Helikon, 2001 (12. évfolyam, 325-348. szám)
2001-01-10 / 1. szám (325.)
» »»»». Egy olyan felmérésben, amely Kolozsvár művelődéstörténeti mélyrétegeit tárja fel, nyilván szerepelnie kell a Korunk és Gaál Gábor nevének is, akár kuriózumként is, hisz kevés intézményről és vezetőjéről tételezhető fel, hogy egyaránt támogatta a Komintern és a román királyi sziguranca. Ám nem emlegetni a Thália színtársulatot és Janovics Jenőt, amikor a város kultúraszervező erejéről van szó (vagy például annak Shakespeare-ciklusait, amikor a helyi közönség re-cep-ti-bi-litásáról esik szó, ez nem lehet feledékenység, ez már a politika! A második (megtartott) világháború után újraszerveződő magyar kisebbségi kultúraépítés ugyancsak központi feladatának fogta fel a színházügyet. A Romániai Magyar Népi Szövetség kezdettől fogva kialakított egy nagyszabású színházpolitikai stratégiát és hálózatot, amelynek maradványaiból él ma is színházi életünk "szerkezete". Természetesen jogosan bírálják az RMNSz politikáját, általában. De Kurkó Gyárfás és Csákány Béla érdemei színházi téren összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint korszakunk valamennyi nemzetiségi vezetőjé együttvéve. A harmadik (a nyilvánosság kizárásával megtartott) világháború után szinte azonnal megkezdődött az úgynevezett népszínházi vagy nagyszínházi koncepció megkérdőjelezése, a művészeti színvonal és a nagyközönség egymást kizáró összefüggésének jegyében. Amikor ezt a kérdésfelvetést ebben a formában kétségbe vontam, Horváth Andor művelődési államtitkár azt vetette oda nekem: "Miért, talán annak jobban örülnél, ha a hóstátiak estéről estére zsúfolásig megtöltenék a nagyszínházat rossz népszínművek és hasonlók kedvéért?" Akkor annyira torkon ragadott a kérdésfelvetésnek ebben a módjában rejlő gondolatmenet ravaszsága, hogy nem is válaszoltam rá. Ám most, ha már hasonló szimplifikálásra kényszerülök, ki kell mondanom: inkább egy zsúfolt nagyszínház, bármilyen is, akár Gacsal Pesta és Finom Rózsi jegyében, mint egy — semmilyen. Mint ... estéről estére a sötét előcsarnok és elhagyatott színházkörnyék, mint egy állandóan csak idegen díjakra pályázó, nyolcvan-száz férőhelyes klubszínház. (Bár a 7-800-as közönségű nagyszínház nem fenyegeti a nyolcvan-száz fős művész stúdiót közönségelszívással, s ez utóbbi sem a nagyot.) Az RMDSz megalakulásának első napjaitól szívesen használja a magyar színháznak a termét; a rossz akusztika csak művészi produkcióknál zavar... Dávid Gyula tanulmányának a teremre, versenyekre, díjakra vonatkozó hivatkozásaiból az a rémkép settenkedik elém, hogy a színház már csak mint kihasználható helyiség számít a művelődéspolitika szemében, mint díjkiosztási és demonstrációs alkalmak helyszíne, legfennebb: "na, hát fújják el ők is azt az egy-két versüket a műsorban" alapon... Mindenki egyetért Dávid Gyulával abban: szükség volna az irodalomteremtés ügyét felvállaló személyiségekre, közönségteremtésben fáradhatatlan leleményű sajtóra, és áldozathozó magyar tőkére, polgárságra is. Ám mi ehhez hozzátennénk: még ha nem is akarjuk magunknak vindikálni a "szellemi főváros" rangját, és lebecsülni ezzel a szentgyörgyieket, vásárhelyieket s váradiakat, az egész erdélyi magyar kultúra életbentartásához feltétlenül szükség van a kétszáz éves hagyományok és teljesítmények követésére, egy tágkisugárzású kolozsvári nagyszínházra, amely nem hárítja el harcos deklarációkban a magyar nyelv ápolásának és a helyi irodalom támogatásának ügyét, és a kulturált szórakoztatást nem tartja nyilvánosházi feladatnak, mint ahogy azt nemrégiben egy tévé-megnyivánuláson közölték a közönséggel. (Az ilyen közönségellenes kirohanások mindég Gombrovicz Operett cmű művének kolozsvári esetét juttatja eszünkbe, amelyen a bőséggel lóbált pamut-nemiszervek és a hamburgi bordélynegyed műfogásainak ellenére, a harmadik előadás után így panaszkodott egy jegyszedő: "ja kérem, már mennek el, a bemutatón még csak háromszázötvenen mentek el, de most már mennek el!" Gondolom, ezen nevezetes esemény után színigazgatók, államtitkárok, teatrológusok, művészeti sajtódelnok hatalmas hórázásba fogtak az éjszakai előcsarnokban és roppant pamutfalloszokat lengetve, imigyen örvendeztek: "Jól bekevertünk egyet a Hóstátnak!"... Hadd tegyem még hozzá, Gombrovicz műve egyébként zseniális, kolozsvári bukását a színvak, erőszakosan túlpolitizáló és ügyetlen rendezői tehetetlenség idézte elő!) Hadd idézzünk egy részletet abból a Kosztolányi-versből is (Szavak), amelyet a fentebb említett váradi műsorfüzet is közöl. (Hiszen ők is voltak kétszáz évesek és az ünnepléseket és megaláztatásokat több méltósággal viselték el, mint a kolozsvári díjlovaglók.) Eléjek tesszük szó helyett a tettünk, mert nem henyéltünk sívó homokon. S a romokon mi építettünk. Kőből, velőből és gondolatból, mely mindég előtör. Bár ín szakad és a kedv ére csorbul, s agyarog a pusztulás is, hogy legyőzzön orvul. Egy kéz mutat most. Fölfelé a porból, magyarok. Itt lenni nem lehet, csak játszani, és élni-halni nem, csak játszani. Lakója nincs, vendége van ezer, és a szíve mind egyszerre ver, így áll a nagyvárosba, hol a bérház üvölt s a kocsma lármáz. A klinikák és temetők között az égbenéző, ködbe öltözött. Babonás és csoda tündéri palota, mely sorsokat remekbe mintáz, az álmaink várfoka: a színház. Kosztolányi e verset 1922-ben írta, amikor is... jól tudjuk, mi volt akkor is. Hátha segít Dávid Gyulát, netán Horváth Andort is meggyőzni, hogy az általuk felpanasztott "mai Kolozsvár kátyúban vergődő, érdektelenségben fuldokló magyar szellemi életének" a megújításához elkelne egy magyar "népszínház" is, a belevaló közönséggel együtt... Vagy esetleg az volna a megoldás, hogy mivel a "több mint kétszázévest" hátraköltöztetik a hátsó udvarba, a fészerbe, a kolozsvári Állami Magyar Opera talán létrehozhatna egy prózai tagozatot? HELIKON 3 Palocsay Zsigmond feltámadása Ha visszatekintek az elmúlt évtized könyvkiadására, s gondolatban elidőzöm a posztumusz könyveknél, Palocsay Zsigmond verskötete a harmadik, amelynek a bemutatása személyes örömöm és bánatom is. Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Palocsay Zsigmond — összetartoznak az irodalomtörténetben és azoknak az emlékezetében, akik közelről ismerhették őket De idesorolnám, a posztumusz ünnepeltek közé, mint végleges, biztos érték hagyományozóit az egy korosztállyal előttük járó Székely Jánost, de azt a Nagy Kálmánt is, akire, mikor hatvanéves lett volna, könyv nélkül emlékeztünk, pedig lett volna, lenne mit kiadni... Elnézést kérek, ha látszólag — csakis látszólag! — eltértem a tárgytól. Könyvet bemutatni annyi mint együtt lenni, annyi mint köszönetet mondani a termékeny magányért, amelyből együttlét születik. Most Palocsay Zsigán a sor, hogy előbbukkanjon és megszólítsa utókorát. Utókora öregszik és fiatalodik. Ő már egyiket sem teszi, nincsen rá szüksége a költőnek, nincsen rá módja a halandónak. Csak sugalmaz néhány gondolatot és gondot, emlékeztet önmagára azon a páratlanul egyéni hangon, amely csakis az övé ebben az egyébként igazán gazdag, sokszínű, sokszavú jelenkori magyar irodalomban. Az egyik ilyen Zsiga-látta gondolat talán nagyon határozottan int: a politikai üldöztetés nem irodalmi érdem; az életmű becsét csakis azzal öregbíti, ahogyan a szenvedésből kinő, s a szenvedés fölé nő az érték. A másik sugallata kérdés: mit mentett ki a kamasz lázadó a börtönből? Mit csempészett be a rab a költő tarisznyájába? Hogyan ismerünk rá az érett költő maga válogatta, búcsú nélküli búcsúszimfóniájában arra a féltő, az életet, az emberiséget, a nyelvet, a levegőt féltő szeretetre, amellyel szavakat alkot: természethit, vegyméz, gyárté, kuktakripta, ólomerőd —csak néhányat idézek a nagyon sokból. Palocsay Zsigmond költészetének ez az utolsó akkordja a századvég, ezredvég legköltőietlenebb zordságát, sivárságát teszi a költő gondjává, a költészet üzenetévé akkor, amikor erre mifelénk legalábbis, még nem konferenciák tárgya, pártok fedőneve a természet, amint sürgősen és súlyosan védelemre szorul. Ha nem Genfben születik és lett volna humora, Rousseau puszipajlása lenne a mi Palocsay Zsigmondunknak. Talán az is, és együtt sétálnak, egymás szavába vágva az Elíziumi Mezőkön, ahol még remélhetőleg zöld a fű... SZILÁGYI JÚLIA