A Hét, 1891. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1891-12-20 / 51. szám
A 1^ C. — A fiam emlékkönyvébe. — Fiam Zoltán, bár nem vagy szép kisasszony, Ábrándos éjen holdat kutató, S bár ennélfogva kék — vagy éj — szemed sincs Ehhez meg ahhoz hasonlítható, —• S könyed se látom, sóhajod se hallom, Máskor, hacsak — tudod már : a mama . . . ! Mégis •— a helyzet fontossága folytán — Emlékkönyvedbe fogok írni ma. Az is igaz, hogy ez a kis emlékkönyv nem olyan, mint a többi miliőm . A czímlapján »Zum Andenken«-t körítve Nincs festve lepke, fecske, liliom. Aranyvágása sincs az oldalának. És ha kinyitjuk, biz ez nem zenél, Hanem azért — én mondom és jegyezd meg — Hogy többet ér ez valamennyinél, Láttál, tudom már iczipiczi kulcsot, Nagy-nagy szekrényt, mely könnyedén kinyit, Például itt az ékszeres fiókunk. No jer, kukkantsunk hát belé kicsit. Egy csettenés, — a kis kulcs kinyitotta S ezt meg nem tette volna senki más ! — (Hogy épen nem káprázatos a látvány, Hidd el, a kis kulcs abban nem hibás). Akkér van a világ köztünk felosztva, Hogy egy láthatlan szekrényt kiki kap. Számtalan ennek a rejtett fiókja, A sok értéke még számtalanabb. S főajtajának, gondold, mi a kulcsa : Hát ez az A—BB C-s könyvecske ii! Ki hogy forgatja, úgy nyithatja zárát; Sokaknál úgy kell felfeszíteni. Ha kinyitottad egyszer a nagy ajtót, Ezt a kis kulcsot köszörüld ki jól; Kipattan mindjárt egy rejtek-fióknak Vasas rostélya a sarkaiból. A tudománynak nagy kincs-garmadái Alkotnak itt mesés tömegeket, Szédítő mélység — végtelen magasság ! S ha akarod, ez mind tiéd lehet. Felnyithatod e kulcscsal könnyű módon A fényes múltak szellemcsarnokát; Eltársaloghatsz más világ fiával, S vesékbe láthatsz — a kulcslyukon át. Harminczkét részecskére bonthatod szét És millóképen összerakhatod, Híven s kifogyhatatlan változatban Követi ez minden akaratod. Ha megtámadnak , kardot versz belőle. Villámló éllel, mely velőkbe vág ; Szelíden zengő húrrá fonod aztán, Ha megigéz valami kis virág. S lővén a Múzsa, hogyha rádborúl és Lelken csókolva szent ihletre készt: Zsibongva zajló édes kínjaidnak Ebből hímzesz arany kifejezést. 820 S a nagy szekrénynek még más száz fiókját Kinyitja ez a varázskulcs neked. Azokban sorra-rendre megtalálod Az életédesítő szereket. A hír, dicsőség, rang ott mosolyognak S ha tán kezed ezekhez el nem ér : Oh, kis fiam, azért egy kincsre szert tesz, Ez a kincs a mindennapi kenyér. Legyen e könyv hát nagy becsben előtted, Jól megtanuld mind, ami benne van. És jóra használd mindig a betűket Élted nehéz leczke-óráiban, — Magasba — mélybe egyként visz a létra, Nézz szét, — a példa vonz s a példa int: Mi jó, vagy rossz csak történt a világon, A harminczkét kis betű tette mind ! Szávay Gyula. A falu ajándéka. Irta JUSTH ZSIGMOND. Tavaly télen, hogy Palermóban Benedek szolgám meghalt, az én jó falusi népem levelet íratott nekem a falunk seniorja, Koncsek Pál uram által, arra kérve engemet, hogy ezután vegyek közülök valakit mellém, ki »távoli és veszélyes utaimban mindenütt elkísérhessen.« A levél nagyon meghatott. Elfogadtam ajánlatukat s hat hónap elteltével, hogy hazatértem, felfogadtam azt, akit erre a »misszióra« kiszemeltek. Iványi István volt a legény neve. Zömök, izmos fiú, összenőtt sűrű szemöldökökkel, hatalmas bajuszszal, amely beárnyékolta négyszegletes markirt állát, elfödte picziny, ritka hegyes fogait. Kékesszürke szemeivel sötéten, elszántan nézett a szemeim közé, mint áld nagy veszedelemmel néz szembe, de egyúttal tudja, hogy ezt legyőzni hivatása. Ünnepélyes lassúsággal, kimérten mozgott. Sehogy se tudtam első látásra kiokosodni belőle: rokonszenves-e vagy nem? Azért néz-e oly sötéten, daczosan reám, mert csupa ellenségtől, veszedelemtől lát környékezve s attól akar megvédeni akár az élte árán is, vagy tán nem a saját akaratából lépett a szolgálatomba s ellenem is daczot érez ? Nem tudtam. Délben fogadtam fel és már délután kijött hozzám az iskolába, hol néhány napot töltöttem a tanítónk családjánál addig, mig falusi házamat rendbehozták. Sötét zsinórozott posztóruha fedte kissé négyszegletes testét, amely még komorabbá, még ünnepélyesebbé tette megjelenését. Aztán — kérdtem este, midőn a réteken keresztül átkisért kertembe, — van-e hibád István ? Jó ezt tudni előre, ezzel mindig be kell ám számolni. Ezt kérdem legelébb attól, ki szolgálatomba lép. — Nincs, — felelte nyugodtan, mint aki a legtermészetesebb dolgot mondja. — Nincs-e? hogy mondhatsz ilyet! — Nekem nincs, mondta katonásan összeütve bokáját, glédába vágva magát. — Jól van, lehet hogy nem tudod. Hisz minden embernek van hibája, de még nem is egy, de több. Te nem tudsz róla, ez az egész. Csak egyet még, mielőtt a szolgálatomba végleg felfogadnálak, mindig és minden körülmények között bizalommal kell irántam viseltetned. Egyet nem bocsájtok meg soha senkinek: a hazugságot. Tehát bizalom és igaz szó az, amit követelek.