A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-11-01 / 44. szám
csönget szakadatlanul, mígnem kicsöngeti Nagy János urat a lakásából. Dühösen futva szökik tova, a lépcsőn pedig összeütközik Kis István úrral, aki még dühösebb és meg akarja őt verni. Miért akarja őt megverni ? Először, mert ha beszélni akar Nagy Jánossal, Nagy János mindig csak csönget, ami Kis István füldobját teljesen tönkreteszi. A hallócsövön át ugyanis a csöngetés pokoli dobolásnak hallik. Másodszor, ha Kis István nem akar beszélni, akkor Nagy János beszél neki irtózatos gorombaságokat és zagyva butaságokat. Végre eljött Kis István maga, hogy személyesen tisztázza Nagy Jánossal, hogy mit akar az voltaképen vele. Hosszabb eszmecsere után rájönnek, hogy a telefon ugyan Edison egyik legremekebb találmánya, de a budapesti telefonos kisasszonyok minden bájosságuk és kedvességük mellett is, a legpajkosabb kis angyalkák a világon. Úgy látszik nem kedvelik a tartósabb összeköttetéseket s azért minden három-négy másodperczben más-másokat kötnek össze másmásokkal, így azután körülbelöl tíz percz alatt végig beszéli és végig hallgatja az ember az egész fővárost, Kőbányától Újpestig, Ó Budától Promontorig. A tudós társaságtól a disznó- és marhahizlalóig, a börzétől a szegények házáig. A kisasszonykák közben szakadatlanul csöngetnek, dr. Béke a fülorvos pedig immár milliomosnak indul. A telefon ilyenformán egy házicsapássá jön , de ahonnan kidobják, oda bevonul a béke és a nyugalom. * * * A farkas és a kutya. (Régi mese.) A kutya dicsekedett a farkasnak, hogy milyen jó sorsa van, a gazdája mennyi zsíros konczot dob neki és egyéb dolga sincs, csak hűnek kell lennie. — Hát szabadság dolgában hogy állunk ? kérdi a farkas. — Oh, van nekünk elég szabadságunk. — De itt a nyakadat a láncz feltörte, hát mégse mehetsz oda, ahova akarsz ? — Azt épen nem, de azért van szabadság elég. — Nem is teheted mindig azt, amit szeretnél ? — Ó, azért kárpótol a többi szabadság. — Ugyan mondd hát, mi az a nagy szabadság ? — Hogy mi ? Hát szabad ugatnunk. Annyit ugatunk, a mennyi tetszik. Távolról fütty hallatszik és kiáltás: »Parlament, te!« és a kutya ugatva sietett a házba. IRODALOM. (Justh Zsigmond : A puszta kirnyve. Budapest, 1892. Singer és Wolfner kiadása.) Van egy bizonyos foka az írói képességnek, melylyel szemben a kritikának nincs hivatása. Sokkal szilárdabb már az illető iró pozíciója az irodalmi közvéleményben, semhogy a kritikának kellene helyét kijelölnie és sokkal kifejlettebb az illető iró egyénisége, eszthetikai hitvallása, semhogy a kritikának valami oktató, útbaigazító hatása lehetne. Aki ezekkel szemben mégis ragaszkodik a mértékhitelesítés módszeréhez, az — tehetségéhez képest — vagy a jövendő irodalomtörténet, vagy a »Budapesti Szemle« számára dolgozik. Minthogy nekem az előbbihez hiányzik a képességem, az utóbbihoz pedig az ambíczióm, egészen egyszerűen számot akarok adni a benyomásról, melyet Justh Zsigmond legújabb könyve rám gyakorolt. Az író nem ismeretlen sem előttem, sem a nagyközönség előtt. Ismerjük hírlapi czikkekből, ismerjük különösen A Hét-ből, melynek Justh Zsigmond állandó munkatársa és ismerjük végre három könyve után, a Káprázatok, Művész-szerelem és Paris elemei után. A puszta könyve nem új hang, hanem igen érdekes pendant eddigi műveihez. Az előbbiek az érző és gondolkodó embert mutatják a nagy világ körében, megfigyelve, lerajzolva és elitélve azt. »A puszta könyvé«-ben pedig otthon találjuk ezt az érző embert az egyszerű végtelen pusztán, együgyű, becsületes emberek között, kiket becsül, szeret és irigyel. Mind a négy könyve a szerző belső világának hű tükre. Finom idegzetű, sensibilis lélek, nagy műveltséggel és nagy igényekkel az élet és emberek iránt. Bizonyos romantikus vágyakozás nyilatkozik belőle valami ismeretlen után, amit azonban a puszta sem képes neki nyújtani. Elesi megfigyelő, de megfigyeléseinek csak lírai hatását találjuk meg a könyvben. Olyan az írása, mint a tompítával ellátott hegedű szava, lágy, széles és kissé szentimentálisan érzelmes. Az utazásai eléggé ismeretesek. Évek óta bolyong Afrikában, éveket töltött Párisban és egyebütt. A nyáron végre hazavetődött ősi portájára. A nagy magyar alföld kellő közepén van az. Az ilyen érzelmes kedélyeknek, mint a minő szerzőnk, sokat beszél az ilyen sík lapály, hallgatag embereivel. Kiolvassa belőle, különösen a nagy világ zajából jőve, az egyszerűséget, a valódi boldogságot és valódi bölcseséget. Három oly dolgot, melyre a finom idegzetű ember egyre vágyik, s melynek birtokában sohasem érzi magát. Van egy apróság a könyvben: A puszta bölcse, a kötet egyik legszebb s a szerzője legjellemzőbb darabja. Egy siketnéma paraszt ember ez a bölcs, aki jelbeszédekkel fejezi ki könnyű, jókedvű boldogságát és sajnálatát, vigaszát a földesura iránt, amiért az tüdőbajos. Lágy, szomorú humor hatásával bír az a többes szám, melyet az a mindenektől kifosztott paraszt legény használ: »Nem nekünk való az asszony!« Az alföld képe, amint e könyvben adva van, nem hit. A szentimentalizmus fátyolán keresztül látjuk, a moralista, a filozófus szemével tekintjük. Vonatkozásban van a nagy világ hiú konvenczionalizmusához, holott tényleg semmiféle viszonyban nem áll vele. De egy beteg ember ebből a konvenczionális világból ide tér és mohón szívja magába a szabadság, egyszerűség levegőjét, gyönyörűséggel hallgatja a magyar nótákat, az egyszerű emberek szívig ható beszédjét és szomorúsággal mond búcsút e boldog vidéknek, hogy ismét a gazdag emberek hideg, barátságtalan világába elvegyüljön. Kissé őszies a hangulat ebben a könyvben. Elbeszéléseket is tartalmaz, amilyen a Zana Zsuzsi megtérése, A Süle Klára lakója, Leánynéző, de egészében egy lírai verskötet hatásával van az emberre. Poétikus könyv. Alaphangja a rezignáczió, mint minden embernél, aki a legpoétikusabb betegségben szenved: tüdőbajban. De Justh Zsigmondban szerencsére az a baj csak oly mértékben van meg, amennyi szükséges hozzá, hogy írásai poétikusak legyenek. Kisfaludy-társaság. E derék literatúrai társaság nagyérdemű tagjai minden felolvasó ülés alkalmával tanúsítják, hogy jobb ízlésük van a nagy publikumnál. Míg emennél nem használ semmiféle »műsor«, hogy távol maradjon, addig a társasági tagok közül ki kell sorsolni egyet-kettőt, aküknek a szerdai mártíromságra vállalkozniok muszáj. Ezúttal valami élelmes Kisfaludysta akként rendezte a dolgot, hogy a sors képen a fölolvasókra essék. Hallgatták is ezek egymást nagy buzgósággal. Az egyiket megkérdeztük : mit olvastak ? — Azt mondta, hogy hallott valamit alapitótagokról meg Martiálisról. — Valószínűleg Martiális belépett 100 forinttal alapitó tagnak. Ami nem is volna olyan csodálatos, mert ha élne, rendes tagságra úgy sem tarthatna igényt. Igmándi Mihály igen érdekes könyvet adott ki. Magyar szellemi élet a czímes tartalmaz számos magyar író és művész tollából származó kisebb-nagyobb dolgozatokat, többnyire egy-