A Hét, 1893. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1893-10-15 / 42. szám

+ Nemzeti skandalum. Hát persze, ahol lőporos hordó van, meg szokott gyulladni az a gyufa is, mely képes az egészet felrobbantani. Ezúttal is, mint más ilyen alkalmakkor, az ellen­zék literálta a puskaport és a kormány a gyufát. Wekerle a mellényzsebében hordozgatta, ott a szíve táján és csak úgy vélett rtr­ségből gyulladt meg, mert a Wekerle szíve a király­válaszok és a honvédszobor vitája alatt nagyon neki tüzesedett. Természetes az is, hogy az ellenzék a kormányt találja bűnös­nek, mert csakugyan ő gyújtotta föl a puskaport, a kormányzók pedig az ellenzéket, mert ezek literálták a lőport, így aztán kölcsönösen igazuk van és mégis egyiknek sincs igaza. Valóban, hideg észszel és a parlamenti czirkuszon kívül állva, az ember meg sem érti, hogy kerekedett az a vihar, melyet egy zárt­ülés Pandora-szelenczéjébe iparkodtak visszafojtani. Wekerle azt mondta, hogy nemzeti skandalum lett volna, ha a honvéd­­szobor-ünnepélyt el kellett volna ismét halasztani. Ezzel körül­belül egyetértenek a függetlenek és úgy, mint a nemzetiek, még Asbóth János is. És mégis , a puskaporos hordó fölrobbant. Wekerle továbbá azt vetette szemére Apponyinak, hogy egész viselkedése opportunus viselkedés az ő politikája érdekében. Hát bizony az olyan dolog, ami szinte természetes. Hiszen nagyon nyilvánvaló dolog, hogy egy politikus politikája érde­k­ében és nem politikája rovására teszi, amit tesz. Ebben a tekintetben azonkívül a magyar politikusok nem is szoktak túlságosan érzékenyek lenni. Hiszen az ellenzék folyton azt hajtogatja, hogy a kormánypártnak nincsenek elvei, csak húsos­­fazekai, melyekhez ragaszkodik. A kormánynak is első politikai tétele: kapaszkodj erősen a miniszteri székbe. És ime, akik folyton ezzel a puskával lövöldöznek, azok fölháborodnak, ha egyszer ugyanezzel a puskával dupláznak reájuk. Ez a harag nem azt mutatja, hogy ők tisztábbak, csak azt, hogy érzéke­nyebbek és igazságtalanabbak. Különben az egész dolog jelen­téktelenebb, mint a­milyennek látszik. Az explozió annyira megszokott dolog a magyar képviselőházban, hogy szinte hozzá­tartozik a ház fiziognómiájához. Sőt ha tekintetbe veszszük, hogy a tisztelt ház a véderő vita óta egyáltalán nem csinált egyebet, csak puskaport puffogtatott el, akkor egyszerűen kon­statálhatjuk, hogy az a nap, melyen a házban nemzeti skanda­lum nem esik meg, Magyarország alkotmányos életében elve­szett napnak tekinthető.* * * * Pest hegyei. Eddig csak a budai oldalt ismertük hegy­vidéknek s a pestit olyan síknak tudtuk, akár egy billard-asztal. Most azonban már a pesti oldalon is, minden úton, téren és utczán hegyek merednek az égnek s mély szakadékok veszé­lyeztetik a szédülő ember testi épségét. A hegyeket nem valami vulkanikus forrongás lökte fel s a mély szakadékokat sem ez nyitotta. Emberkezek,­­ pontosabban szólva tót kezek mun­kája az egész. Az uj vízvezeték óriás csöveit s a villámvilági­­tás kábeljeit rakják le a főváros talajának mélyébe s ezért ástak rémítő árkokat végig az utczákon, tereken és utakon s a kiásott földből van rakva a hegyláncz, mely itt-ott magasságban az égretörő házakkal versenyez. Az ember alig ismer most rá Pestre, annyira elváltozott, eltorzult az arcza. Az utczai közle­kedés megzavarodott s a turista egyletek ártatlan tarasconi Tartarinjai gyűléseiken vakmerő kirándulásokat határozhatnak el, melyek programmszerű elnevezése „a pesti hegyek meg­mászása és a hegyszakadékok felkutatása“. A télre ide­vágó útleírásokat, felolvasásokat és kalandos regéket bőven várhatunk.* * * – Az erkölcsi bátorság tragédiája. Sir John Asbóth, a par­lament legnépszerűtlenebb alakja, egy eléggé elmés, de feneketle­nül malicziózus beszédet tartott. Mikor elvégezte, a népszerűséget legjobban vadászó párt, a szélsőbal zajosan éljenzett neki. Neki, aki hivatalbéli értesülését is felhasználta a szabadelvűek ellen, aki megkoszorúzta Henczi sírját! És nemcsak éljenzett neki a népszerűség vadászatában legbuzgóbb párt, hanem egyik alelnöke útján melegen és nyíltan meg is gratulálta őt. A szélsőbal alelnöke a lapok szerint így szólt Sir Johnhoz, megrázván ennek kezét: »Önnek volt erkölcsi bátorsága megkoszorúzni Henczit, nekem pedig van erkölcsi bátorságom önnek nyilvánosan gra­tulálni.« Ez utóbbi erkölcsi bátorságtól eliszonyodott nemcsak a mamelukság, hanem az maga is, aki a gratulácziót megcse­­lekedte. Mikor már túl volt rajta, elkezdett töprengeni felette. Sötét, nehéz töprengés volt, másnapra beleőrült a szegény alelnök. Ha ez nem volna kétségbevonhatatlan tény, az ember azt hinné, hogy csak gúnyos mende-monda. Ó, szélsőbaliak, legyen ez nektek intő példa! Gondoljátok meg eleve gratulá­­czióitokat s mérsékeljétek a túlságos erkölcsi bátorságot. IRODALOM. Simon Zsuzsa: Regény. Irta Herczeg Ferencz. Budapest, 1894. Singer és Wolfner. Ára 1 frt 60 kr. Simon Zsuzsa korántsem parasztlány, amint azt az avatatlanok hihetnék, ámbár, ami vele megesett, paraszt­leányoknál mindennapos história. Inkább nagyon nobilis famíliából való; az édes­apja nyugalmazott ezredes, a nagybátyja kúriai bíró (szeretem hinni, hogy tanácselnök), az ura képviselő, kamarás és kormánybiztos, még a meg­­rontója is Jean de Réfalvy úr, aki bizonyára csak azért hal olyan gyászos halált, mert festőnek állott be, czigány­­nak és voltak érzései, hangulatai, vágyai és szenvedélyei, ami ebben az elegáns légkörben határozottan shoking valami. A magam részéről keményen el vagyok tökélve, hogy ezt a szép, hideg regényt lerántom a sárga földig, de titokban érzem, hogy erre nem pusztán művészi okok hajtanak, hanem a bourgeois fenekedés gyűlölete azok ellen az elegáns, kevély, se hideg- se meleg, nem okos és nem ostoba közép és főnemesek ellen, akik száz fami­­liára oszolva, korlátlan urak Magyarország fölött, amely­nek földje az ő családi birtokaikból tagolódik össze. A regényt olvasva, többször fellázadtam az ellen, hogy a cselekménye folyása olyan kétségbeejtően nyugodt és csöndes, és a belepottyant kavics-akadályok mellett olyan hamaros elsimulással tud elsiklani, de végre is be kellett látnom, hogy nem énnekem van igazam. Mert az ilyen halvérű, vagy mondjuk kékvérű emberek összeütközésé­ből származhat udvarias pardon - kérés , meghajlás és kézszorítás, legvégsőbb esetben unalmasan biablonszerű párbaj, de soha és semmi körülmények közt nem szár­mazik belőle idegizgató marakodás, szenvedélyesen dü­höngő harci életre-halálra, még kevésbbé hányattatás élet és halál között. Justh Zsigmondon kívül Herczeg Ferencz a második megbízható, intelligens és hozzáértő tanúja annak, hogy a magyar haute volée nem ismer rázkódta­­­tásokat és a magyar urak és úrhölgyek minden nagyobb emóczió nélkül szeretik és csábítgatják egymás urát, asz­­szonyát, leányát és szeretőjét, a megcsalt férj vagy a csalódott udvarló pedig frakkeren vagy csónakban olyan egykedvűen lövi magát főbe, mintha nem is olyan életről volna szó, amelytől e hon még sokat vár. Amit Herczeg Ferencz a Zsuzsa apjáról, Simon ezredesről mond: az, hogy »pedig nem rendelkezett sem valami nagy intelli­­gencziával, sem nagy tudással«, meglepően ráillik ennek a regénynek minden és az uralkodó magyar társadalmi osztály legtöbb alakjára. Ez az osztály boldog és hatal­mas, pedig nem rendelkezik sem valami nagy intelligen­­cziával, sem nagy tudással, a polgárság és a proletáriá­­tus nyomorult és tehetetlen, pedig rendelkezik mind a

Next