Dunapataj - Pataji Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 7-12. szám)
1990-02-01 / 7. szám
pATAJIl ® HÍRLAP DUNAPATAJ NAGYKÖZSÉG LAPJA 1990. február Kéthavonta megjelenő közéleti lap II. évfolyómra: 20 Ft im 1. szám Akinek inge ... Laposodunk. Mármint a Pataji Hírlap. — így hangzik a vád, illetve az építő kritika, mert annak veszem. Milyen jó is lenne néhány jól megszerkesztett mondattal élet venni, megcáfolni... de szerintem is ez az igazság, így tehát okait kell keresnem. Annak idején összedugta fejét néhány lelkes, ám teljesen amatőr ember, és megszületett a LAP. (No azért nem volt ilyen egyszerű...) Mi ujjongtunk. Egyikünk sem újságíró, riporter, mindannyian dolgozunk, családunk van, gondjaink is akadnak ugyanúgy, mint mindenkinek, és mi is állandó időhiánnyal küszködünk. Akkor úgy gondoltuk, nem csak sokakat megmozgató, gondolkodtató, írásra serkentő alap leszünk a velünk és a mi falunkért dolgozni akaróknak. Hát nem így sikerült. Voltak olyan cikkeink, amitől néhányaknak kinyílt ugyanaz a bizonyos bicska a zsebükben — ez nem baj. Az viszont már baj, hogy nem szúrta őket annyira, hogy tollat is fogtak volna. Lassan talán egysíkúvá is válik (vagy írhatom tán múlt időben is?) az a néhány fajta stílus, amit képviselünk, de lévén nem vagyunk tanult újságírók, hogy stílusunkat cikkenként változtathassuk, hát sajnos (?) a bőréből kibújni egyikünk sem tud, a megoldás a „frissítés”, a minél több tollból fakadó szó lenne. Hogy az írás nem mindig hálás feladat? Igen. Nem lehet az egész község szája íze szerint írni, de nem is szabad, ha mindig az igazságot szeretnénk tükrözni. És amit írok, természetesen vállalnom kell, annak előnyeivel, sok esetben népszerűtlenségével is. Hogy jó-e a lap a falunak? Feltétlen annak kell lennie, hiszen nem lehet véletlen, hogy gomba módra szaporodnak a legkisebb közösségek újságai is. (Arról nem beszélve, hogy az én lelkemet határtalan büszkeség öntötte el: PATAJNAK VAN ÚJSÁGJA! Pedig nem is vagyok pataji. Lehetetlen, hogy Önök, Patajiak nem így vannak ezzel!) A mi újságunk mégis lassan szürkülni látszik. A fent említettekhez tartozik, hogy mi megszállottak, akik szerintem ha nem is tökéletes, de mindenképpen komoly és hasznos, értelmes munkát végzünk, természetesen mindezt ingyen és bérmentve tesszük. DE: A legkisebb cikk, riport, apró hír megjelenése is öröm! A „valamit letettem az asztalra másokért”, szebben szólva: az alkotás öröme. Miért nem ismerik meg ezt az örömöt közülünk minél többen? Ha már elindult valami, ami mindannyiunknak jó, miért hagyjuk elveszni? Közös ügyünk ez, nem csak a szerkesztőké! Segítsenek, írjanak, hogy fennmaradjunk, hogy legyen értelme a fennmaradásnak! Ne legyenek közönyösek, ne féljenek a tolltól, gondolkozzanak „papíron hangosan” gondjaikról, örömeikről, mindenkit és a kevesebbeket érintő a bármiről! És a fizetség? Amikor Romániának gyűjtött a falu, saját pakkomat a tanácsházára szállítván találkoztam egy szintén „segélyt” cipelő bácsival, aki abban a rettenetesen félő, aggódó, előre örülni még nem merő percben is megszólított — elnézését kérem, nem is tudom hirtelen, ki volt — hogy gratulál, szívhez szólnak a cikkeim, örömmel olvassa őket, további jó munkát kíván. Nekem ez a legtöbb. Minden munkám, fáradtságom mellett, és minden időhiányom, időnkénti kudarcaim ellenére is írásra serkentő. Hát ez a fizetség. — mágnes — Dr. Spiegl József: Az 51-es Az utak meghatározóak az emberek életében. Nekem is van egy főútvonalam: az 51-es. Igaz, ez kétszámjegyű az autótérképen, de számomra főútvonal. Mitől vált azzá? A magyarázat végtelenül egyszerű, szülőházam az út mellett állt, életem első szakaszát az 51-es két oldalán töltöttem és negyedszázada rendszeresen járom Budapest és Kalocsa között, mert szinte minden hónapban szakítok időt a hazalátogatásra, és a nyári szabadságok egy részét is a Szelidi-tó partján szoktam tölteni. Lefelé a Hartától a Kalocsáig tartó szakaszon mindig megváltozik a hangulatom, más lesz számomra a táj, a levegő. Beszél a szülőföld, előjönnek az emlékek, gyermekkorom színei. Ehhez a környékhez, az úthoz, annak szinte minden méteréhez köt valami emlék. Tudom, hol borult fel a cukrosautó, hol ütötték el a libánkat, hol kapott defektet a kerékpárom, hol álltak a tanyák, amelyekben laktunk, merre csavarogtunk el az iskolából hazajövet. 18 éves koromig éltem ezen a tájon. Felnőttkorom mindennapjai egy ideges, rohanó világban telnek, de ha a járművem az 51-esre kanyarodik, akkor az mindig nagy örömet okoz, mert tudom, hogy ez a táj megnyugtat, feltölt a gyermekkor emlékeinek felidézése. (folytatás a 4. oldalon) A TARTALOMBÓL: Dunapatajról Romániába 2. oldal Iparos nélkül az ország . . . 3. oldal Olvasóink írják . . . 5. oldal Mit, hol, mettől — meddig?6 — 7. oldal Duna menti mendemondák 9. oldal Sport 12. oldal A lehetőség adott . . . 10. oldal