Helikon, 2002 (13. évfolyam, 349-372. szám)

2002-01-10 / 1. szám (349.)

HELIKON KIRÁLY LÁSZLÓ Lókert — Szeretet nélkül amúgy sem érdemes — dünnyögte K.L. senior, ujjai között forgatva a poros lapokat, ám azt, hogy mit nem érdemes, nem mondta meg. Ő maga szerette az embereket, ez abból is kiderült, hogy lépten-nyomon dorgálta őket, terelgette volna jobb világ felé az eltévelyedetteket, megfeledkezve nagy lelkesedésében arról, hogy az eltévelyedettnek is megvan a maga világa, melyben netalán jól is érezheti magát. A sikertelen térítési kísérleteit megannyi személyes csődnek könyvelte el, dúlt-fúlt napokon át, gondolom, nagy késekkel álmodott ilyenkor, üldözőkkel, vagy épp ellenkezőleg, költői lovakon nyargalt víg szeretővel, esetleg puha piheágyban, ám ilyesmikről nem beszélünk, magyar ember szemérmes. — Szemérmes. És mikor eszik, nem beszél. — Azonfelül, mikor tartottál a kezedben évszázadokat? — csúsztunk át a költészet síkos mezejére, de csak egy pillantás kellett és visszatértünk a dolgainkhoz, mintha megegyeztünk volna, hogy nem maszatoljuk össze a nehezen kiválogatott tiszta színeket, melyeket sikerült elkülöníteni egymástól eddigi életünk folyamán, hogy legyen amibe kapaszkodni, legyen valami, amihez ragaszkodni lehet az elkövetkezőkben. Két megveszekedett idealista ugratta vagy éppen bosszantotta egymást, holott mindkettő tudta, hogy nem érdemes fölösleges illúziókat táplálni a jövendőt illetően, sem a tapasztalat, sem a képzelet nem igazolta volna az efféle derűs sétalovaglásokat. Alkohol sem volt a közelben, hogy elérzékenyüljünk, ám ha szétnéztünk, nem lehetett kétségünk többé — mégiscsak jelképesen szólva —: a házunkat lebontják, mert nem vigyáztunk rá, azt reméltük, csalafintán kimondott szavunk többet érhet, mint egy megszerzett, megszenvedett akármilyen kicsi birodalom. így biztathattuk volna egymást: ezekkel akarsz te becsületes küzdelmet vívni?! Megőrültél?, nem veszed észre, hogy egyfolytában a hátad mögé néznek, ahol apádat, anyádat, szeretődet, kutyád-macskád, szóval a kincseidet sejtik, melyekkel zsarolhatnak? — Az úr ír, a rabló rabol. Valójában haragudni sem bírok rájuk Sok mindent láttam az eddigi utamon. Lehet, ez az életek értelme. — Tudod mit?! — vicsorogtam K.L. seniorral, szarok az életük értelmére. Menjünk akkor vissza a szerelembe. Széttárt combokra, langy öröklétbe hanyatló pihés hasakra vágyok. — Előfordulhat, hogy valóban költő lesz belőled — mosolygott öntudatosan, református komolysággal, kissé összegabalyodott gondolatokkal. Csináltam egy gyermeket, gondolhatta, nem is rossz, nem is jó, el lehetne menni vele a világ végére jobb korokban, csakhogy hol a jobb kor, a világ, és a világ vége? Kirepül a szárnyunk alól, s akkor mi a jobb: folyton vágyakozni utána, reménykedni a hazatérésében, ami amúgy sem következik be soha, tudni való, érdemesebb örülni annak, ami van, annak, hogy legalább egy ember van, akivel mégiscsak meg lehet osztani gondot, gondolatot, félelem nélkül. És hát azokat a naplófüzeteket sem lehet rejtegetni a végtelenségig, amúgy is őrá marad minden, vagyis hát remélhetőleg. Majd nagyot nézhet, ha beleolvas, sokmindent nem tudhat rólam senki. Beszélgessünk, van egy mezítlábas gondolatom, neked is varrnak fiaid, mi lesz belőlük, nyilván egyikük sem fogja azt tenni, amit mi szeretnénk. —Vagyis amit mi szerettünk volna tenni — gonoszkodtam K.L. seniorral, amitől kissé összerezzent, láthatóan más időben kalandozott néhány percen át. — Amikor Ismailban voltam román katona, önkéntes — váltott át másik vágányra —, azt írtam a naplómba, hogy meg fogok halni, mert magyar vagyok, idegen hadseregben, ezerkilencszázharminckilencben ez így merült fel bennünk. — Minden hadsereg idegen — bölcselkedtem, s még ki sem mondtam a szégyentelen gondolatot, máris elsüllyedtem volna legszíveseben, nem szoktam tréfálkozni effélékkel. — De mért voltál te önkéntes? — Erről most nem beszélek, nem csevegés-téma, majd a napló... — Előadod vagy előadtad az ötödik kötetben — indulatoskodtam —, s majd előkerül valahonnan egy szép napon, s mintha látnám: egyikünk biztosan hiányozni fog, a másiknak meg nem lesz kivel beszélgetni. —Provokációra nem válaszolok. Én fogok hiányozni a beszélgetésről, megmondhatom. — Dehát két életünk van, tudhatod — idétlenkedtem, ám a hangulat elkomorult. — A történelem alulnézetből másként fest, s nem lesz nem két életed, de két napod sem, hogy magyarázatot találj arra, amit például elmulasztottál. Mindig csak egyetlen egy napod van. Bizáncias semmiségünk — amit olyan simán magunkévá tettünk — abban áll, hogy nem abba halunk bele, amit cselekedtünk, hanem abba, amit nem hagyjuk ezt. Megbántam vitézi bölcselkedésemet, alpári módon viselkedtem, tacskós kegyetlenséggel, K.L. kissé kivörösödött, naplója tele volt titkokkal, melyeket csak ő ismert, most már tudom, a beszélgetésről valóban ő hiányzik mindörökre, tudom, miért volt önkéntes, hogyan merte megtenni, hogy ne menjen vissza Besszarábiába a csapattesthez, amelyben sok barátja szolgált, magyarok, szóval néhány órával a bécsi döntés előtt kellett volna vonatra ülnie, már elbúcsúzott mindenkitől rendes szabadságos katonaként, ám az állomásfőnök lebeszélte, ne szállj vonatra, Laci, hallgasd meg, mit mond a rádió, órák kérdése, el sem jutsz a csapatodhoz, letartóztatnak, nem engedhetem, hogy így értelmezd a kötelességet, gyerek vagy még, ki sem engedem az állomásból a szerelvényt. K.L. senior elkomorult az emlékezésben, sosem bocsátotta meg magának, hogy nem tért vissza a bajtársaihoz, akiknek afféle szülője, felvigyázója, őrzője volt, hiszen azok vak hangot sem tudtak románul, el voltak veszve K.L. senior nélkül, pofozták, rugdosták őket. Dehát az élet nem áll meg, és nem ismétlik önmagukat a helyzetek, erre célzott K.L. senior, amikor azt mondta, hogy egyetlen napunk van, neki alighanem ez volt az egyetlen napja, amit soha el nem bír felejteni, legderűsebb pillantatban sem, pedig a háború aztán megajándékozta ezzel-azzal, hogy ne unatkozzék. Mást ne mondjak: már a hadak vége felé halottaskamrában talált rá a vöröskeresztes édes öccse, aki visszavonuláskor egy alföldi tanyaépületben megtalálta testvérbátyja dögcéduláját, ájuldozva lebotorkált a pincébe, ott talált rá a legkedvesebb testvérére. K.L. m.kir.zls. lélegzett, mi tagadás, derék bajtársai ottfelejtették, mert fontosabb a saját irha mentése, amit valahol meg is lehet érteni, meg nem is, de az is ide tartozik, hogy később a német hadikórház Passauig menekítette a félholt magyar zászlóst, holott bárhol ottfelejthette volna egy kiürítés alatt álló épületben a teljes eszméletlen embert. Dehát nem egyforma fából faragtak bennünket, nem egyforma szerszámokkal. — Minden rendben volt, mint a mostani életünkben — tért meg a kalandozásból K.L. senior —, csak azt nem tudtam, ki vagyok, hogyan és honnan kerültem Passauba, mire való a kanál és a villa, hogy írják az A betűt. Egyet nem felejtettem el soha — hunyorított gonoszul—: hogy van egy fiam Te voltál az, kritikán aluli sakkozó, dilettáns poéta. Helyreállt a rend, amint látjuk, K.L. 1942-ben házasodott, Tóni bácsi volt a násznagy, mármint az állomásfőnök, ott áll a lakodalmas nép a sóváradi ház előtt, minden akkor élt szereplője e könyvnek, majd egyszer megmutatom * T ez Sükösd Julinak Sováradon Kelt Havadon 1879be Juniu 15én Szeretett kedvesem Julim; Szív fájdalommal és köny hullatásal; Indítom penámat papiros odalán Írja gyorsaságai szivem ászt kívánja kedves virág szálom hogy a te szivedre soha bűne száljon; küldöm levelemet hogy mennyen képembe hogy még él szivem igaz szerelme; kívánom világban Istentől hogy ezen nihány soraim találjon a legjobb egéségbe mert nekem jó egéségem van a melyhez hasonlót kívánok neked is szeretet kedves Julim; az Isten nyujesa meg hoszas életedet kívánom szivemből én néked ezeket, hogy frisen érd a jövendőket esztendőben hányszor a nap változik szerencsétlen órák szerencsét hozanak. Ám bus a szivem szép szerelmed nélkül; nem fogok szeretni senkit rajtad kívül; kedves ösmerősem kedves szép angyalom kivel szerelmemet közölni .