Helikon, 1998 (9. évfolyam, 255-278. szám)
1998-04-25 / 8. szám (262.)
6 HUSZONNYOLCASOK — HETVENÉVESEK folytatás az 5. oldalról Én 1956-ot harmadik Trianonként élem immár, amíg élek! A vers baj nélkül megjelent Erdélyben; ki tudja, milyen közvetítéssel eljutott a nemrég hetvenhét éves korában elhunyt Tollas Tibor költőhöz is: első nyugati utamon, Svájcban várt érkezésem után szinte azonnal márkás magán-tiszteletdíja. Sajnos, személyesen nem sikerült találkoznunk. Édesapám, Panek Dezső mozdonyvezető, magyar három krumplivirágos rohamgéppuskás szakaszvezető már a 13. isonzói csatában, magyar katonaként két világháborút veszített el a magyaroknak. Gyakorta érzem úgy, hogy a harmadikat mintha én veszítettem volna el — a szívünkhöz valameddig közel izzó világcsodálat közepette! De ha már így van, mert ilyen, így megyen a világ, volna egy szerény javaslatom. Miután én személy szerint igen-igen messze tudom magam a Horn-foktól, "indítványoznám", hogy ama sokat emlegetett pufajkát minél előbb szállítsák ünnepélyes menetben a Nemzeti Múzeumba, hiszen a jelek szerint — baljós jelek — a valamikori koronázási palást mellett, a hatalom jelvényei között a helye. Egyébként (ha már Budapesten tengődöm, amiért egy íróbarátom szerint egyedül én vagyok a hibás — mármint a tengődésért—, mert "a rossz oldalra álltam") mihamar fel kellene keresnem a Markó utca 28. szám alatti épületet — külső szemrevételezés céljából! Egy magára valamit is adó "huszonnyolcasnak" illik és ajánlatos ezt tennie, mert — a találékony szellemű magyar nép szerint a "nagy huszonnyolcas" kitüntető cím és minősítés csak azokat illeti meg, akik a Markó utca 28. szám alatt működő intézményt belülről, nem önként, esetleg többrendbelileg — több alkalommal — bentlakókként szemrevételezhették. Az én esetemben is bárminek, BÁRMINEK ELJÖHET AZ IDEJE. Magyarock! Kell-e még nektek hazátok? Mire bölcsekké érünk, már nemigen veszszük hasznát. PANEK ZOLTÁN Szőcs István író, kritikus, irodalom- és színibírálatok, művelődéstörténeti esszék, nyelvészeti vitacikkek szerzője. A marosvásárhelyi református kollégiumban érettségizett, a kolozsvári egyetemen pedagógia-lélektan szakos tanári oklevelet szerzett. Az Ifjúsági Könyvkiadó, az Utunk, az Előre szerkesztője. Marosvásárhelyen született, 1928. augusztus 2-án. A történelmet legfeljebb áltudományos magyarázatokkal lehetne bevilágítani. Viszont a sorsszámtan, vagy a szám-sorstan már kifutotta magát. Mi lehet érdekes abban, hogy éppen a '28-as születésűek hetven évesek? Próbálkozhatunk ugyan olyasmivel, hogy 2x8 = 16, és íme, milyen különös, épp tizenhat évesek voltunk, amikor a történelem elkezdett cövekek gyanánt belekalapálni bennünket az iszapba, és hogy 1 + 9 + 2 + 8 = 20, és lám csak, húszévesek voltunk, amikor ezt be is fejezte, erős pallódeszkákat helyezett a koponyánkra, és átmeneteit fölöttünk, rajtunk. Magyarázzam, hogy túl idősek voltunk? Ahhoz, hogy már ne emlékezzünk mindenre, s ezért nem lehetett már belőlünk igazán jó janicsár, hiába igyekeztünk minél megbízhatóbbaknak mutatkozni a felsőbbek szolgáinak szemében. Vagy hogy túl fiatalok voltunk? És még nem vált vérünkké az előttünk járók történelmi stílusa, nem tudtunk vénebb békákkal békülni, s helyezkedtünk bár mi is, de mindig ügyetlenül. Mit hozhatnánk ki a csillagsorstanból is? A Sárkány jegyében születtünk — sárkányok azonban nincsenek! A sárkány nem valóságos létezés, csak szerep. Mi pedig félszegen húzódoztunk a szerepléstől, nem álszerénységből, de féltünk, hogy Hamburgnak látszunk, mint ahogy a többi Állat-Lelkek (Zodiákusok) mindig annak is néznek bennünket. Egy nemzedék általában négy-öt évjáratból áll. A Sárkány-nemzedékek azonban mindig csak egy kontingensből tevődnek ki. Ezért mindig magányosak, csak hídalkatrészek, postások, üzenet-átadók. A nemzedéki sors helyett maradjon hát az egyén története, hátha az érdekesebb? Nálam ez lényegében néhány nagy kalandból áll. Kalandok a nemzettel és a többi nemzettel. Helyszűke miatt csak három kaland: magyar, német, török. Tizenhat éves koromban kiábrándultam a magyarságból, elhatároztam, nyugatra menekülök, és például francia leszek. Azonban éppen akkor érkezett a háború Magyarország területére, és kimagyarázhatatlanul gyávaságnak látszott volna az egész. Nem fogom Budát egyetlen puskalövés nélkül feladni, mint Kossuth és Görgey, gondoltam már akkor. Tizenhat évesen önként beálltam hát a Szent László hadosztályba, senki sem kényszerített erre, félrevezetettnek sem tartottam soha magam. Három hétig dobáltak egyik frontszakaszról a másikra, voltam tábori őrsben Fehérvár mellett és éjszakai felderítésen Vértesacsa sötét utcáin, s itt visszatérítettem egy paradicsomos tésztával teli gulyáságyút, amely épp át akart állani. Még lövöldöztem volna, de karácsony reggelén egész szakaszom átment az oroszokhoz, nem meggyőződésből, de gyávaságból. Én erre nem voltam hajlandó, egy helembai parasztház padlásfeljárójának ablakrészéből figyeltem, amint két orosz tereli őket: bisztró! bisztró! A harmadik engem próbált kézigránáttal és géppisztollyal téríteni, nem sikerült neki. Volt még egy géppuska hevederem, előbb arra gondoltam, az egész bandának a hátába eresztem, de aztán jelentkezett az erős vallásos nevelés hatása, ne ölj, nem lőttem, de kiváltam én is a hadrendből, civilbe öltöztem, és hátra szöktem. Egészen hátra. Németországba. A háború vége után gyalog indultam Szászországból a Rajna felé, Türingián át, azonban Felső- Frankföldön erdők-mezők-szűk ligetek között kisrajokban bujdosó, nálam is fiatalabb magyar gyerekekkel találkoztam, kelet felé igyekeztek, haza a Csallóközbe... Jó — gondoltam —, akkor én is megpróbálok még egyszer magyar lenni, a Majnától visszafordultam, hazajöttem Erdélybe. Úgy húsz év múlva még egyszer megingott bennem a magyarságtudat. Ezt azonban már a magyar nyelvészek művei okozták. Akkor is így gondolkoztam azonban: levonulni egyetlen visszalövés nélkül? Wund, Köhler, Jespersen, de Saussure iskolázott, és nekiestem nyelvészeinknek, és rájöttem, nem a nyelv szedett-vedett, a tanrókák barlangjai bűzlenek csak, és harminchat évesen végleg felébredtem: egy, csak egyetlenegy nyelven szólhatnak az angyalok, és nem tehetek róla, de az éppen a magyar nyelv. És lettem délibábos, romantikus ámokfutó, sumérkodó ügynöke az amerikai imperializmusnak, a szocializmust fellazító ellen-dákoromán, azaz provincialista visszahatás, most, ebben a pillanatban nem is tudom, mi vagyok, talán akarnok dilettáns postamester, vöröstengerész és gátlástalan újságíró? Akármi is, de tudom, hogy túlélem. Mindnyájan túléljük. Végül úgyis minden kiderül. A sárkány nyelve a mi tarsolyunkban van. Kaland a németekkel: tízéves koromban németellenes verseket írtam a kuruc költészet modorában; tizenöt évesen viszont egy német vers szótározgató gyötrelmes fordítása közben csapott meg először, hogy mi is a művészet. 1945 tíz hónapját Németföldön töltöttem, és egész idő alatt mindössze egyetlenegy soviniszta némettel találkoztam személyesen, az is egy vénasszony volt, és restelkedett is miatta eléggé öreg türingiai erdész férje. Hiteles lenne így az én Német Történetem? Egyszer a Déli Kárpátokban napokon át csak az idegen szó hullámverését hallgattam, amikor egy kis Zsü-völgyi ház homlokzatáról váratlanul egy magyar felirat szökött szemembe, nagy piros betűkkel: Egy Az Isten! Pozitív sokk volt, ahogy ma mondanák, és ugyanígy felrázott és visszavezetett magamhoz, amikor egy kis balkáni város egyházfalán hirtelen ezt olvastam: Ein fester Burg ist unser GOTT (Erős várunk nékünk az Isten). Pedig már régen elhamvadt a vallásosságom, legalábbis azt hittem. Negyvennégy éves koromban Prágában németül szólítottam meg egy nőt; véletlenül!!) valóban német volt, és letolt, hogy rossz német vagyok, mert nem németesen a Hradsin, hanem csehesen a Hradzsenyin után érdeklődtem, a rossz német kiejtésemre fel sem figyelt... Ma viszont rosszullét kerülget, amikor hallom, hogy az új német telepes hogyan noszogatja magyar munkáját: Los! Los! Gyerünk, gyerünk! És éppen az életkorközépi válság kezdődött nálam, amikor egy este a sötét kolozsvári főtéren valami turistabanda fiatalemberektől harsány török kiabálást hallottam. Előbb vakrémület, a gyávaság undorító gyomorgörcse fogott el, aztán esztelen harag és a gonoszság sötét homálya öntötte el agyamat. Később ugyanígy jártam a szarajevói múzeumban, amikor megpillantottam egy aga élethű viaszbábuját. Ki tudja, őseimnek milyen élményei lehettek róluk? Ám mint Jung-tanítvány, mániákusan kutatni szoktam az indokolatlanul erős lelki reakciókat. Elkezdtem tanulmányozni a török vitágot. Cselebit olvastam, török közmondásokat magoltam be, kerestem a személyes találkozásokat, és elmélyedtem a hódoltság korabeli élettechnikák titkaiban. A szegedi célszerű szegény emberekében, akik nemcsak a török, de a római hódoltságot is átvészelték, s rájöttem, hogy a Hold, sőt a félhold túlsó oldalán is van élet, így esett, hogy míg életem első felében s kritikusi pályámon két durva Goethe-kifakadás volt a vezérelvem: "A vége úgy is az lesz, hogy az ember kitart és a többieket túléli", valamint: "Zsákot nem selyemmel kell foltozni” — addig a rákövetkező emberöltő alatt egy finom ozmán észrevétel kalauzol el: "Ha én is úriember vagyok, és ha ön is úriember, akkor ki feji meg a juhokat?” Így megtanultam, hogy istállómunkához ne öltsön selyem kaftányt magára az ember. És olvasmányregényeket írtam, és vállaltam a kisebbségi újságíró létformáját. SZŐCS ISTVÁN Hetvenéves barátaink vallomását a Polis 1998/1. számából vettük át A fényképeket a Helikon fotókollekciójából válogattuk. HELIKON