Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)

1995-12-05 / 23. szám (205.)

. »» folytatás a 9. oldalról sad az ég kárpitja, aztán mégsem tör­tént semmi. Csupán György, a Sár­kányölő landolt mellettük, elcsípve még az utolsó szavakat és a benne rejlő tagadó szócskát, aminőt az emlé­kezetes lázadás óta teremtett lélek ki nem ejtett száján a Paradicsomban. Mármost itt tudni kell: Györgyöt nem sokan szerették a mennyekben. Mondhatni, nem volt éppen népsze­rű. Persze, szó sem volt itt haragról vagy gyűlöletről, ilyesminek itt nem volt helye — a harcos szent jelenléte azonban valamelyest mégiscsak sér­tette a tisztelendő angyalokat. Afféle betolakodóként néztek rá, elvégre, a kötelező angyali tisztaságon túl, még­iscsak tapadt hozzá valami a tisztáta­­lanság gyanújából. Valahogy senki nem emlékezett rá, hogy ott lett volna már a kezdet kezdetén, a Teremtéskor, továbbá szerepe, és a mennyei hierar­chián betöltött helye sem volt egészen vitágos. György egyszercsak ott volt, s ezt így megszokni az örök változat­lanságban még akkor sem lett volna könnyű, ha valamelyest angyalibb természettel áldotta volna meg az Úr. Tagadhatatlan, Györgyben a kelletté­nél jóval több temperamentum és ér­zelem rejtezkedett — egyesek szerint ez az emberek között eltöltött időszak eredménye, bár biztosat erről sem tu­dott senki. Egyike volt az elfogadott misztériumoknak — az angyalokat pedig nem érdekelhették, és nem is érdekelték a misztériumok. Ebben a helyzetben azonban tény­legesen nem tett jót ez a mennybéli mérce szerinti izgága természet. György ugyanis nem riadt vissza a kérdés súlyától, ő nem. Gábriel immár bebizonyosodó hiánya nem taglózta le. Még aznap végigjárta az összes an­gyalokat; kérdezett, érdeklődött, in­tézkedett és megállapított, a másnap reggeli hallelujánál pedig általa min­denki tudomást szerzett a borzalmas tényről, miszerint Gábriel nincs, Gáb­­rel eltűnt a Mennyek Országából. Más szóval, nincs a helyén, valami megvál­tozott. A változás pedig itt nem volt természetes, az angyalok és szentek pedig olyasmit tapasztalhattak, ami a kiűzetés óta nem fordult elő: félelmet és zavarodottságot. Ezt, persze, senki nem merte közölni másokkal, termé­szetellenes érzés volt, felfoghatatlan, méltatlan helyzetükhöz. S bár a jelen­séget mindenki saját egyéni baleseté­nek tekintette, a hangulat észrevehe­tően leromlott, s valami baljós, búbá­natos levegő szállta meg a mennyek országát, ami rövidesen magának az Úrnak is feltűnt. Egy pillanatra fölesz­mélt szentséges magányából, és meg­állapította a bajok forrását. Nincs Gábriel—konstatálta—Gábriel nincs itt És ekkor valami fölfoghatatlan, kimondhatatlan szörnyűség történt. Arra a kérdésre, hol van Gábriel, a Mindentudó döbbenettel hallotta sa­ját válaszát: — Nem tudom. A legfélelmetesebb pedig az volt, hogy a vitág mégsem dőlt össze. Az Úr pedig észlelte, hogy mindenek ellené­re továbbra is Mindenható, hiszen tudja, hogy mit tud, és mit nem tud. Égen és földön mindenre választ tu­dott adni, kivéve azt, hogy merre van Gábriel arkangyal. Enélkül pedig mit sem ért a Tudás, melynek csak teljes­ségében van értelme — nem volt már teljes, nem volt isteni. A cselekvés azonban megmaradt a mindenható­ság birtokában, és egy mértékkel mér­hetetlen időtöredék alatt az Úr döntött, cselekedett, s még mielőtt a semmiből támadó végtelenül sok kér­dés, bizonytalanság szétrobbanthatta volna a viágot, megszüntette a bajok forrását. Egyetlen szempillantás alatt a mennyekben minden megváltozott: Gábriel létezése töröltetett, többé sen­kinek nem tűnt fel hiánya. Nem emlé­kezett többé senki Gábrielre — aho­gyan az Úron kívül senki nem tudta már, hogy valaha a mennyekben léte­zett. A dolgoknak azonban következ­ményeik vannak, az Úr pedig bizo­nyos idő után mérhetetlen aggo­dalommal vette tudomásul, ahogyan egy napon eltűnik Úriél, majd Ráfáel, Azáel és Kromá­eh, és sorjában, időtlen idők alatt a többi angyal is. Fogytak, lassan, de állandóan, megállíthatatla­nul. Egyszerűen csak eltünedeztek, s nem kellett isteni tudás előrelátni, hogy rövidesen teljesen kiürül a Mennyek Országa. A legaggasztóbb pedig nem annyira ez volt, mint in­kább a tény, hogy az angyalok halha­tatlanok, így valahol mégiscsak létezniük kell. Hogy hol, azt viszont az Úr szomorúan észlelte, hogy nem­csak Ő, de még az egészet kiagyaló szemtelen író sem tudja — s minden valószínűség mellett az Olvasó sem fogja megtudni soha. SOHA. Gábor Andrea rajza » »A folytatás a 9. oldalról gél és mengelei műgonddal kidolgozott részle­teit. Az írás zárómondata, a J. A. idézet ("A hetedik te magad légy!") frappáns, lekerekítő, továbbgondolásra késztető stb., de nekem vala­­hogy egy Kafka-novella is eszembe jutott, az az iszonytató, remekbe írt jelenet, amikor a hóhér (ha nem is hetedikként) maga fekszik a halálba tetováló masinájának tűi alá. Csakhogy ott a borzalom eszköz volt, nem cél. Olyan mellőz­hetetlen kelléke a kafkai mondandónak, mint himlőoltásnak a tű. Itt viszont az előzmények­től, minden további gondolattól, tartalomtól megfosztott szöveggel állunk szemben. A mez­telen borzalommal, ami még nem irodalom, s amit csak ember agyalhat ki, ráadásul teljesen öncélúan. Merthogy a sárkány rövid úton szok­ta elintézni a "páciensét". Méghozzá világos és érthető szándékkal, hogy megegye. A: Az utolsó novellában tényleg gyilkosan cinikussá válik a kezdetben játékos irónia, de ha a kötetet egységes egészként, novellaciklusként fogjuk fel, akkor az említett két írás is funkcio­nálissá (és irodalmi szöveggé) válik. (Bár sze­rintem a saját lábukon is megállnak.) György Attila lényegében a relativizáló irónia válfajait, fokozatait "gyakorolja", s csak olyankor fog mellé, amikor e távolságteremtő magatartás bástyáit feladva a klasszikus értelemben vett azonosulást, feloldódást keresi, olyan egynemű esztétikai minőségek világában, mint a magasz­tosság vagy a fenségesség. Jó példa erre A sár­kány, aki hozta a fényt című írás, melynek magvát két ősi igazság (?) — közhely (!) — alkotja: "Minden Egy", "Kell a sötét". A szép, veretes, ünnepélyes, plasztikusan lírai mondatok sem képesek megmenteni a novellát, mely a manap­ság divatos középszerű fantasy irodalomra em­lékeztet. B: Sok az olyan írás, amelyben van egy-két (inkább versbe illő) jó, sőt remek sor, amit aztán megfojt a sok hallucinatorikus, asszociatív töl­telék, amelyek mintha csak azért íródtak volna, hogy legyen mibe ágyazni a néhány tartalmas mondatot. A Sárkány természetrajza pedig mind­össze egy kitöltetlen kérdőív, amelyben az egyetlen említésre méltó gondolatot az a sor rejti, amely a Sárkány lelkiállapotára kérdez rá. Sajnos az ilyen egysoros ötletek másutt sem fűszerezik élvezhetővé a sótlan eszmefuttatáso­kat ("Vak ez a ló? Dehogy. Vakmerő" stb.) A Willybald úr, A tribunus utolsó éjszakája, az An­gyali paróka és a Gyakorlati tanácsok... igazán jó kis füzetkét alkottak volna. A többi — körítés. A: A sárkány termész£trajzát (mely a címadó novellaciklust zárja) nem lehet a kontextusából kiragadva értékelni és értelmezni. Ez a — klasszikusan modern és posztmodern írások­ból álló — füzér az embernek a transzcendens hatalomhoz (a "Sárkányhoz") való viszonyulás­módozatait variálgatja: misztifikál és feloldó­dik a mítoszban (Kezdetben, A Sárkány, aki hozta a fényt), a végletes, irracionális relativizmusban (A győzelem), majd racionalizálja, darabjaira szedi a mítoszt (A tribunus utolsó éjszakája), s végül ironikusan lecsupaszítja és antropomor­­fizálja (Gyakorlati tanácsok, A Sárkány termé­szetrajza). Minden bizonyosság viszonylagossá, értéktelen alternatívává degradálódik, hisz az egységszemlélet — legalábbis hagyományos értelmében—lehetetlenné vált. A világ anorga­nikus, kaotikus meghatározatlanságával csak az ironikus játék szubjektív, törékeny, öncélú rendje állítható szembe. S mindezek mögött ott sejtjük a nosztalgiát, a lehetetlen utáni sóvár­gást. B: Különbséget kellene tenni öncélú és cél­talan játék között. Az utóbbi ugyanis — kontex­tus ide vagy oda — unalmas. A megjelenít­­hetetlent, a közölhetetlent pedig legalább érzé­keltetni kellene, ha már "szépirodalmi" ambíci­ókkal lépünk fel. Ehhez a közhelyek nem ele­gendőek, s az se, ha nagyképűen kijelentjük: megértettük a Sárkány titkát (A Sárkány, aki hoz­ta a fényt). Az Italo Calvino szerint a jó irodalmi alkotás a következő hat kategóriával jellemezhető: könnyedség, gyorsaság, pontosság, láthatóság, sokféleség és konzisztencia. Érdekes volna kö­rülírni őket, s megvizsgálni, hogy Gy. A. köte­tének melyek az erősségei és a gyengéi. Helyhiány miatt csak egyet említenék, amely ezekre a novellákra maximálisan jellemző: a könnyedséget. Ami nemcsak szemlélet és ma­gatartás, hanem nyelv és stílus kérdése is: a nyelv "könnyűvé tétele", az érvelés "elmesélé­se", a megfelelő figurális kép keresése jellemző rá. Gy. A. ösztönösen könnyed író, és — soha­ sem unalmas. Ami hatalmas piros pontot jelent, s mellesleg kibővíti potenciális olvasóinak a körét. A klasszikusok — még a kevésbé "köny­­nyedek" is — általában ismerték ezt a titkot, gondoljunk csak Shakespeare-re, aki saját korá­ban bestsellerírónak számított. A könnyedség különben arra is jó, hogy "a világ homályossá­gával" szembeszálljunk általa. Ha már a "sú­lyossággal" úgyse mentünk semmire... Végezetül csak annyit: figyelembe véve — vagy nem véve — a szerző életkorát és a kötet négy-öt remekbeszabott novelláját, melyek be­futott "nagy öregjeinkre" sem hoznának szé­gyent, még az sem kizárt, hogy majdan, Willybald (alias M. V.) úrral egyetemben Gy. A. is "az irodalomtörténetben fogja holt költők ár­nyait zaklatni"­­. Erre — a jelenlegi papírforma szerint — a Szingapúrból levelet váró Willybald úrnak sokkal nagyobb esélye van. György Attila: Ki olyan, mint a Sárkány? Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995. 10 HELIKON

Next