A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-09-13 / 37. szám
587 hogy benne a nagy ambíczió feltámadt és mióta ezt tudom, nyugodt vagyok. A feladat tehát, támogatni őt, saját eszméimet lassan kint belecsepegtetni és általa praeparálva és feleresztve hozni a publikum elébe. Kellemetlen szerep — gondolja ön — és eszembe jut, amit ön a minap egyszer nekem irt, mennyire nehéz, hogy az egyik Radeczky legyen, a másik Benedek maradjon (Ezen levél 1866 előtt íratott és akkor Benedek csak mint Radeczky hadtestparancsnoka volt ismeretes). Higgye el, én is máskép szeretném, mert Radeczky a rendjeleket és Benedek csak a sebeket kapja, de ki tehet róla, hogy a nagy szereposztó nekem épen a hálátlant szánta. De ha valamit tenni akarok, el kell fogadnom és az ember ezt is megszokja, főkép, ha eszébe jut, hogy az bizonyosan már másoknak is jutott, és a história nagy emberei mellett talán igen sokszor egy kis ember állott, kit senki nem nevez és ki hazája kifejlődésére talán ép oly befolyást gyakorolt, mint e pillanatban én. Ha országgyűlés előtt talán az akadémia megnyitására lejöhetne, véghetetlenül szeretném, hogy mindenről szólhassunk. Ég áldja meg önt, a napokban többet. Tisztelve nejét, híve Eötvös.“ Gyermekkor. Aranyos gyermekkor, hányszor megsiratlak, Hogy belőled csupán bús romok maradtak, Újra visszavágyom bűvös légkörödbe... De hiába minden ... oda vagy örökre... Elfogytak a napok gondtalan, vidáman, Fürödtem a rózsák üde illatában, Nem gondoltam másra, csak a szép jelenre, Pillangókat űzve, virágokat szedve. Hogyha gyermekkorom romjain merengek, Bájos emlékei ujra megjelennek, Fölvidámul lelkem, dalra nyílik ajkam, Mily kár, hogy örökké gyermek nem maradtam! Hej, azóta nagyot változott az élet... De sok szép reményem megtört, semmivé lett. Küzdöttem a sorssal, eszmékért rajongva , redőt vont az idő gondtelt homlokomra. Ifjú hévvel egy kis barna lányt szerettem... Karikagyűrűjét itt tartom kezemben... Visszaküldte csalfán... ki gondolta volna. Boldogságom hogy ily gyorsan dől halomra... De a ki őrködött lépteim nyomára, Az még most is megvan, az Isten megáldja! Szeret az még engem áldott, jó szivével, Úgy, a mint szeretett ezelőtt sok évvel. És habár az évek tovatűntek régen, Gyermek vagyok most is még az ő szemében, Szerető ölében oly jó megpihenni... Csak az anyák tudnak igazán szeretni! Morócz Jenő. A kupéban. Irta: JUSTH ZSIGMOND. Kérdés: „Miért ez örült hajsza ... Felelet: „Csak azért a mi ad„másué!u Párizsban a Gare de fest előcsarnokában. Nagy zsivaj, egy csomó kérkedő utazó. Mind kiált, mind gőgös fejjel, büszkén valami különlegességet követel, érezvén, hogy más hús és vérből valók mint azok, kik közönséges gyors-, sőt pláne személy- és omnibuszvonatokon járnak. Kellemetlenek a podgyászosokkal, kellemetlenek a portással, ki a kisérő ismerősök és rokonok hadát nem akarja a perronra bocsájtani, kellemetlenek egymással Mind ideges, toporzékos, mig csak kis fülkékbe el nem helyezkednek. Különben a rendes, jól ismert publikum: a húsvéti ünnepekre vakáczióra hazatérő tanulók (többnyire herczegek) bécsi bankárok, bolgár trónkövetelők vagy azoknak hozzátartozói, néhány »bouche carminée«, akik mint a »Vie parisienne« egyszer oly szellemesen megjegyezte: »font l’express orient.« És ezeken kívül néhány kvalifikálhatatlan, kivételes alak. Az egyik egy férfi, bécsi vagy budapesti sportsman lehet. Angolosabban öltözve az angolnál. A walesi herczeg »modorában« nyírt szakáll. Hat centiméter magas gallér (utazáshoz nem épp a legalkalmasabb), hegyes vadászkalap, rajta fajdkakas tolla, igen sovány, megnyúlt és megviselt termet, végtelenül gondozott kéz, kifogástalan Thomas-féle czipők. Szóval úgy öltözve, mint mikor színpadi festett erdőben kabirozott fáczánokra vadászni indul a hős-szerelmes (de egy londoni színpadon csak ott értenek ennyire a »last fashion«-hoz a színészek). Egy kis két fekhelyes félkupét tartott meg magának. A kupé másik felébe (amelyet csak vékony fal választ el az ő rekeszétől), e perczben érkezik két női alak. Mind a ketten erősen lefátyolozva. Ahogy a kézitáskákkal bíbelődnek, kitűnt, hogy az egyik komorna vagy társalkodónő lehet. Angolul beszélnek, de amerikai kiejtéssel. Sportsmanünk felteszi monokliját, az amerikai tájszó mindig érdekelte... Künn marad a keskeny folyosón. A két asszony azonban visszavonul a kis fülkébe, s becsukja az ajtót. A sportsman pár perczig vár, azután megunja ezt is, s miután a vonat úgy is elindult, átmegy az étkező kocsiba. Úgy ül, hogy az egész szakaszt átláthatja. Körülnéz. Semmi, senki. Egyik olyan, mint a másik. — »Luft, alles Luft!« Ismétli többször magában, aztán megnézi, milyen pezsgőik vannak. Heidsiek, Mumm, a vén özvegy (hát még ez is járja!) ah — — Roederer sec! Rendel. Aztán sportkalendáriumában megnézi a budapesti és pozsonyi határidőt. Meghegyezi plajbászát, de hát----mit jegyezzen ? Ismeri a lovakat, a jockeykat------untatja már ez is. És mégis, mihez fogjon? Amint ráhajlik a könyvére, meglátja a szemben levő tükörből nagy, kopaszodó, a ritka haj által már alig födött tarkóját. „Le vagyok törve!“ mormogja, s hirtelen fölteszi vadászkalapját. A fajdkakas tolla mindenesetre szebb látvány, mint az ő fakó, ritkuló hajzata. Ez alatt a vonat szédítő gyorsasággal Párizs vidékén robog át, körül csinos, kinyalt, tisztán tartott városkák, mindenütt díszes, kiöltözött polgárok, kik az esti »ballon«-játékból, a vendéglőkből, kávéházakból, meg a sétatérről hazafelé indulnak a »pot au feu«-höz. Hát ez is lehetséges? Bámulva néz ki az ablakon. Ezeknek mindnek van biztos életczéljuk------hát neki ? Hisz ő épp úgy maradhatott volna Párizsban is.