A Hét, 1890. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1890-02-02 / 5. szám

70 Beszéltünk politikáról, irodalomról, művészetekről De néhány hét múlva a háziasszony hyperenthuziasmusa vált elkülönző eszközzé. Egészen írónő s olykor színpadi művésznő kívánt lenni, s akkor már eltűntek salonjából a főúri ismerősök, maga a férj is, sőt még az írók híresbjei is. Vége szakadt a salonnak. Ezek az emlékek indítottak arra, hogy midőn egy évvel ezelőtt Justh Zsigmond fiatal barátom, kinek kedvéért — mivel szeretem és becsülöm — még a magam kedve ellen is sokat meg tudnék tenni, arra buzdítgatott, hogy vegyek én is részt az irodalmi és művészeti salont tervezgető tanácskozásokban, azt feleltem neki: — Olyanokat kell oda hívni, kiknek hitük van a terv tartós valósíthatásában. Nekem nincs. Ekkor én a magam kétkedésével csak kerékkötő lehetnék, nem szárny. — S mért nincs hite? — kérdé. — Mert ahogy a természetben nincs ugrás, még kevésbbé van a magas társasélet fejlődésében. Ahhoz, hogy az irodalom és főrangúság tagjai folyvást jól érezzék magukat együtt egy salonban, egyebek közt az is kellene, hogy a főúri világban a hazai irodalom iránti érdeklődés általánossá váljon. Egyes irodalomszerető mágnások és mágnásnők nálunk is mindig voltak és lesznek, valamint kifogástalan saloni műveltségű írók is, s ha ezek találkoznak néha, bizonyosan jól is érzik magukat egymással szemben. De, uram, most kétféle társaság egybekapcsolásáról van szó s ehhez szilárd közös alap kell. Mielőtt megszeretnék az írókat, meg kellene nagyon szeretniük a hazai irodalmat. Mikor ez meglesz, akkor a többi magától jön. Amíg nincs meg, addig minden ilynemű törekvés szappangolyó: szépszínű, de üres és hamar szétpattanó. Tisztelt barátom, szerkesztő úr! Közelebb a nemzet legnagyobb lírikusának, Petőfinek két ismeretlen költeményére akadt egy szerencsés búvár. Ki is adta azokat és mi, írók, mind a legélénkebb érdeklődéssel beszéltünk róluk. Mit gondol ön, hány salonban olvasták és vitatkoztak fölötte? Ha nagyon sokban vagy épen valamennyiben beszéltek róluk, — amint beszélnének Párisban, ha Lamartine-től vagy Musset Alfrédtől találnának eddig nem ismert költeményeket, valamint Londonban, ha lord Byron vagy Moore Tamás lappangó műveire lelne valaki, — akkor én megadom magamat s megjön a hitem az «irói salon» jövőjében. De ha — a mi valószínűbb — e költészeti kincslelet a fenső salonokban szóba sem igen jött, akkor ne vegye rossz néven, ha a fölmerült kérdésben továbbra is csak Hitetlen Tamás, de önnek mindenképen igaz tisztelője maradok. Budapest, 1890. január 26. Vadnay Károly. * Az exotikus növények legtöbbje nálunk csak melegházban, mesterkélt légkörben tenyészik; szabadban csak azok élnek meg, melyek a talajhoz, éghajlathoz alkalmazkodni bírnak. Meglehet, hogy ezek nem oly pompázók, nem oly illatosak, de mindenesetre egészségesebbek, mint a melegháziak. Szily Kálmán: * Ön. szerkesztő úr azt kívánja: mondjam el nézeteimet «az írói salonok kérdésében társadalmunk néhány előkelő tagja által az utóbbi napok folyamán megindított mozgalomról». Szégyenemre be kell vallanom: először, hogy nem tudom mit kelljen «írói salonok» alatt érteni, másodszor semmi tudomásom nincs a szóban álló mozgalomról, melynek én legalább eddigelé sehol nyomára nem akadtam; harmadszor sejtelmem sincs arról: vajjon mi is lehetne e mozgalomnak czélja ? Oly főúri család, mely azt óhajtja, hogy salonjában egyik másik író is megforduljon, a mívelt emberek közt átalános érvényű társadalmi szabályokban megtalálja a módot amaz óhajának valósítására, valamint az írónak is, aki valamelyik úri salonba felvétetni kíván, ugyanezen társadalmi szabályok megjelölik az utat, melyen ama kivonatát érvényesítheti. Azon előkelő köröket pedig, melyek bizonyos exclusivitáshoz ragaszkodnak (a mi, mellesleg mondva, teljesen jogukban áll) ezen álláspontjukat semmiféle «mozgalom» kedvéért elhagyni nem fogják, de még ha tennék is, nem hiszem, hogy önérzetes iró saját méltóságával megegyezőnek vélhetné oly salán küszöbét átlépni, melynek ajtaja csakis bizonyos erkölcsi pressió következtében nyílik meg előtte. Másfelől pedig oly iró, aki akár egyéni hajlamainál, akár személyes viszonyainál fogva eddig sem kívánt a szerényebb társadalmi körök határain túllépni, ezt ezentúl sem fogja tenni. Ami tehát egyátalában egyszerűen elérhető, azt már most is el lehet érni, ami pedig most el nem érhető, azt semmiféle mozgalom nem fogja mesterséges úton létrehozhatni. BALK MIKSA * Konstantinápolyban Nelidov gróf orosz nagykövet (nem volt szükséges hozzá semmi előleges mozgalom) meghívott engem nehezen nyíló ajtajú salonjába. Titulusom erre nézve az volt, hogy újságíró úriember vagyok. Ez az egy-két five o’clock tea és este mindig legkedvesebb emlékem fog lenni. Pedig nem történt velem semmi különös dolog. Nemes, művelt, szeretetreméltó hölgyek és urak között töltöttem néhány kellemes órát, hallottam elmés társalgást, gyönyörködve szívtam az előkelő ház levegőjét — ép mint itthon, ha úri család vendége vagyok. De utólag — mert akkor eszembe sem juthatott, oly természetes, magától értődő volt minden — utólag nagyon hálás voltam, hogy e kellemes atmosphérában egy pillanatra sem érezhettem, hogy az én helyzetem itt voltakép kivételes, mert én más régiók lakója vagyok. Még csak szívesebbek sem voltak irántam, mint a többiek iránt; lehetetlen volt hozzám férnie az elpirító gondolatnak: «Most hozzád leereszkednek». Ujságíró-mesterségemről és azon a hangon beszéltek velem, mint a contreadmirallal az ő tengerész-mesterségéről. Hazaérve vendéglői szobámba, mindig azt vettem magamon észre, hogy nyugodt, vidám és elégedett vagyok, nem hoztam magammal egyetlen rossz emléket, egyetlen szemrehányást, egyetlen megbánást — szóval kitűnően töltöttem el az estét, szép és becses impressziókat gyűjtöttem és megfigyeléseim üdék, elevenek, mert minden oly természetes, érthető, világos, egyszerű volt, mint egy júniusi reggel a kertben. Hogy ez itthon is így legyen majd, nem hiszem. Fájdalom, elválasztó falak ledöntéséről van szó. Ha ez sikerül is, amint hogy sikerülni fog, nekem nem lesz benne hasznom, mert már csak az a tudat is, hogy egy meghívás tisztességében «üdvös mozgalom» révén részesültem, az én szememben örökre elveszi a dolognak természetes voltát. Természetesség nélkül pedig nem lehet meg a világon semmi. " Tóth B£la_ * Az írói salont én — tisztelettel legyen mondva — képtelenségnek tekintem a következő okokból : 1. Mert azok a franczia salonok, melyeket utánozni akarnak, tényleg a közvéleménynek voltak legbefolyásosabb képviselői. Azokban a salonokban olvasta fel az író művének szép részleteit, onnan lancírozták őt is, a könyvét is. Ma már — hála Istennek — a legelőkelőbb salon sem képes valamely könyvért csak fel annyit is tenni, mint a legkisebb újság.