A Hét, 1895. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1895-02-03 / 5. szám

A' 70 sog szempontjából vigyázzák meg, s ha valamelyik zsidó poéta véletlenül Jeruzsálembe talál vágyakozni, (amely vágyakozás, köztünk maradjon, fölöttébb plátói) kész ellene a kozmopolitaság s a hazafiatlanság vádja. Idény­képpen mondom azt is, és nem vádképpen, hogy ugyan­akkor, mikor a magyar nemzetnek napjában kétszer kell tanúságot tennie a lojalitása felől, a zsidó fajtát, amely talán az egyetlen, amely nyelvre is, érzésre és törek­vésekre minden föntartás és minden külső támaszték nélkül alárendeli magát a magyarnak, napjában három­szor alázzák meg azzal, hogy a hűségében kételkednek. Pedig ez a kétkedés prec­edensekre nem hivatkozhat. Az irodalomban is a nemzetietlenség vádja éli divat­ját. Kik ellen irányul ? Látom, hogy a magyar irodalom méltó és megérdemlett lelkesedéssel fogad egy ragyogó tehetségű elbeszélőt, aki német származású, és ráczokról, bunyeváczokról meg svábokról is híven és előszeretettel. Látom, hogy egy kritikusával szemben magyarnak tekin­tették Justh Zsigmondot, aki nagyon sötét képet festett a magyar társadalomról, s filozófiai fölfogását, írása mód­ját, példáit és mintaképeit idegen földön kereste és találta meg. Azért mégis elhitték neki, hogy szereti a maga nemzetét. Senkinek eszébe nem jut Vajda Jánost vagy Endrődi Sándort hazátlannak bélyegezni, amiért a mű­ködésük nem népies irányú. A származás tehát nem teszi, a minták nem teszik, az irány nem teszi, s az esz­mék sem teszik. S ha végignézek azoknak az íróknak a során, akikről a tehetségükhöz képest sajnálattal vagy pedig haraggal mondják ki, hogy nem magyarok, a hazá­jukat megvetik s a gondolkodásukban s az érzésükben a nemzetükkel nem forrottak egybe, nem vádképpen mondom, csak tényt konstatálok, ha azt látom, hogy ezek a megbélyegzett, a legsúlyosabb váddal s a leg­­megalázóbb föltevéssel lesújtott emberek mind zsidók. S van ennek az éremnek másik fele is. Épp a múltkor mutatták ki egy akadémiai díjat nyert népies eposzról, hogy a nyelve nem magyar s a hangja nem népies. Senki ezért a szerzőjét nem közösíti ki az irodalomból, s nem utasítja vissza az iskola padjára. S ez jól van így, s nem is vádképpen mondom, csak tényt konstatálok, amikor azt látom, hogy minden zsidó írót azzal fogad­nak, hogy a nyelvi vétségeire rendeznek hajtóvadászatot, a fiatal zsidó poétáknak Szász Károly egyszerűen meg­tiltja a nyelvbeli merészségeket, az analógiát s az új metaforákat, s bocsánatot kérek, hogy ezt is fölemlítem, annak idején az Akadémia Szemléje hasábos pasquillokat s egy Antibarbárust írt arról a zsidó poétáról, aki magyar népies balladákat merészkedett írni. Ha tehát a zsidó a maga környezetét irja le s a maga érzéseit, akkor nem magyar; ha pedig a specziálisan magyarnak mondott körbe mer belenyúlni, akkor a körmére koppintanak. Ami lehet, hogy jó és mulatságos társasjáték, de lelke­sítő hatásúnak éppen nem mondható. A zsidó egyebekben lelkes állat is, akinek a dolgok felől meg vannak a maga nézetei s a viszonyok s a körülmények közt a maga érdekei. Az igazságnak meg van az a tulajdonsága, hogy nem mindenkinek esik jól. Ha a zsidó igazságot hirdet, mindazok, akiknek ez az igazság fáj, antisemitákká válnak. Aki a nézeteit osztja vagy az irányában vele tart, az elzsidósodott, vagy zsidó pénzen élő rabszolga. Az érdeknek is megvan az a tulajdonsága, hogy más érdekeket sért. Például a zsidók legfőbb érdeke, mert a beolvasztásuk egyetlen módja: a felekezeti s osztály-különbség nélkül egységes magyar állam, sérti az uralkodó felekezeteket s az uralkodó osz­tályokat. Ezek az osztályok szükségképpen antisemiták lettek. Ha Széchenyi István zsidó lett volna, s a zsidót akkor egyáltalában észreveszik, a hazátlanság, a nemzetiet­lenség vádja hogy fölzúgott volna ellene, s az ősiség eltörlését, a jobbágyok fölszabadítását mennyire pusztán zsidó érdeknek mondták volna ! Nem vádképpen mondom, csak tényképpen, hogy Magyarországon rettentő s a zsidókra egyenesen kétségbeejtően nagy az antiszemi­tizmus. Nem vádképpen mondom — mert mért szeresse a zsidót a magyar a németnél, az angolnál, az orosznál s az igazat megvallva, a francziánál is jobban? A német agrárius is nem az arany-valutát okolja, nem az idők haladtával s a verseny uralkodása folytán a gazda­sági világban is szükségképp beállott változásokat, nem azokat a földbirtokosokat, akik tartományi bankoktól 41/2—51/1 százalékos pénzeket vettek föl a birtokaikra, hogy 7—11 százalékot jövedelmező exotikus papíro­kat vásároljanak rajta, s ezen a spekuláczión rajta­vesztettek. Ők is az ipart s a kereskedelmet okol­ják, végső sorban a zsidót A mi agráriusaink mért ne induljanak ezen a példán ? Zsidó íróink nem olyan nagyok, hogy szoborra várhatnának, nekik tehát már életükben kell megjárniok azt az utat, amelyet Német­országban a Heine szobra jár meg. Ez jól van így és helyesen van így, csak az nem jó és az nem helyes, hogy ezt letagadják. Hiszen oka is van, ki tagadná ? Egyszerű oka: az a zsidó­ nemzedék, amely most lép bele az életbe, az irodalomba, a gazdaságba s a politikába, az már szabad­ságban született, szabadságban növekedett, az emberei szabad embereknek érzik magukat, a véleményüket szabadon mondják meg, s az igényeiket szabadon for­málják. Az eszkimók egész raja szabadult rá arra a kevés fókára, ami anyagi és erkölcsi javakra Magyarországon éppúgy, mint minden más országban, csak bizonyos kor­látolt és tovább nem fokozható mennyiségben van meg. Uj száj, amely kenyeret kér, uj kar, amely helyet, uj irány, amely elismerést — ez mind nem szolgál arra, hogy a jövevényt rokonszenvessé tegye. Amíg a zsidó nem mozgott, természetes, nem érzett ellentállást. Most, hogy mozogni kezd, azt látja, hogy az egész magyar társadalom erős falanxban sorakozik ellene a legfőbb klubjaiba nem veszi föl, még a jégen is elzár­kózik tőle, a négyesnek egy figuráját egyenesen ő miatta szüntette meg, s a politikában ép úgy, mint az irodalom­ban, nagyon jó üzlet lett nem ugyan antisémitának lenni, de spekulálni azokra, akik antisémiták. Ez mindenütt így van, s a magyarnak még mentsége is van rá: az elkesere­

Next