Helikon, 2013 (24. évfolyam, 615-638. szám)
2013-03-10 / 5. szám (619.)
HELIKON 3 10. század Közép-Európájának tájain. Ő lett Pannóniai Stephanus, a kisgyermek korában Sankt Gallenbe hurcolt pogány magyar ivadék, akit aztán felnőtt korában, immár hithű keresztényként, visszaküldték ősei földjére (igen, persze, értelmezhető ez is az átköltözés egyfajta átírásának). Ez, így, önmagában akár elég is lehetett volna egy kerek történethez. De Langresi Alberich, a borbarát, a szebbik nem bájait sem megvető ifjú szerzetes-krónikás személyének beiktatásával, az ő írásai (írásvariánsai) révén válik érzékelhetővé, hogy a történelem sosem hiteles, mert a történeteket mindig valaki meséli. S mindig úgy, ahogy neki éppen megfelel. Ez nem új dolog - engem azonban az is érdekelt, mennyit bír el a változatokból egy klaszszikus szerkezethez közelítő regény, s hogyan bírja el e variánsokat. A regény előrehaladtával, hogy a kérdésedre is válaszoljak, már nem (csupán) a tündéről való beszéd foglalkoztatott, hanem a beszédről folytatott beszéd, a történelemről folytatott beszéd - ami nem más, mint maga az emlékezet. Hogy vajon mennyire valóságos az a múlt, amiben hiszünk? S legfőképpen: számít-e egyáltalán, hogy valóságos vagy sem (Hayden White-ra, Heribert Illigre utalnék)? Nem csupán a hit számít? Mi a fontosabb: a gyökerek, amiket megkapaszkodásunk ürügyén engedünk, vagy a talaj, amiben a gyökerek megkapaszkodni igyekeznek? Ahogy fentebb említettem, a történelmi témák mindig vonzottak. Főleg a régi történetek átírása, sajátos értelmezése. Éppen ezért lehet, hogy a Júlia is csupán kitérő volt két történelmi regény között, mivel a Könyvhétre jelenik meg a Kortárs Kiadónál A Vénusz vonulása című regény, amely Sajnovics János és Hell Miksa 18. századi északi, Jeges-tengeri útját dolgozza fel. Ebben az esetben talán nem is annyira az átírás hozott lázba, hiszen Sajnovics naplója révén elég pontosan végigkövethetjük a két jezsuita tudós több hónapos útját Európán keresztül, hanem egyetlen ember, János személyének különössége, varázsa, ami a naplójából számomra felsejlett. Na és persze, itt is van egy út, de ezúttal a portrérajzolással meg a művelődéstörténeti regénnyel, illetve a 18. századi utazási regény áthallásaival is kísérleteztem. - Éppen A künde című könyved kapcsán merült fel, hogy a kortárs magyar irodalomban egy szokatlan utat jársz, egyik kritikusod is célzott erre a regényedről való írásában. Mennyiben érzékeled ennek az útnak a szokatlanságát? - Sose szégyelltem, hogy a prózában előnyben részesítem a történetközpontúságot. Ez, beismerem, a kortárs magyar irodalom közegében (és úgy általában az „elbeszélő” művészetekben, a hazai filmben például) nem volt mindig divatos irányzat. Ezért lassan el is felejtettük, hogyan kell történeteket elmesélni, pedig évezredes technikái, rejtelmei vannak, a mítoszokat is ide számítva. S az sem mellékes, hogy jóllehet az írás egyszemélyes, magányos tevékenység, azt tapasztaltam, hogy leginkább a történet tud közösséget teremteni író és olvasó között. A történet az, ami korokon át fennmarad, és a legtöbb olvasót meg tudja érinteni. A történet, a mese iránti igény ősidők óta emberi természetünk lényegében rejlik. Minden leírt sort vétkes pazarlásnak éreznék, ha nem ennek az igénynek a kielégítésén fáradoznék. Emellett egy jó történet mindig kész új arcát mutatni, általa a legelvontabb filozófia is hozzáférhetővé válik, ugyanakkor szórakoztat, ha valaki pusztán az izgalmat keresi. Ám a látszat ellenére a (jó) történetek mindig mélyebben rejtőznek, mint ahol a puszta nyelvi szövegek keletkeznek: az emberi tudat mélyrétegeiben, ahol saját logikája létezik, saját törvényei vannak, éppen ezért, ha az írónak szerencséje van, és gazdag „érre” akad bányamunkája során, a történet nem ritkán megírja önmagát. Persze, nem mindegy, hogyan. A történet a saját eszköztárával együtt születik. A regényírásnak van egy sajátossága, amit talán a szobrászok értenek meg leginkább: egy idő után megformálódik az alak, amit végre körül lehet járni, innen-onnan szemügyre venni, elemelni a talajtól. Minden oldalával elválik a háttértől, előlép, dimenziót nyer. Vagy inkább: a felszínre hozza magát, és az ember csak ámul, nem tud szabadulni a gyanútól, hogy már azelőtt létezett valahol, mielőtt megírta volna. - A könyveid francia, német és olasz nyelvterületen is jelen vannak. Mikor merült fel e kiadások publikálásának lehetősége, a fordítók kerestek meg vagy inkább a kiadók? - Ahogy annyi minden az ember életében, ez is nagyban a szerencsén múlott. ’95-ben jelent meg az első novelláskötetem, amelynek egy példánya kikerült egy Németországban székelő irodalmi ügynökséghez. Az ügynökség vezetője egyébként korábban kivándorolt hazánkfia, és az volt a terve, hogy magyar nyelven íródott könyveket próbál meg német nyelvterületen elhelyezni. A novelláskötetemmel ugyan nem volt szerencséje, de aztán a Diogenész révén sikerült megjelennem németül. Aztán meg valahogy egyik hozta a másikat, a német a franciát, a francia az olaszt. - A szegedi Tiszatáj folyóirat főszerkesztője vagy. A következő tervezett tematikákról, blokkról mondanál pár szót? - Olyan remek munkatársakkal vagyok körülvéve, hogy nem szenvedünk ötlet- és anyaghiányban. Hogy csak két dolgot említsek, Tóth Ákos szerkesztőtársam áldozatos utánajárásának köszönhetően a márciusi számban jelenik meg egy Wittgenstein-blokk, válogatás egy tavaly megrendezett konferencia előadásainak anyagából — de nem elsősorban Wittgenstein filozófiai munkásságáról lesz benne szó, hanem (ahogy a blokk címéből is kikövetkeztethető: „Wittgenstein munka után”), inkább az emberről magáról. S hogy egy tervezett különszámot is említsek, Orcsik Roland kollégánk célirányos szervezőkészségének köszönhetően egyik nyári számunkat teljes egészében az európai elsőregényeseknek szenteljük. Svéd, francia, finn, német és más nyelveken megjelent írók első regényeiből hozunk részleteket. KOVÁCS FLÓRA