Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)

2015-07-10 / 13. szám (675.)

-------------------HELIKON------------------------------­ Angolkeringő 14. Keskeny úton, magányosan „Boldog embernek nincsen múltja, míg a boldogtalannak egyebe sincs.” - Richard Flanagan új regényének hőse, az öregedő­ ausztrál sebész és második világháborús hő­s, Dorrigo Evans gondo­lata ez, aki nem is tudja, olvasta valahol vagy maga találta ki. Egyik sem volna meglepő­. Dorrigo Evans olyan orvos, aki klasszikusokat recitál műtét közben, és olyan boldogtalan ember, akinek bősége­sen van múltja. Háborús múltja, szerel­mi múltja: mindkettő összekapcsolódik egy távoli világba tett kényszerű utazás történetével. Flanagan regénye, a The Narrow Road to the Deep North (Keskeny út a távoli északra) nem a Máté evangéliumából is­merős, életre vezető szoros kapu és kes­keny út ihletköréből, hanem egy tizenhe­tedik századi japán haikuköltőtől, Macuo Basótól kölcsönzi címét. Basó műve egy százötven napos vándorút, egy távoli, északi vidékre tett utazás verset (hai­­kut) prózával keverő krónikája (kikóbun), a klasszikus japán irodalom meghatáro­zó műve. A „Keskeny út a távoli észak­ra” csak egyik, lehetséges fordítása az eredeti címnek, (Oku no Hosomichi), ami azt is jelenti, „Keskeny út a belső tarto­mány felé”. A térképre rajzolható, izmok fáradtságában érzékelhető utazás tehát (mint minden útirajznál) itt is egy mé­lyebb, belső utazás kivetülése. „Minden nap utazás, és maga az úton levés az ott­hon” - foglalja össze az utazás filozófiáját 1689-ben az Edóból (a mai Tokióból) út­nak induló Macuo Basó. Flanagan regényének hősei akaratu­kon kívül, az általuk átéltek hatására maradnak visszavonhatatlanul az úton levés állapotában. Keskeny utat építe­nek, amely azonban nem a földrajzi égtáj­ként értendő északra, hanem az emberi természet kiismerhetetlen „északi” tájai­ra vezet. Richard Flanagan neve 2014 októberé­ig a kortárs ausztrál próza kedvelőit ki­véve aligha csenghetett sokak számára ismerősen. 2014 volt az első olyan eszten­dő a Man Booker-díj történetében, ami­kor már nem csupán a Commonwealth, Írország és Zimbabwe írói pályázhattak a díjra, hanem származási helyétől füg­getlenül bárki, amennyiben munkája an­golul íródott és az Egyesült Királyság te­rületén jelent meg. Noha az elemzők arra számítottak, ez a változtatás elsősor­ban az amerikai íróknak kedvez majd, a Schindler listáját (eredeti címe sze­rint bárkáját, Schindler’s Ark, 1982) író Thomas Keneally, az ugyancsak megfil­mesített Oscar and Lucindát (1988), il­letve a Ned Kelly balladáját (The True History of the Kelly Gang, 2001) író Peter Carey, és az ausztrál származású, de Mexikóban élő DBC Pierre (2003) után ismét egy ausztrál író kapta a „Bookert”. A tasmániai Richard Flanagan regé­nyeiben az ausztrál történelmi múlt egy­­egy szeletét ábrázolja, mondhatni egy sa­játos nemzeti narratíva körvonalazódik írásaiban, amelyben fegyencek és fegy­­őrök, bennszülöttek és különféle nyel­vű, hagyományú bevándorlók nem any­­nyira a közös identitás kialakítását, hanem az egyéni boldogulás útját kere­sik. (Publicisztikai írásai viszont elsősor­ban politikai, környezetvédelmi és művé­szettörténeti kérdésekkel foglalkoznak.) Második regénye a szlovén emigrán­sok életét bemutató The Sound of One Hand Clapping (1997) még elsősorban Ausztráliában tette ismertté a nevét, de a következő, a Gould’s Book of Fish (2001) már Commonwealth-díjat kapott. Ebben a regényben az egyébként Írországból Ausztráliába deportált fegyence­ssel büsz­kélkedő Flanagan visszanyúl az auszt­rál múlt mitikus kezdeteihez, és egy va­lós személy fiktív életrajzát írja meg. William Buelow Gould fegyenc­művész, aki a fegyenckolónia orvosának paran­csára a helyi halfajtákról készít illuszt­rációkat egy tudományos kutatáshoz, miközben szerelmi viszonyba keveredik Kétpenny Sal-lel, a parancsnok bennszü­lött szeretőjével. A márquezi mágikus re­alista hangulatú regény, a maga alakvál­tó, időutazó figuráival elsősorban arról szól, hogyan lehet megjeleníteni és to­vábbadni a történelmet. Gould, akit fog­va tartói csupán nyilvántartási számon emlegetnek, minden egyes fejezetben be­mutat egy halfajtát, amely a közeli tanul­mányozás során egyre jobban hasonlítani kezd egyik-másik szereplőhöz, vagy akár át is változik emberré. Kinek-kinek meg­van a maga mániája, a maga megkülön­böztető őrültsége. A fegyenctelep szadis­ta, szifiliszes parancsnokának például az, hogy „a fegyenctelepből nemzetet le­het csinálni.” Flanagan regényeiben a kirajzolódó nemzetmitológia, mint látjuk, távol áll a megszépítő, hősiességet előtérbe állító narratívától, nem gáncs nélküli lovagok, hanem távoli vidékre száműzött bűnözők és magukat ugyancsak rabnak érző őre­ik keresik a túlélés lehetőségét, miközben mindannyian irgalmatlanul irtják az ős­lakosokat. Ha a Gould’s Book of Fish egy kegyet­len, de a mágikus realista ábrázolásmód­nak köszönhetően valahogy mégis lebegő valóságban kibontakozó szerelmi törté­net, akkor Flanagan új regénye, a The Narrow Road to the Deep North ismét a szerelem törékenységét és tehetetlensé­gét jeleníti meg. Csakhogy a második vi­lágháborús háttér ezúttal a korábbinál kegyetlenebb, túlélésre kevesebb esélyt adó világ, amelyben a Flanaganra ko­rábban jellemző mágikus lebegtetés he­lyét a brutalitás, a fizikai szenvedés mikrorealista leírása vette át. A címként átvett „keskeny út” nemcsak a megismerés vagy önbeteljesítés felé ve­zető út szinonimája, hanem egy nagyon is reális, észak felé haladó 415 kilomé­teres vasútvonalé, amely Thaiföldet kö­ti össze Burmával, és amelyet 1943-ban a japán császár parancsára kényszermun­kásként épített száznyolcvanezer ázsi­ai civil, és kb. hatvanezer brit, ausztrál, amerikai és holland hadifogoly. Az em­bertelen bánásmód és a rettenetes körül­mények miatt közülük több mint százez­ren odavesztek. A történelmi emlékezet mechanizmu­sai csakúgy, mint a nemzeti narratívák konstruálásának mechanizmusai, időn­ként egyes tények elfeledésével, átértel­mezésével működnek. Ha azt hinnénk, Richard Flanagan az ausztrál közelmúlt egy kiemelten fontos, afféle nemzeti szen­vedéstörténetként konstruált epizódjá­hoz nyúlt, amikor a Halálvasút építésén robotoló ausztrál hadifoglyok történe­tét választotta regénytémául, tévedünk. Az ausztrál történelmi emlékezet az Antant csapatainak Gallipoliban tör­tént partraszállását tekinti a nagybetűs Hőstörténetnek, amelyben néhány auszt­rál és új-zélandi osztag is részt vett. Noha a Dardanellák ostroma is jelentős vesz­teséggel és visszavonulással végződött,

Next