsei a titok félbehagyott megfejtését keresik lesik a távol hajlatát pett fakét deresig számlálja ménesét a faág és a fa perceneteit a kétely a­szú a vasorrú homály mert rossszul csírázik a béke a sző az elvetett táj * * * elTissz-e vizemhez te tölgyfa­ lakó eljössz­e felhőtlen reggel elvész a beszéd a lugasba való megtelik a vidék gyerekekkel fésekeit a darázs vak odvait a hars elrejti mégis előlünk idegen a kezed tétova léptedet nem ismeri föl a kertünk lassan emelkedik szürkébe rejtezik mint búcsúzó társ gyökért törzset vasölelöset nem talált elveszít Ha vetsz

Next