Helikon, 2001 (12. évfolyam, 325-348. szám)
2001-01-10 / 1. szám (325.)
HELIKON SZŐCS ISTVÁN ÚjraOLVASÓlámpa 1. A száj, a szív, a szó Mottó: És érzem, eltévedtem a sűrűben, Az emberigoltban, idegen gyűrűben... (Juhász Gyula) Évezredvégi fióksöpörgetés során belebeleolvasok régi cikkecskékbe, jegyzetekbe, mielőtt végleg átadnám őket az enyészetnek. Ilyenekről szólnak: rádió- és tévébemondó görcsösen erőlködik, hogy térképészet helyett kartográfiát sulykoljon belénk, híradó helyett krónikát, hirdetés helyett reklámot, időjáráskutató vagy légkörtani helyett meteorológiait, holott ez utóbbit rendszerint ki sem képes ejteni, s ezért e szó heli monda nyelvjárásban meterológusnak hangzik. Vagy: ahogy jönnek az év végi vagy húsvéti ünnepek, a sajtó- és kabarémocsárból felhangzik a vartyogás: bájgli, bájgli, s tart hetekig, hogy majd visszatérjen a rósájbuizáshoz... Vagy: magyar középiskolások csodálkozva pislognak, ha azt mondom, vegytan vagy vegyész... s egy ha akad, aki meg tudja kérdezni: nem a kémiára tetszik gondolni? Egy baloldali művésznő effajta irománykáim megjelenése után mindég harsány mosollyal köszöntött: "Maga is meddig játssza még a pompeji katonát? Ameddig teljesen elborítja a hamu?"... Jó, hát akkor játszom inkább a turáni lovast, feleltem. Mostanában kerültek kezembe Molnos Angéla könyvecskéi: ő is egy pompéji katona. A Szent és sérthetetlen címűben ismerteti egy Ann Gibbons nevű szerző könyvét: A nyelvek utolsó csatája. "Egyes nyelvészek szerint nyelvi összeomlás fenyegeti a világot, mert röviddel 2000 után a még nemrégen élő nyelveknek már csak 5-10%-a marad fenn. Állítólag a történelem előtti korban még 10- 12000 nyelv létezett bolygónkon, tíz évvel ezelőtt csak 6000. Ezek nagy része gyors kihalásra ítéltetett, mert már nem tanítják őket az iskolákban. Saját nyelvük helyett a gyerekeknek a 600 legjobban ismert nyelv valamelyikén kell tanulniuk. Részben azért halnak ki a kisebb nyelvek, mert a politikai hatalom vagy szánt szándékosan irtja őket, vagy egyszerűen nem védi meg a támadásokkal szemben. Fő támadók a tömegtájékoztató eszközök. Áthálózzák a földet, mindenüvé elviszik a híreket, a szórakoztató műsorokat és az új ismereteket. Ez természetesen az anyagilag leghatalmasabb országok nyelvén folyik, főleg angolul. Az angol világnyelv szükségszerűen elősegíti a hátrányos helyzetű nyelvek kihalását." "Minden nyelvet mint rendszert kell tekintenük, mint egy óriási, szakadatlan változó, élő szervezetet, vagy mint egy hömpölygő folyót. Változó folyamát nem állíthatjuk meg, de hathatunk a változás irányára." Molnos Angéla felsorolja a nyelvi változások több irányát. Ezek szerint lehetséges nyelvfejlődés, nyelvművelés, nyelvújítás, nyelvfejlesztés, két- és többnyelvűség, nyelvbomlás, nyelvváltás, nyelvhalál, ami viszont megint csak lehet nyelvgyilkosság vagy nyelvöngyilkosság. A legfélelmesebb az utóbbi, ezzel szemben a legnehezebb tenni. Itt gyűrögetem a papírkosár fölött egy pár évvel ezelőtt írt pesti naplójegyzetemet. Egy ugyancsak érett éveiben járó, de még nagyon is fiatalos hölgy bizalmas, beavató mosollyal közli, hogy csak a Bermmebeban vagy hasonló nevű rádióadót érdemes fogni, mert azon sohasem énekelnek magyar szövegű dalokat, csakis idegent, s valami olyan infantilis érzékiségű mosollyal köríti a felvilágosítást, mintha azt árulná el, hogy megleste ősei hálószobatitkait. Nehogy azt higgye valaki, hogy amolyan kozmopolita, gyökértelen személyről van szó. Apja-anyja magyar irodalmár volt, régi polgári s középbirtokosi családból. Ő maga pedig, nos, ő maga is magyar nyelv- és irodalom szakos tanárnő. De nem akármilyen, hanem lelkiismeretes és munkabíró, aki reggel héttől este kilencig az iskolában ül és tevékenykedik... Istenem, vajon hogyan? Dedinszky Erika, Németalföldre kitelepült költőnő írta, hogy amikor ott, Hollandiában is folytatni akarta népdalközös munkáját, eleinte heves visszarúgások fogadták, hogyhogy? Hollandul dalokat énekelni? Hiszen az a nacionalizmus! Az már majdnem fasizmus! A budapesti magyar rádióban hallottam egyszer, tán tíz éve egy előadást arról, hogy egy közösség nyelvi halála ott kezdődik, amikor megszűnik az igény az anyanyelvű éneklésre. Ugyanebből a rádióból, már jóval több mint fél évszázada, minden reggel órákig ömlik a zenei moslék főleg idegen nyelvű szövegekkel. A szovjetorosz megszállás utolsó évtizedében a legnépszerűbb szerkesztőbemondó az izgalomtól zihálva közölte reggelente, hogy most pedig a májkellsju-hájsvarjúháj következik; a változatosságot csak az jelenti, hogy a Dzsekszumájkell vagy a Hájvár bájgaz előadásában, különben egyformán szürke sulykolás bármelyik. Ugyanakkor nem szűnik a fanyalgás és a nyafogás a magyar műdal sekélyessége fölött, nagy esszéisták már azt is szégyellik, ha dédapjuk házánál még azt fújták: Csak egy kislány van a világon... Számos leszármazottamat és barátaikat hosszú évek óta tanítják hangszeres zenére, de egy magyar dalt, nemhogy "fájót, édeset", de semmilyent sem tudnak; egy tizenkét éve hegedülő csajt felszólítok, húzza el, hogy Van egy szőke asszony, vagy azt, hogy Madár vígan dalol a lombos ágon, vagy jégvirágos hideg tél volt; ezeket nem ismerte, csak annyit tudott róluk, hogy zeneileg alacsonyrendű anyagok. Mikor arra kértem, daloljon hát el egy magasabbrendű dalt, közölte, hogy ő hangszeres... De akármit könyörögtem... na, akkor megszűnt s egy Paganini és Dvorak között eldödögte, hogy Májkellsjuhhájsvarhjuhájh... Szóval a nyelvi öngyilkosság és a nyelvi gyilkosság között nem is nagyon vonható meg a határ. Minden nyelvöngyilkos egyben nyelvgyilkos, és népgyilkos is... 2. Miképpen lesz egy város , szellemi főváros? Mottó: "Ma idejönni csak felében szórakozás, felében kötelesség, nem áldozat, hanem áldozás. És ha elnémul itt a zene, elhal legszentebb örökségünk, az édes anyanyelv, nem ez a hely lesz akkor átkozott, hanem azok emléke, akik veszni hagyták, hetedíziglen!" (P. Gulácsy Irén, 1926) Fenti mottó szövegét a nagyváradi állami színház Szigligeti Társulatának 1996-os műsorfüzetéből másoltam ki. Most azért kotortam elő, mert olvasom a Helikon idei 22-es számában Dávid Gyula Miképpen lett Kolozsvár újra Erdély szellemi fővárosa 1918 után? című tanulmányát. Egyre türelmetlenebbül olvasom, és újraolvasom, kissé nem hiszek a szememnek. Dávid Gyula módszeresen előadja, miként szerveződik újra akkoriban a magyar sajtó, és főleg az irodalmi élet; hogyan jönnek létre a kisebbségi magyarság politikai tömörüléseinek központjai e városban; hogyan alakulnak ki az irodalmi munkaközösségek, az irodalmi és félirodalmi lapok, és hogy mindezek mögött ott működtek a közélet nevezetes személyiségei s az arisztokrácia és a nagypolgárság néhány áldozatkész képviselője is... Ennyi volna csak? A valóságban Kolozsvár "szellemi főváros” mivoltát Trianon előtt is és után is, igen nagyrészben, a város színházi élete teremtette meg — ez senki előtt sem vitás, aki valaha is foglalkozott a város művelődéstörténetével. Márpedig Dávid Gyula egészen biztosan foglalkozott, ő mindig is otthonosan mozgott az összes olyan körökben, amelyeknek véleménye ilyen "vezető szerep" és "mi volt"kérdésekben mértékadó. Vagyis ő az a szerző, aki pontosan tudja, mikor kiről-miről és mennyit kell beszélni, illetve elhallgatni. Tanulmánya alapján az a rémképzet alakul ki az olvasóban, hogy a kolozsvári magyar színház immár végleg "le van írva", sőt: le van írva nemcsak a színház jelenlegi likvidatorista együttesének a lelkiismereti számláján, és nemcsak külső ellenségeinél, hanem leírásra került az Örök Koszorúk és Emléktáblák, egyszersmind Közemlékezők Vezérigazgatóságánál is. A kolozsvári magyar színház a terjedelmes tanulmányban a következő összefüggésekben említődik: 1. "a nemzeti színház birtokbavétele" (a berendezkedő román hatóságok részéről)... 2. "de hirdetett az Ellenzék — a kolozsvári Magyar Színházzal közösen — drámapályázatot is"... 3. "Aztán ott voltak... az irodalmi olimpiászok... a kolozsvári Magyar Színház termét sorozatosan megtöltő közönség előtt". Ennyi? A színház, mint amit elvettek; a színház, mint egy napilap pályázat kiíró társa; és a színház, amelynek termét megtöltik a nemszínházi rendezvények iránt érdeklődők. Kiterjedt irodalma van annak az erőfeszítésnek, amellyel Kolozsvár és tágabb környéke megtartotta, illetve kialakította a maga saját színházát, és működtette nemcsak prózai, de opera-operett tagozattal is, a sétatéri volt nyári színkörben, és biztosak lehetünk abban, ennek a történetét Dávid Gyula nagyon is jól ismeri, mint ahogy irodalomtörténészként mindnyájunk vétkeit és érdemeit ő könyveli a legpontosabban. Nyilván megfontoltságból nem emlegeti, hiszen azzal példálózni, hogy a Thália utolsó évadjában, a nemzeti "ideiglenes visszakapása" előtt, 333.000 nézővel tudta megtölteni a termét, tapintatlanság a mai kisszínházasdival szemben. 2 » »»»»»