A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1892-08-07 / 32. szám

5°9 térden nem könyörgött előtte, hogy csak kicsiny ég kuk­kantson be hozzájuk. Az ukránus főhadnagy kedvéért tette, akivel nagyra volt. Hogy egy valódi Dubrovszki gróf ő vele, Rúzs Károlylyal per­tu legyen, az csakugyan nagy állapot volt. S ő szívesen fizette a főhadnagy helyett a »czechet«, sze­met hunyt a sárgahaju kávéházi nimfával űzött legyes­­kedésére s mikor egyszer a gróf úrnak méltóztatott azon megjegyzést tenni Rózára, ki a kávéház ablaka előtt suhant el: — Teringettél, hatalmas egy gyerek ! S ő méltósága ezt a szakértő, a gourmet frivol nyelvcsettentésével kisérte, az ostoba boltoslegény majd kiugrott a bőréből örömében s belepirult a kevélységbe, mikor rá felelte: — Az az én húgom. — Gratulálok. Be kell mutatnod neki. S Róza minden esdeklésre, ékesszólásra, hogy a gróf igy, a gróf úgy, mértéktelen szerencse, ostoba liba... egyre azt felelte: nem, nem és mindig csak nem. Mondja, hogy beteg, hogy hirtelen rosszullét, hogy nagyon saj­nálja ... de nem teheti. (Folytatjuk.) Justh Zsigm­ond: Az az ur, kinek arczképe »A Hét« e számának czimlapjára van nyomtatva: nekem igen kedves embe­rem. Szeretem, nagyrabecsülöm, megkülönböztetem a leg­több kortársamtól. Amire az­ olvasók közül sokan azt jegyezhetik meg, hogy merek hát róla írni, amikor előre bevallom elfogultságomat? Mégis írok, mert úgy vélem, hogy a megokolt simpathia elvisz ahhoz az igaz­sághoz, melytől a rideg objektivitás kénytelen távol maradni. És mert az a meggyőződésem, hogy a szíves olvasó, ha ismerné az újságunkra nyomtatott fej elevenjét közelről, a legtöbb dologra nézve, amit itt elmondok Justh Zsigáról, kész örömest igazat adna nekem. Magam elé, az Íróasztalra teszem azt a selyem­papirost, melyre arczképe — próbából — le van nyom­tatva s amelyet elküldött hozzám a szerkesztő úr, hogy kisérjem néhány sorral. Amint nézem a fekete rajzot, jól látom színes fejét. Ily finom rajzú sőt keveset láttam az életben. Ritka megjelenés különben is, különösen itt Magyarországon: szőke és kékszemű, daczára annak, hogy tiszta sötét magyar vér foly az ereiben és be tud számolni az őseivel, talán a tizenkettedik századik. Hogyan bukkant hát itt föl ez a frank portrait? kell abban valaminek lenni, hogy lélek van, az van legelsőbb és ez olyan köntöst választ magának, amilyen neki éppen tetszik, ami megfelelő neki, akár ha ezzel jogaiban meg­sérti a fajt, kicsúfolja a százszor szent naczionalizmust. Ha nem képzelődöm, a Justh Zsigmond külseje és belseje - bocsánat e divatból kiment kitételekért — fedezik egymást. Gyengéd arc­án mélység van, a szemei­ben örökös éber figyelem és az egészet leheletszerűen, láthatatlanul, de érezhetőleg futja át valami kedves és borús melancholia. Inoffensiv ember, ami nagy ritkaság ebben az időben, amikor nála sokkal gyengébb emberek is azzal foglalkoznak, hogy gúlákat akarnak építeni és a mások gúláit helyükből kimozdítani. Csupa érzékenység, olyan mint egy gyógyszerész-mérleg: megérez egy haj­szálnyi súlyt és számot tud róla adni. Ez a rendkívüli tulajdonság jellemzi mint írót, jellemzi mint embert, ebben áll egyedül, elsőnek és egyetlennek, a mi irodal­munkban, ezért nem tudják sokan megérteni, azok, akik­nek a súlyból legkisebb a kilogramm, az érzés mértéké­ből a közkeletű, a banális, ami ott van minden pudlin. Ez az érdekes szőke kollegánk ebben is, másban is egészen a megszokott renden kívüli. »Doppelgänger«-jei bizonyára vannak, de száz meg száz mértföldre a mi országunktól, egy túlfinomodott társadalomban, egy kifino­modott irodalomban. És ez baj rá nézve is, a magyar literaturára nézve is, mert az ő fogalmainak köre terjed­tebb, más, mint a mi szótárunk. Ezért van neki nehezebb sora és kevesebb sikere, mint ama kiváló két-három írónknak, akik tehetségre egy cseppet sem különbek mint ő. Nekik az adatott meg, ami jóeleve megtagad­­taték Justh Zsigától — a szerénység az irodalmi czélok­­ban. Mert ebben is rendkívüli a mi emberünk: egészen az irodalomnak él,/iem ir csak akkor, amikor valami biz­­gatja, mindent­­ezen a világon a költő-filozóf szempontjá­ból néz, az élet praktikus czéljait nem látja, a carriere szót csak a szótárból ismeri, pedig nagyon kevés kolle­gájának lenne módja kiemelni ezt a divatos fogalmat a vocaboulerből és­­ megcsinálni. De rosszul beszélek, ő is törekszik egy carrierre, arra, hogy megcsináljon egy regényt, melylyel meg legyen elégedve maga is, és azok a mások is, akikkel homogén. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy nem ad a nagy dicsőségre semmit, hisz akkor nem írna és nem volna érzéke az élet szép illúziói iránt, pedig van. És — úgy rémlik előttem — az élet igaz öröme lopódzik szívébe, a nap süt ki fölötte, ha a saját megelégedésére tudott papírra tenni — egy féltónust. Kár, hogy kemény szavakkal cselekszi ezt, kár hogy a lágy és raffinált franczia nyelven még mindig jobban hangzanak ezek a komplikált és nehéz félhangok, mint a mi zengzetes, édes nyelvünkön. És fölöttébb kár — bár a legerősebb bizonyíték mellette, hogy ilyen módon legújabb munkája, a nálunk is tetszéssel fogadott »Puszta könyve« Párizsban, mint »Le livre de Pousta« igazi, nagy succest csinál. Mégis, a selyempapírra nyomtatott arczkép, itt az Íróasztalomon , két igaz környezetben jelenik meg előttem. Az egyik: a fővárosi társaság, melyet animálni kell, s amelyet ő oly kitűnően, annyi önfeláldozással bizgatott, izgatott az irodalom szent és gyakorlati kultuszára. Az ő munkásságának immár gyümölcse is van; hadd szedjék! A másik millión: az ő igaz otthona, a szt.-tornyai puszta, ahol a lehető legközelebbről, a legkülönösebb szempon­tokból figyelheti meg szerencsés, kedvelt és érdemes témáit: a magyar parasztot. Kimegy közéjük, nem nézik le, mert gazdájuk, magukhoz eresztik egészen. Aztán a kazal mellől bevonul a szt.-tornyai kastély bizánczi dol­gozó­szobájába. A legtávolabb kelet és a legtávolabb nyugat emlékei rikítanak ki körülötte a homály­falakról. Innen is, onnan is bámulva néz saját magára: egy-egy portrait képében. Az egyiket festette róla: egy angol festő Párizsban. A másikat: egy franczia festő: Kairó­ban. A harmadikat modellálta: egy német eredetű magyar szobrász: Budapesten. Leül bizantinus karszékébe — készítette magyar faragója és i­ mélyen elmerülve, nem tudva e pillanat­ban arról, hogy más pont is van a világon, mint a poesis, az Íróasztal. Majd meglátják, hogy ez asszonyos csecsebecsék­kel ékes asztalról egyszerre csak egy nagy és erős dolog fog kikerülni. Hogy az ő művei a »Káprázatok«, a »Művész házasság«, »A puszta könyve« voltaképpen csak értékes jegyzetek ehhez a várandós munkához, amelyet az egész magyar publikum is remél tőle és amelyben én biztosan hiszek, sőt valamit róla, talán már tudok is. Bródy Sándor. 2

Next