A Hét, 1893. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1893-10-15 / 42. szám
+ Nemzeti skandalum. Hát persze, ahol lőporos hordó van, meg szokott gyulladni az a gyufa is, mely képes az egészet felrobbantani. Ezúttal is, mint más ilyen alkalmakkor, az ellenzék literálta a puskaport és a kormány a gyufát. Wekerle a mellényzsebében hordozgatta, ott a szíve táján és csak úgy vélett rtrségből gyulladt meg, mert a Wekerle szíve a királyválaszok és a honvédszobor vitája alatt nagyon neki tüzesedett. Természetes az is, hogy az ellenzék a kormányt találja bűnösnek, mert csakugyan ő gyújtotta föl a puskaport, a kormányzók pedig az ellenzéket, mert ezek literálták a lőport, így aztán kölcsönösen igazuk van és mégis egyiknek sincs igaza. Valóban, hideg észszel és a parlamenti czirkuszon kívül állva, az ember meg sem érti, hogy kerekedett az a vihar, melyet egy zártülés Pandora-szelenczéjébe iparkodtak visszafojtani. Wekerle azt mondta, hogy nemzeti skandalum lett volna, ha a honvédszobor-ünnepélyt el kellett volna ismét halasztani. Ezzel körülbelül egyetértenek a függetlenek és úgy, mint a nemzetiek, még Asbóth János is. És mégis , a puskaporos hordó fölrobbant. Wekerle továbbá azt vetette szemére Apponyinak, hogy egész viselkedése opportunus viselkedés az ő politikája érdekében. Hát bizony az olyan dolog, ami szinte természetes. Hiszen nagyon nyilvánvaló dolog, hogy egy politikus politikája érdekében és nem politikája rovására teszi, amit tesz. Ebben a tekintetben azonkívül a magyar politikusok nem is szoktak túlságosan érzékenyek lenni. Hiszen az ellenzék folyton azt hajtogatja, hogy a kormánypártnak nincsenek elvei, csak húsosfazekai, melyekhez ragaszkodik. A kormánynak is első politikai tétele: kapaszkodj erősen a miniszteri székbe. És ime, akik folyton ezzel a puskával lövöldöznek, azok fölháborodnak, ha egyszer ugyanezzel a puskával dupláznak reájuk. Ez a harag nem azt mutatja, hogy ők tisztábbak, csak azt, hogy érzékenyebbek és igazságtalanabbak. Különben az egész dolog jelentéktelenebb, mint amilyennek látszik. Az explozió annyira megszokott dolog a magyar képviselőházban, hogy szinte hozzátartozik a ház fiziognómiájához. Sőt ha tekintetbe veszszük, hogy a tisztelt ház a véderő vita óta egyáltalán nem csinált egyebet, csak puskaport puffogtatott el, akkor egyszerűen konstatálhatjuk, hogy az a nap, melyen a házban nemzeti skandalum nem esik meg, Magyarország alkotmányos életében elveszett napnak tekinthető.* * * * Pest hegyei. Eddig csak a budai oldalt ismertük hegyvidéknek s a pestit olyan síknak tudtuk, akár egy billard-asztal. Most azonban már a pesti oldalon is, minden úton, téren és utczán hegyek merednek az égnek s mély szakadékok veszélyeztetik a szédülő ember testi épségét. A hegyeket nem valami vulkanikus forrongás lökte fel s a mély szakadékokat sem ez nyitotta. Emberkezek, pontosabban szólva tót kezek munkája az egész. Az uj vízvezeték óriás csöveit s a villámvilágitás kábeljeit rakják le a főváros talajának mélyébe s ezért ástak rémítő árkokat végig az utczákon, tereken és utakon s a kiásott földből van rakva a hegyláncz, mely itt-ott magasságban az égretörő házakkal versenyez. Az ember alig ismer most rá Pestre, annyira elváltozott, eltorzult az arcza. Az utczai közlekedés megzavarodott s a turista egyletek ártatlan tarasconi Tartarinjai gyűléseiken vakmerő kirándulásokat határozhatnak el, melyek programmszerű elnevezése „a pesti hegyek megmászása és a hegyszakadékok felkutatása“. A télre idevágó útleírásokat, felolvasásokat és kalandos regéket bőven várhatunk.* * * – Az erkölcsi bátorság tragédiája. Sir John Asbóth, a parlament legnépszerűtlenebb alakja, egy eléggé elmés, de feneketlenül malicziózus beszédet tartott. Mikor elvégezte, a népszerűséget legjobban vadászó párt, a szélsőbal zajosan éljenzett neki. Neki, aki hivatalbéli értesülését is felhasználta a szabadelvűek ellen, aki megkoszorúzta Henczi sírját! És nemcsak éljenzett neki a népszerűség vadászatában legbuzgóbb párt, hanem egyik alelnöke útján melegen és nyíltan meg is gratulálta őt. A szélsőbal alelnöke a lapok szerint így szólt Sir Johnhoz, megrázván ennek kezét: »Önnek volt erkölcsi bátorsága megkoszorúzni Henczit, nekem pedig van erkölcsi bátorságom önnek nyilvánosan gratulálni.« Ez utóbbi erkölcsi bátorságtól eliszonyodott nemcsak a mamelukság, hanem az maga is, aki a gratulácziót megcselekedte. Mikor már túl volt rajta, elkezdett töprengeni felette. Sötét, nehéz töprengés volt, másnapra beleőrült a szegény alelnök. Ha ez nem volna kétségbevonhatatlan tény, az ember azt hinné, hogy csak gúnyos mende-monda. Ó, szélsőbaliak, legyen ez nektek intő példa! Gondoljátok meg eleve gratuláczióitokat s mérsékeljétek a túlságos erkölcsi bátorságot. IRODALOM. Simon Zsuzsa: Regény. Irta Herczeg Ferencz. Budapest, 1894. Singer és Wolfner. Ára 1 frt 60 kr. Simon Zsuzsa korántsem parasztlány, amint azt az avatatlanok hihetnék, ámbár, ami vele megesett, parasztleányoknál mindennapos história. Inkább nagyon nobilis famíliából való; az édesapja nyugalmazott ezredes, a nagybátyja kúriai bíró (szeretem hinni, hogy tanácselnök), az ura képviselő, kamarás és kormánybiztos, még a megrontója is Jean de Réfalvy úr, aki bizonyára csak azért hal olyan gyászos halált, mert festőnek állott be, czigánynak és voltak érzései, hangulatai, vágyai és szenvedélyei, ami ebben az elegáns légkörben határozottan shoking valami. A magam részéről keményen el vagyok tökélve, hogy ezt a szép, hideg regényt lerántom a sárga földig, de titokban érzem, hogy erre nem pusztán művészi okok hajtanak, hanem a bourgeois fenekedés gyűlölete azok ellen az elegáns, kevély, se hideg- se meleg, nem okos és nem ostoba közép és főnemesek ellen, akik száz familiára oszolva, korlátlan urak Magyarország fölött, amelynek földje az ő családi birtokaikból tagolódik össze. A regényt olvasva, többször fellázadtam az ellen, hogy a cselekménye folyása olyan kétségbeejtően nyugodt és csöndes, és a belepottyant kavics-akadályok mellett olyan hamaros elsimulással tud elsiklani, de végre is be kellett látnom, hogy nem énnekem van igazam. Mert az ilyen halvérű, vagy mondjuk kékvérű emberek összeütközéséből származhat udvarias pardon - kérés , meghajlás és kézszorítás, legvégsőbb esetben unalmasan biablonszerű párbaj, de soha és semmi körülmények közt nem származik belőle idegizgató marakodás, szenvedélyesen dühöngő harci életre-halálra, még kevésbbé hányattatás élet és halál között. Justh Zsigmondon kívül Herczeg Ferencz a második megbízható, intelligens és hozzáértő tanúja annak, hogy a magyar haute volée nem ismer rázkódtatásokat és a magyar urak és úrhölgyek minden nagyobb emóczió nélkül szeretik és csábítgatják egymás urát, aszszonyát, leányát és szeretőjét, a megcsalt férj vagy a csalódott udvarló pedig frakkeren vagy csónakban olyan egykedvűen lövi magát főbe, mintha nem is olyan életről volna szó, amelytől e hon még sokat vár. Amit Herczeg Ferencz a Zsuzsa apjáról, Simon ezredesről mond: az, hogy »pedig nem rendelkezett sem valami nagy intelligencziával, sem nagy tudással«, meglepően ráillik ennek a regénynek minden és az uralkodó magyar társadalmi osztály legtöbb alakjára. Ez az osztály boldog és hatalmas, pedig nem rendelkezik sem valami nagy intelligencziával, sem nagy tudással, a polgárság és a proletáriátus nyomorult és tehetetlen, pedig rendelkezik mind a