Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)

2015-07-10 / 13. szám (675.)

HELIKON 5 mégis az a vállalható hő­störténet, nem pedig a második világháborúban szin­te ellenállás nélkül fogságba esett, majd vasútépítésen robotoló katonáké. Az el­ső olyannyira része a nemzeti narratívá­­nak, hogy a regény egyik hősét például Gallipoli von Kesslernek hívják. Német származású családja sokkal jobb hangzá­súnak, és új, ausztrál identitásukat kife­jezőbbnek érzi, mint a Karit. A burmai vasútvonal építésében el­pusztultak sorsa a felejtés. „Elveszett lel­küknek nincsen könyve. Legyen hát az övék ez a részlet” - áll a regény nyolcadik fejezetében, amely a cselekménybe ékelt rövid publicisztikai összefoglaló a törté­nelmi tényekről. Richard Flanagan hőse egy tasmániai parasztfiúból lett sebész, Dorrigo Evans, aki akarata ellenére válik hadifogoly­ból és háborús veteránból országszer­te ismert háborús hőssé, és akinek arca emlékérmekről és jótékonysági szerve­zetek fejléces levélpapírjairól köszön visz­­sza. Dorrigo messziről érkezik a hírnév és relatív gazdagság világába: gyerekko­rát egy távoli tasmániai tanyán töltötte, ahol az elektromos áramot hírből sem is­merték, oposszumbőrök alatt aludtak, és ahol „nyáron hőség volt és nehéz az élet, télen pedig csak nehéz, egyszerűen ne­héz”. A többnyire analfabéta, vadászó, gazdálkodó ismerősöknek tábortűz mel­lett olvasott történetek vezetik Dorrigót az írott szó világába, s lesz belőle előbb ösztöndíjas diák egy kollégiumban, majd a második világháború kitörésekor szép­reményű fiatal orvos a hadseregben, aki a városi, polgári körökbe kerülve „szeret­te a családját, de nem volt rájuk büszke”. Annál jobban vonzza menyasszonyá­nak, Ellának Melbourne-i polgári kör­nyezete. Ella tekintélyes, nagy múltú családból származik (apja híres ügyvéd, nagyapja az alkotmány egyik megfo­galmazója volt), róla azonban Dorrigo Evans szemén keresztül csupán annyit tudunk meg, hogy kedves volt ugyan, de „néha unalmas”, és közhelyekben be­szélt. Hozzá kapcsolódik viszont egy vi­lág, amelyet „Dorrigo biztonságosnak, időtlennek, magabiztosnak és változat­lannak hitt, az ébenfa nappali bútorok, a klubok, a kristályserzis és viszkis palac­kok világa.” Szépen induló, kérdőjelek nélkül kör­vonalazódó életútján egyszerre jelenik meg akadályként a szerelem és a háború. Hadba vonult, de egyelőre frontra nem küldött katonaként egy könyvesboltban megismerkedik Amyvel, akibe beleszeret, még mielőtt megtudná, hogy nagybátyjá­nak a felesége. Az Ella iránti langyos ér­zéseket elmossa a váratlan, nagy ere­jű érzelem, a házasságtörés feszültségét enyhíti a háború közelsége. Viszonyuk váratlanul, a búcsú lehetősége nélkül ér véget: Dorrigo alakulatát mozgósítják a szíriai frontra, Amy pedig megszakítja a viszonyt, mikor megtudja, hogy Keith, a nagybácsi/férj végig tudott róla. Amy, pontosabban a hozzá fűződő szerelem emléke azonban végigkíséri Dorrigo Evans életét, ez segíti túlélni a háborút és a fogolytábor megannyi fizi­kai szenvedését. Maga a nő és az együtt Richard Flanagan megélt érzelem már régen nem jut eszé­be, de néhány apró gesztus, például egy piros virágú kerti bokor gondozása még­is elevenen tartja, ha nem is Amy, de a hozzá fűződő szerelem emlékét. A „ta­pasztalat összeesküvésének” nevezett házassága és a táborban átéltek emléke elől Dorrigo Evans hiába menekül gyako­ri nőügyekbe és kockázatos műtétek vál­lalásába, élete üres és céltalan marad. Visszatekintve úgy érzi, a kívülállók sze­mében sikeres életének valódi, metafizi­kai jelentőségű kiemelkedő pillanata az volt, amikor gyermekként a tasmániai tanyáról kollégiumba került, és noha zöldfülű kezdőként még nem vehetett vol­na részt a meccseken, egyszer a vélet­len szerencsének köszönhetően elkapta a labdát. A regény talán legszebben meg­komponált jelenete az, amelyben előbb a mohón érvényesülésre vágyó kamasz csaknem esélytelen kapkodását, majd a véletlen adta lehetőséget felismerő, azzal élni tudó ember diadalát látjuk abban a mozdulatban, amellyel a kamasz Dorrigo Evans a vakító napfényben felé repülő labda után vetődik. Ekkor „.. .megértette, hogy egész élete egyetlen utazás volt ad­dig a pontig, ahol egy pillanatra belefolyt a napsütésbe, amelytől immár örökre tá­volodni fog.” Richard Flanagan regénye kapcsán Tolsztoj Háború és békéjét emlegette min­taként a kritika. Tolsztoj nagyregényé­hez a meglehetősen tágan vett tematikai hasonlóságon kívül­­hogyan válik a hét­köznapi ember hőssé és nemtelenné, ál­dozattá és hóhérrá a háborúban) talán aforizmatikus kijelentésekre való hajla­ma közelíti Flanagan regényét. A szöveg­indító kérdésen („Miért, hogy a dolgok kezdetén mindig ott a fény?”) kívül a cse­lekmény alakulásának bármely pontján, bármelyik szereplőt mintegy „félreállít­va” megszólal a narrátori hang, és vala­milyen frappáns, jól idézhető megállapí­tást tesz. Az éhező hadifoglyok szemében „egy rizsszem sokkal nagyobb lett, mint egy kontinens.”, a szeretett nő teste „megjegyezhetetlen költemény”, a fiatal katonaorvos szerint „az erény nem más, mint díszruhát öltött, tapsra váró hiú­ság.” „A jó könyv arra késztet, hogy új­­raolvasd. A kiváló könyv arra kényszerít, hogy tulajdon lelked olvasd újra.” Az a már-már kegyetlen, distanciate­remtő precizitás, amellyel a test műkö­dését, az érzéki szenvedélyt és a fizikai szenvedést ábrázolja, elsősorban D. H. Lawrence és J. M. Coetzee munkáit idézi. A testi funkciók gépies működésének áb­rázolása felülírja a helyenként moralizá­­lónak tűnő hangot. A rabszolgamunkára fogott ausztrál hadifoglyok számára a halálvasút első látásra a dzsungelbe vesző cölöpök vég­telen sora, amely négyszáztizenöt kilo­méteren keresztül halad a dzsungelben Bangkoktól Burmáig. Később egyszerűen így emlegetik: „a Vonal”, és az emberiség alapvetően két részre oszlik, azokra, akik átélték „a Vonal” szenvedéseit, és azokra, akik nem. Dorrigo számára a cölöpök je­lenléte megmagyarázható, de „nem köz­vetítettek semmit. Mi egy vonal, mi a Vonal? A vonal valami, ami egyik pont­ból a másikba halad, valóságból az irre­alitásba, életből a pokolba. (...) Távolság lélegzet nélkül, értelmetlen élet, haladás az életből a halál felé. Utazás a pokolba.” Holott a szíriai front, ahonnan az ázsiai dzsungelbe érkeznek, ugyancsak bővel­kedett nehézségekben, esténként szétlőtt falvakban a holttestekből lakmározó sa­kálok üvöltésére tértek nyugovóra a ka­tonák. Japán fogva tartóik számára a Vonal ugyancsak egy rögeszme térbe vetülése. Nakamura, a dzsungelkörülmények és a teljesíthetetlen feladat miatt érzett fe­szültség súlya alatt drogfüggővé lett ja­pán táborparancsnok szerint: „most már a japán szellem maga a vasút, a vasút pe­dig a japán szellem, a mi keskeny utunk a messzi északra, amely lehetővé teszi, hogy Basó szépségét és bölcsességét fel­mutassuk a világnak.” Pierre Boulle 1957-ben megfilmesí­tett Híd a Kwai folyón című regényé­nek cselekménye ugyancsak a burmai Halálvasút építésekor játszódik, de míg ott az amerikai hadifoglyok hősiessége feszül szembe japán fogva tartóik ember­telen kegyetlenségével, Flanagan ennél komplexebb megközelítést használ. Először is Dorrigo Evans nem hős, csak egy huszonéves fiatal orvos, aki azon kap­ja magát, hogy rangidős parancsnoka lett néhány száz rabmunkára küldött hadifo­golynak. Hippokrátészi esküt tett orvos­ként, és rangidős tisztként nem marad más választása, mint eszközök, felszere­lés, gyógyszerek nélkül megpróbálni élet­ben tartani minél többet a rábízottakból. Az ő tiszte lesz kijelölni, hogy az éhezés­től, trópusi betegségektől, kemény mun­kától legyengült emberek közül, a „bete­gek, nagybetegek és haldoklók” közül ki alkalmas a japánok által kiadott mun­kára. Vagyis ki az, akinek legalább hal­vány esélye van túlélni az aznapot. Sem orvosi szaktudása, sem gyakorlati érzé­ke a folytatás a 6. oldalon A NOVEI.

Next