Budapest XVIII. kerület - Városkép, 1993 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1993-05-01 / 5. szám

10 Városkép 1^^—^I 1993. május Kerületünk történetéből HAVANNA UTCAI LAKÓTELEP A Havanna telep a régi Állami Lakótelep lebontása után, annak he­lyén épült. Az Állami Lakótelep története otthonunk múltjának egyik legérdekesebb szakaszát képezi. Az első világháború befejeződése, a Tanácsköztársaság elbukása után a Lipták gyár lőszergyártó részlegét leszerelték, és az épületeket, műhe­lyeket alakították át kis szoba-konyhás földszintes lakásokká. A telepet eredetileg azzal a céllal építették, hogy az I. világháború „népvándorló­it”, többek között az Erdélyből áttelepülőket legyen hol elhelyezni. Az átalakítás után a Belügyminisztérium felügyelete alá helyezték a telepet. Sok volt itt a kitelepített, elesett, a társadalom perifériájára ke­rült ember. Sajátos összetétele volt itt a lakosságnak a két háború között. Egy szoba-konyhában tíz-tizenöten is laktak, de élt itt arisztokrata is, mint báró Barkóczy Ilona tanítónő, aki kilépve nemesi származása kor­látai közül 40 évig tanította a telepi gyerekeket. Működött itt színjátszó­csoport, volt focicsapat, cserkész egylet. Kevesen tudják, hogy számos híres szülötte van ennek a környéknek. Színészek, sportolók kerültek ki a telepről, vallja a legavatottabb krónikás, Somogyi László plébános. A telepet kőfallal vették körül, így lett aztán zárt kis világ a nagyobb egységben, a község, a város, a kerület egészében. De külön világ lett­­ azért is, mert itt volt a legsűrűbb a baj, a nyomor, a két világháború kö­zött. „A Budapestre menekülőknek lakótelep épül Pestlőrincen” írja a jobboldali sajtó 1922-ben. A baloldali Népszava azonban már másról tu­dósít, a Horthy korszak botrányairól, embertelenségeiről, mellyel a te­lep szegényeit súlyozták. „A kétéves házak már düledeznek, a lakók élet­veszélyben vannak. Nem otthonok ezek, hanem bacilustelepek” - olvas­hatjuk már 1924-ben. Intézkedések helyett azonban csak nyilatkozatok születnek. 1928. augusztus elsejére egyszerre 210 családot lakoltatnak ki a „ládavárosból”. A tömeges kilakoltatások aztán egészen a harmincas évek derekáig napirenden voltak. A közös gond összefogta a telepieket, és közülük jó néhányan a Horthy-rendszer elleni politikai harcot választották. 1944-ben a telep egyi félreeső zugában hozták létre a zsidó lakosság szégyenteljes elkülönítésére a gettót. Lőrinc becsületes emberei, életük, szabadságuk kockáztatásával is, ahogy tudtak, segítettek. A mintegy 1500 zsidó közül, tragikusan keve­sen tértek vissza, elpusztultak Hitler koncentrációs táboraiban. 1945 után természetesen a telepen is új élet kezdődött. A 70-es évek elején azonban mégis elhatározták bontását. 1974-ben adtak ki meg­bízást először, még Állami Lakótelep kialakítására. Tervezte: Virág Csaba és Cságoly Ferenc. 1977-ben kezdődött az építkezés, első három háza 1978 nyarára épült fel. Ekkor, július 26-án, a szocialista Kuba negyedszázados nemzeti ünnepén a havannai VIT tiszteletére utcát ne­veztek el a kerület új lakótelepén Kuba fővárosáról, Havannáról. A név kezdetben egy utcát, ma az egész telepet jelöli. 1984-re 6000 lakás ké­szült el. Ami sikerült a Szemere-család ügyes jogtanácsosának, a telekel­adásban járatos Szappanos Gerőnek, az sikerül Bókayéknak is. A Kis­­pest-Szentlőrinci Lapok 1898-ban már sorozatban ír a terület fekvésé­ről, a tulajdonjogi és építkezési feltételekről, és felbukkan a parcellázást végző szakember neve is: „A Herrich örökösök a parcellázással Schiffer mérnököt bízzák meg”. A frissen parcellázott házhelyeket olcsón adja el a Herrich-Bókay csa­lád az érdeklődőknek. Fullajtár Ernő szerint „szinte nevetséges áron”. Meg is jelentek a pesti spekulánsok, s egyszerre nagyobb földterületeket vásároltak, amelyeket aztán tisztességtelenül magas nyereséggel adtak tovább házhelyeknek. Az érdeklődés és az, hogy Szentlőrinc-Nyaraló divatba jött, nem meg­lepő. 1900- tól már villamos közlekedik. A ceglédi vasútvonalon meg­épül az éledező telep vasútállomása. 1902-ben a pesti sajtó felrepíti az ötletet: „Budapesthez kellene csatolni Erzsébetfalvát, Szentlőrinc-Nya­raló Lónyay-telepet és Kossuth­falva községeket. A Pest környéki csendes környezet, a sok fa, az ideális nyaraló jelleg meghoza a vevőket. Épülni kezdtek a Bókay-telep kertes, villaszerű há­zai, szaporodott a lakosság, és a már önálló község, a későbbi város a ke­rület központjává válhatott. A Fürst Sándor utca, Bókay utca és Dobozi utca által határolt területen egy rég elhagyott kavicsbányából alakították ki azt a gyermekjátszóteret, mely a Bókay-gödör néven ismeretes Lőrin­­cen. BÓKAY-TELEP Ha a Petőfi utcában, vagy a Főplébánia Templom és a Batthyány utca környékén sétálunk, Lőrinc legrégibb telepét láthatjuk, melyet a század­­fordulótól Bókay-telepnek, későbbi térképeken óvárosnak neveztek. A telep kialakulását hozzávetőlegesen 1890-95-től számíthatjuk. Ez a földterület a századfordulón a Herrich örökösök birtokában volt, és mikor Herrich Szidónia feleségül megy Bókay Árpádhoz, akkor a neves egyetemi tanár, a befolyásos udvari tanácsos veszi kezébe a mezőgazda­ságilag alig jövedelmező birtok sorsát. Elhatározza a családi birtok par­cellázás útján történő értékesítését. Példának ott van a „villanegyed”, ahol már országos hírességek, Lónyay Menyhért, Puskás Tivadar építik nyaralóikat, a pihenni vágyó pénzes pesti polgárokkal együtt. SZARVAS CSÁRDA Szarvascsárda tér A régebbi lőrinciek, ha leszállnak a Madách mozinál a buszról, vagy villamosról, csak úgy emlegetik a helyet, a „Szarvas”, vagy „Szarvas Csárda”. Tartja magát bizony ez a név 150 vagy tán 200 év óta ma is, hirdetve, hogy pusztai csárda állt itt valaha. Hogy a két régi csárda közül melyik épült előbb, a Szalma csárda - mely a Gyömrői út mellett csalogatta a Pestre szekerezőket és építését a népi emlékezet 1800 körülre teszi - vagy a Szarvas csárda, ma már alig­ha állapítható meg pontosan. A nagyobb és feltehetőleg az öregebb a Szarvas volt, és az ország­útnak azon az oldalán állt, ahol ma az ABC áruház és a szolgáltatóház dolgozik. A jobb hírű talán a Szalma lehetett. A Szarvas Csárdát egy 1872-es térkép már jelöli. Előbb, mint magát a települést. Az egyik kerülettörténeti kiadvány szerint azonban már „II. József korabeli térképen is” fellelhető. Akkor pedig legalább 200 évvel ezelőtt építették a nevezetes csárda épületét. Kuszenda Lajos 1909-ben, még szerény községi segédjegyző korában írja Pusztaszentlőrinc önállósítása című füzetkéjében: „A puszta min­denfelé fasorokkal volt táblákra osztva... A közlekedési utak szintén mindenfelé különösen a pusztán végigvonuló Budapest-szolnoki megye­­út is faszegélyzettel voltak kiültetve. A megyeút mellett volt egy régi, ne­vezetes csárda: a Szarvas Csárda.”. Ha helyesen használja Kuszenda Lajos a „volt” múlt időt, akkor meg­tudhatjuk belőle, hogy az önállósodás évében (1910) a csárda már be­zárta kapuit, nem fogadott vendégeket. Azt azonban világosan látjuk, hogy a megyeút mellett épült a csárda, magaslati ponton. Jó messzire látni lehetett. És egy jó itatásnyira állt Pesttől, hogy a jövő-menő szekerek megálljanak az udvarán. Néhány ré­gi felvétel azonban megmaradt. Ezek igazolják, hogy az útmenti kocsma több vályogépületből állt. Az ivó mellett melléképületek sorakoztak: is­tálló, kocsiszín, pajta stb. A régi épületből hírmondó sem maradt. Falait megette az idő és elte­mette a terjeszkedő város. Csak helyét mutathatjuk, és történetéről me­sélhetünk. Illetve betérhetünk abba az önkiszolgáló étterembe (Üllői út 448.), mely ajtajával átnéz az út túlsó oldalára, ahol a régi csárda állt.

Next