Helikon, 1998 (9. évfolyam, 255-278. szám)

1998-04-25 / 8. szám (262.)

6 HUSZONNYOLCASOK — HETVENÉVESEK folytatás az 5. oldalról Én 1956-ot harmadik Trianonként élem im­már, amíg élek! A vers baj nélkül megjelent Erdélyben; ki tudja, milyen közvetítéssel elju­tott a nemrég hetvenhét éves korában elhunyt Tollas Tibor költőhöz is: első nyugati utamon, Svájcban várt érkezésem után szinte azonnal márkás magán-tiszteletdíja. Sajnos, személyesen nem sikerült találkoznunk. Édesapám, Panek Dezső mozdonyvezető, magyar három krumpli­­virágos rohamgéppuskás szakaszvezető már a 13. isonzói csatában, magyar katonaként két világháborút veszített el a magyaroknak. Gya­korta érzem úgy, hogy a harmadikat mintha én veszítettem volna el — a szívünkhöz valamed­dig közel izzó világcsodálat közepette! De ha már így van, mert ilyen, így megyen a világ, volna egy szerény javaslatom. Miután én személy szerint igen-igen messze tudom ma­gam a Horn-foktól, "indítványoznám", hogy ama sokat emlegetett pufajkát minél előbb szál­lítsák ünnepélyes menetben a Nemzeti Múze­umba, hiszen a jelek szerint — bal­jós jelek — a valamikori koronázási palást mellett, a hatalom jelvényei között a helye. Egyébként (ha már Budapesten tengődöm, amiért egy íróbarátom szerint egyedül én va­gyok a hibás — mármint a tengődésért—, mert "a rossz oldalra álltam") mihamar fel kellene keresnem a Markó utca 28. szám alatti épületet — külső szemrevételezés céljából! Egy magára valamit is adó "huszonnyolcasnak" illik és aján­latos ezt tennie, mert — a találékony szellemű magyar nép szerint a "nagy huszonnyolcas" ki­tüntető cím és minősítés csak azokat illeti meg, akik a Markó utca 28. szám alatt működő intéz­ményt belülről, nem önként, esetleg többrendbe­­lileg — több alkalommal — bentlakókként szemrevételezhették. Az én esetemben is bármi­nek, BÁRMINEK ELJÖHET AZ IDEJE. Magya­­rock! Kell-e még nektek hazátok? Mire bölcsekké érünk, már nemigen vesz­­szük hasznát. PANEK ZOLTÁN Szőcs István író, kritikus, irodalom- és színibírálatok, mű­velődéstörténeti esszék, nyelvészeti vitacikkek szerzője. A marosvásárhelyi református kollégi­umban érettségizett, a kolozsvári egyetemen pe­dagógia-lélektan szakos tanári oklevelet szerzett. Az Ifjúsági Könyvkiadó, az Utunk, az Előre szer­kesztője. Marosvásárhelyen született, 1928. au­gusztus 2-án. A történelmet legfeljebb ál­tudományos magya­rázatokkal lehetne bevilágítani. Viszont a sors­­számtan, vagy a szám-sorstan már kifutotta magát. Mi lehet érdekes abban, hogy éppen a '28-as szüle­tésűek hetven évesek? Próbálkozhatunk ugyan olyasmivel, hogy 2x8 = 16, és íme, milyen különös, épp tizenhat évesek voltunk, amikor a történelem elkezdett cövekek gyanánt belekalapálni bennünket az iszapba, és hogy 1 + 9 + 2 + 8 = 20, és lám csak, húszévesek voltunk, amikor ezt be is fejezte, erős pallódeszká­kat helyezett a koponyánkra, és átmeneteit fölöt­tünk, rajtunk. Magyarázzam, hogy túl idősek voltunk? Ah­hoz, hogy már ne emlékezzünk mindenre, s ezért nem lehetett már belőlünk igazán jó janicsár, hiába igyekeztünk minél megbízhatóbbaknak mutatkoz­ni a felsőbbek szolgáinak szemében. Vagy hogy túl fiatalok voltunk? És még nem vált vérünkké az előttünk járók történelmi stílusa, nem tudtunk vé­nebb békákkal békülni, s helyezkedtünk bár mi is, de mindig ügyetlenül. Mit hozhatnánk ki a csillag­sorstanból is? A Sár­kány jegyében születtünk — sárkányok azonban nincsenek! A sárkány nem valóságos létezés, csak szerep. Mi pedig félszegen húzódoztunk a szerep­léstől, nem álszerénységből, de féltünk, hogy Ham­burgnak látszunk, mint ahogy a többi Állat-Lelkek (Zodiákusok) mindig annak is néznek bennünket. Egy nemzedék általában négy-öt évjáratból áll. A Sárkány-nemzedékek azonban mindig csak egy kontingensből tevődnek ki. Ezért mindig magá­nyosak, csak hídalkatrészek, postások, üzenet-át­adók. A nemzedéki sors helyett maradjon hát az egyén története, hátha az érdekesebb? Nálam ez lényegében néhány nagy kalandból áll. Kalandok a nemzettel és a többi nemzettel. Helyszűke miatt csak három kaland: magyar, német, török. Tizenhat éves koromban kiábrándultam a ma­gyarságból, elhatároztam, nyugatra menekülök, és például francia leszek. Azonban éppen akkor érke­zett a háború Magyarország területére, és kimagya­­rázhatatlanul gyávaságnak látszott volna az egész. Nem fogom Budát egyetlen puskalövés nélkül felad­ni, mint Kossuth és Görgey, gondoltam már akkor. Tizenhat évesen önként beálltam hát a Szent László hadosztályba, senki sem kényszerített erre, félrevezetettnek sem tartottam soha magam. Há­rom hétig dobáltak egyik frontszakaszról a másik­ra, voltam tábori őrsben Fehérvár mellett és éjsza­kai felderítésen Vértesacsa sötét utcáin, s itt vissza­térítettem egy paradicsomos tésztával teli gulyás­ágyút, amely épp át akart állani. Még lövöldöztem volna, de karácsony reggelén egész szakaszom át­ment az oroszokhoz, nem meggyőződésből, de gyávaságból. Én erre nem voltam hajlandó, egy helembai parasztház padlásfeljárójának ablakré­széből figyeltem, amint két orosz tereli őket: biszt­ró! bisztró! A harmadik engem próbált kézigrá­náttal és géppisztollyal téríteni, nem sikerült neki. Volt még egy géppuska hevederem, előbb arra gon­doltam, az egész bandának a hátába eresztem, de aztán jelentkezett az erős vallásos nevelés hatása, ne ölj, nem lőttem, de kiváltam én is a hadrendből, civilbe öltöztem, és hátra szöktem. Egészen hátra. Németországba. A háború vége után gyalog indultam Szászor­szágból a Rajna felé, Türingián át, azonban Felső- Frankföldön erdők-mezők-szűk ligetek között kisrajokban bujdosó, nálam is fiatalabb magyar gyerekekkel találkoztam, kelet felé igyekeztek, ha­za a Csallóközbe... Jó — gondoltam —, akkor én is megpróbálok még egyszer magyar lenni, a Majnától visszafor­dultam, hazajöttem Erdélybe. Úgy húsz év múlva még egyszer megingott bennem a magyarságtudat. Ezt azonban már a ma­gyar nyelvészek művei okozták. Akkor is így gon­dolkoztam azonban: levonulni egyetlen vissza­­lövés nélkül? Wund, Köhler, Jespersen, de Saussure iskolá­zott, és nekiestem nyelvészeinknek, és rájöttem, nem a nyelv szedett-vedett, a tanrókák barlangjai bűzlenek csak, és harminchat évesen végleg feléb­redtem: egy, csak egyetlenegy nyelven szólhatnak az angyalok, és nem tehetek róla, de az éppen a magyar nyelv. És lettem délibábos, romantikus ámokfutó, sumérkodó ügynöke az amerikai impe­rializmusnak, a szocializmust fellazító ellen-dáko­román, azaz provincialista visszahatás, most, ebben a pillanatban nem is tudom, mi vagyok, talán akarnok dilettáns postamester, vöröstengerész és gátlástalan újságíró? Akármi is, de tudom, hogy túlélem. Mindnyá­jan túléljük. Végül úgyis minden kiderül. A sárkány nyelve a mi tarsolyunkban van. Kaland a németekkel: tízéves koromban német­ellenes verseket írtam a kuruc költészet modorá­ban; tizenöt évesen viszont egy német vers szó­­tározgató gyötrelmes fordítása közben csapott meg először, hogy mi is a művészet. 1945 tíz hónapját Németföldön töltöttem, és egész idő alatt mind­össze egyetlenegy soviniszta némettel találkoztam személyesen, az is egy vénasszony volt, és restelke­dett is miatta eléggé öreg türingiai erdész férje. Hiteles lenne így az én Német Történetem? Egyszer a Déli Kárpátokban napokon át csak az idegen szó hullámverését hallgattam, amikor egy kis Zsü-völgyi ház homlokzatáról váratlanul egy magyar felirat szökött szemembe, nagy piros be­tűkkel: Egy Az Isten! Pozitív sokk volt, ahogy ma mondanák, és ugyanígy felrázott és visszavezetett magamhoz, amikor egy kis balkáni város egyház­falán hirtelen ezt olvastam: Ein fester Burg ist unser GOTT (Erős várunk nékü­nk az Isten). Pedig már régen elhamvadt a vallásosságom, legalábbis azt hittem. Negyvennégy éves koromban Prágában néme­tül szólítottam meg egy nőt; véletlenül!!) valóban német volt, és letolt, hogy rossz német vagyok, mert nem németesen a Hradsin, hanem csehesen a Hradzsenyin után érdeklődtem, a rossz német kiej­tésemre fel sem figyelt... Ma viszont rosszullét ke­rülget, amikor hallom, hogy az új német telepes hogyan noszogatja magyar munkáját: Los! Los! Gyerünk, gyerünk! És éppen az életkorközépi válság kezdődött nálam, amikor egy este a sötét kolozsvári főtéren valami turistabanda fiatalemberektől harsány tö­rök kiabálást hallottam. Előbb vakrémület, a gyá­vaság undorító gyomorgörcse fogott el, aztán esztelen harag és a gonoszság sötét homálya öntöt­te el agyamat. Később ugyanígy jártam a szarajevói múzeumban, amikor megpillantottam egy aga élet­hű viaszbábuját. Ki tudja, őseimnek milyen élmé­nyei lehettek róluk? Ám mint Jung-tanítvány, mániákusan kutatni szoktam az indokolatlanul erős lelki reakciókat. Elkezdtem tanulmányozni a török vitágot. Cselebit olvastam, török közmondásokat magoltam be, ke­restem a személyes találkozásokat, és elmélyedtem a hódoltság korabeli élettechnikák titkaiban. A sze­gedi célszerű szegény emberekében, akik nemcsak a török, de a római hódoltságot is átvészelték, s rá­jöttem, hogy a Hold, sőt a félhold túlsó oldalán is van élet, így esett, hogy míg életem első felében s kriti­kusi pályámon két durva Goethe-kifakadás volt a vezérelvem: "A vége úgy is az lesz, hogy az ember kitart és a többieket túléli", valamint: "Zsákot nem selyemmel kell foltozni” — addig a rákövetkező emberöltő alatt egy finom ozmán észrevétel kalau­zol el: "Ha én is úriember vagyok, és ha ön is úri­ember, akkor ki feji meg a juhokat?” Így megtanultam, hogy istállómunkához ne öltsön selyem kaftányt magára az ember. És olvas­mányregényeket írtam, és vállaltam a kisebbségi újságíró létformáját. SZŐCS ISTVÁN Hetvenéves barátaink vallomását a Polis 1998/1. számából vettük át A fényképeket a Helikon fotókollekciójából válogattuk. HELIKON

Next