Dombóvár - Dombóvári Krónika, 1994 (1-8. szám)
1994 / 1. szám
Kró 54/120 ft OAJIKA •♦ / tP0LQfl%I, XpZLLfim LWP Lappazda: Falipap Ferenc Mire lapunkat kezébe veheti a Kedves Olvasó, már tudni fogjuk, hogy mikorra tűzte ki a parlamenti képviselőválasztás napját a Magyar Köztársaság elnöke. Az meg már most, január végén is széltében hosszában beszédtéma az emberek között, hogy kik lesznek a jelöltek a közelgő választáson. A taktikailag úgy gondolkodó pártok pedig máris elérkezettnek látták az időt jelöltjeik megnevezésére, a nevek nyilvánosságra hozatalára. Hát így elszaladt ez a négy év? Ilyen hamar újabb esélyt kap a társadalom? (Vagy nincs is ez olyan hamar?) Már megint elérkezett az idő? Megint jönnek...? Dehát tudjuk-e, tudja-e mindenki, hogy mi a tét, mi következik vagy mi következhet azon a — valószínűleg valamelyik — májusi napon? Tudjuk-e mit kell tennünk, mit lehetünk, mi a jogunk és hatalmunk a választásokon? Tudjuk-e, nemcsak azt, amit mindig könnyebb tudni, hogy mit nem akarunk, hanem tudjuk-e azt is, hogy mit igen? Mert el kell jönnie egyszer végre annak az időnek is, amikor valamit erősebben, határozottabban vállalunk, semmint hogy csak tagadunk, elutasítunk. Már ez a mostani választás is lehet ilyen. Már most sok minden mérlegelhető, sokminden tapasztalat megfontolható. És aztán ez lesz az a pillanat, amikor minden, nagyon sok minden megváltoztatható. Fordítható, vagy bizonytalansága megszüntethető, tehát stabilizálható, megerősíthető. Sok szereplőjéről, irányzatáról, pártjáról tudható a politikának, hogy mire képes. Nem kell vakon tapogatnunk az éppen hogy csak pirkadó demokráciában. Világos van körülöttünk, csak képesek és bátrak legyünk elhinni azt, amit látunk. S ne légvárakat, álmokat, nosztalgiákat lássunk. Itt egy szocialista rendszer önmagától összeomlott. Akkor, amikor a legtöbbet ígérte — és, igen, adta is — az embereknek. Kevésbé az ígéreteitől roppannt össze persze, attól már sokkal inkább, amit valóságosan adott mindegyikünknek. Mert erején, lehetőségein, elosztható javain és jövedelmén túl osztott. Kinek-kinek jól jött az az életszínvonal, megélhetés és biztonság, amit körénk pólyált a szocializmus, legkevésbé sincs mit tagadnunk vagy szégyellnünk ezen. Ám személyes érzelmeinktől, megfontolásainktól függetlenül tény: egyáltalán nem kicsi, korrigálható és megbocsátható hiba volt az, ahogyan a mi világunk „működött”, hanem olyan mérhetetlenül és kijavíthatatlanul nagy bűn, amibe egy rendszer, egy önmagát nagyratartó világbirodalom is menthetetlenül belebukott. Nem véres háború, szerencsére — és egyelőre — még csak nem is ádáz marakodások közepette, de sokkal inkább fájdalmak és kínok árán — itt most egy másik nem tökéletes társadalom és gazdaság formálódik. Amire sokszor azt mondjuk, hogy kapitalizmus, pedig hol vagyunk még attól. ..?! Senki se higgye, hogy ez az új rendszer most majd hamar olyan jó lesz, amilyen az előző csak szeretett volna! Az esélyünk — a világtörténelem tanúsága és tanulsága szerint — csupán az, hogy a kapitalizmusban általában megtermelődik, megteremtődik a feltétele egy általános fejlődésnek és felemelkedésnek. Nem az egyenlőségnek, de a túlnyomó többség számára perspektívákat adónak, és előbb-utóbb elérhető szintek felé nyitva. A szocializmusról szóló mese (ahol a valóság is meseelemekből volt szőve) persze sokkal szebb és szerethetőbb volt , mint az a nyomorúságos kapitalizmus-bejárat, ahova a jóságos „létező” szocializmus vezetett el bennünket. Ahol most vagyunk, az nemcsak valamiféle kapitalizmus kezdete, hanem az eddig nekünk adott szocializmus „csúcsa” is. S most jönnek megint a pártok, a jelöltek, a plakátok, a hirdetések, a kampány, az ígéretek, a megváltók és az üdvösséghozók. Rosszabbnál rosszabb képviselő-jelöltjeikkel, — hallani az ítéleteket már itt nálunk is, város- és városkörnyék- szerte. Jönnek az átvedlő-bajnokok, a győzelem- és hatalom- kábítószer-élvezők, az önmagukat csak a hatalomban és az uralomban otthonérzők. Jönnek, akik szerint visszafelé van előre, akik szerint előre van hátra, akik szerint nekünk az a legjobb, ha ők, mert nekik az a legjobb, ha nekünk... Jönnek, akik most majd arra számítanak, hogy mindent elfelejtünk, mindent megbocsátunk, mindent elhiszünk. Jönnek, akik abban bíznak, hogy mi még mindig ügyetlenek, gyávák, tehetetlenek és csak őket választani tudók vagyunk. Jönnek most újból azok, akik minden eddig volt diktatúránál vadabbá, antihumánusabbá és antiszociálisabbá tudták tenni a demokrácia első éveit. Megjavítják, helyrehozzák, visszaállítják, felújítják, tökéletesítik, kiöszörülik... Lészen tej, vaj, kánaán, szocializmus, kapitalizmus, jólét, tulajdon, munka, felemelkedés, alagútvége, borbúzabéke... Kérik a voksainkat, támogatásunkat... Jönnek. (S nekünk, azon a májusi napon EL KELL MENNÜNK majd, kinyilvánítani az akaratunkat.) -balipap- A (ki)jelöltek gondja A párt — ki támogat. ...De ki támogat? A tartalomból: •+ A város pénze (előterjesztés a 3. oldalon) Konfliktus a fűtőművel (a 4-5. oldalon) Mi a helyzet Gunarassal? (beszámoló a 6-8. oldalon) ++ Beszélgetés a rendőrkapitánnyal (a 10-11. oldalon)