A Hét, 1895. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1895-02-03 / 5. szám
A' 70 sog szempontjából vigyázzák meg, s ha valamelyik zsidó poéta véletlenül Jeruzsálembe talál vágyakozni, (amely vágyakozás, köztünk maradjon, fölöttébb plátói) kész ellene a kozmopolitaság s a hazafiatlanság vádja. Idényképpen mondom azt is, és nem vádképpen, hogy ugyanakkor, mikor a magyar nemzetnek napjában kétszer kell tanúságot tennie a lojalitása felől, a zsidó fajtát, amely talán az egyetlen, amely nyelvre is, érzésre és törekvésekre minden föntartás és minden külső támaszték nélkül alárendeli magát a magyarnak, napjában háromszor alázzák meg azzal, hogy a hűségében kételkednek. Pedig ez a kétkedés precedensekre nem hivatkozhat. Az irodalomban is a nemzetietlenség vádja éli divatját. Kik ellen irányul ? Látom, hogy a magyar irodalom méltó és megérdemlett lelkesedéssel fogad egy ragyogó tehetségű elbeszélőt, aki német származású, és ráczokról, bunyeváczokról meg svábokról is híven és előszeretettel. Látom, hogy egy kritikusával szemben magyarnak tekintették Justh Zsigmondot, aki nagyon sötét képet festett a magyar társadalomról, s filozófiai fölfogását, írása módját, példáit és mintaképeit idegen földön kereste és találta meg. Azért mégis elhitték neki, hogy szereti a maga nemzetét. Senkinek eszébe nem jut Vajda Jánost vagy Endrődi Sándort hazátlannak bélyegezni, amiért a működésük nem népies irányú. A származás tehát nem teszi, a minták nem teszik, az irány nem teszi, s az eszmék sem teszik. S ha végignézek azoknak az íróknak a során, akikről a tehetségükhöz képest sajnálattal vagy pedig haraggal mondják ki, hogy nem magyarok, a hazájukat megvetik s a gondolkodásukban s az érzésükben a nemzetükkel nem forrottak egybe, nem vádképpen mondom, csak tényt konstatálok, ha azt látom, hogy ezek a megbélyegzett, a legsúlyosabb váddal s a legmegalázóbb föltevéssel lesújtott emberek mind zsidók. S van ennek az éremnek másik fele is. Épp a múltkor mutatták ki egy akadémiai díjat nyert népies eposzról, hogy a nyelve nem magyar s a hangja nem népies. Senki ezért a szerzőjét nem közösíti ki az irodalomból, s nem utasítja vissza az iskola padjára. S ez jól van így, s nem is vádképpen mondom, csak tényt konstatálok, amikor azt látom, hogy minden zsidó írót azzal fogadnak, hogy a nyelvi vétségeire rendeznek hajtóvadászatot, a fiatal zsidó poétáknak Szász Károly egyszerűen megtiltja a nyelvbeli merészségeket, az analógiát s az új metaforákat, s bocsánatot kérek, hogy ezt is fölemlítem, annak idején az Akadémia Szemléje hasábos pasquillokat s egy Antibarbárust írt arról a zsidó poétáról, aki magyar népies balladákat merészkedett írni. Ha tehát a zsidó a maga környezetét irja le s a maga érzéseit, akkor nem magyar; ha pedig a specziálisan magyarnak mondott körbe mer belenyúlni, akkor a körmére koppintanak. Ami lehet, hogy jó és mulatságos társasjáték, de lelkesítő hatásúnak éppen nem mondható. A zsidó egyebekben lelkes állat is, akinek a dolgok felől meg vannak a maga nézetei s a viszonyok s a körülmények közt a maga érdekei. Az igazságnak meg van az a tulajdonsága, hogy nem mindenkinek esik jól. Ha a zsidó igazságot hirdet, mindazok, akiknek ez az igazság fáj, antisemitákká válnak. Aki a nézeteit osztja vagy az irányában vele tart, az elzsidósodott, vagy zsidó pénzen élő rabszolga. Az érdeknek is megvan az a tulajdonsága, hogy más érdekeket sért. Például a zsidók legfőbb érdeke, mert a beolvasztásuk egyetlen módja: a felekezeti s osztály-különbség nélkül egységes magyar állam, sérti az uralkodó felekezeteket s az uralkodó osztályokat. Ezek az osztályok szükségképpen antisemiták lettek. Ha Széchenyi István zsidó lett volna, s a zsidót akkor egyáltalában észreveszik, a hazátlanság, a nemzetietlenség vádja hogy fölzúgott volna ellene, s az ősiség eltörlését, a jobbágyok fölszabadítását mennyire pusztán zsidó érdeknek mondták volna ! Nem vádképpen mondom, csak tényképpen, hogy Magyarországon rettentő s a zsidókra egyenesen kétségbeejtően nagy az antiszemitizmus. Nem vádképpen mondom — mert mért szeresse a zsidót a magyar a németnél, az angolnál, az orosznál s az igazat megvallva, a francziánál is jobban? A német agrárius is nem az arany-valutát okolja, nem az idők haladtával s a verseny uralkodása folytán a gazdasági világban is szükségképp beállott változásokat, nem azokat a földbirtokosokat, akik tartományi bankoktól 41/2—51/1 százalékos pénzeket vettek föl a birtokaikra, hogy 7—11 százalékot jövedelmező exotikus papírokat vásároljanak rajta, s ezen a spekuláczión rajtavesztettek. Ők is az ipart s a kereskedelmet okolják, végső sorban a zsidót A mi agráriusaink mért ne induljanak ezen a példán ? Zsidó íróink nem olyan nagyok, hogy szoborra várhatnának, nekik tehát már életükben kell megjárniok azt az utat, amelyet Németországban a Heine szobra jár meg. Ez jól van így és helyesen van így, csak az nem jó és az nem helyes, hogy ezt letagadják. Hiszen oka is van, ki tagadná ? Egyszerű oka: az a zsidó nemzedék, amely most lép bele az életbe, az irodalomba, a gazdaságba s a politikába, az már szabadságban született, szabadságban növekedett, az emberei szabad embereknek érzik magukat, a véleményüket szabadon mondják meg, s az igényeiket szabadon formálják. Az eszkimók egész raja szabadult rá arra a kevés fókára, ami anyagi és erkölcsi javakra Magyarországon éppúgy, mint minden más országban, csak bizonyos korlátolt és tovább nem fokozható mennyiségben van meg. Uj száj, amely kenyeret kér, uj kar, amely helyet, uj irány, amely elismerést — ez mind nem szolgál arra, hogy a jövevényt rokonszenvessé tegye. Amíg a zsidó nem mozgott, természetes, nem érzett ellentállást. Most, hogy mozogni kezd, azt látja, hogy az egész magyar társadalom erős falanxban sorakozik ellene a legfőbb klubjaiba nem veszi föl, még a jégen is elzárkózik tőle, a négyesnek egy figuráját egyenesen ő miatta szüntette meg, s a politikában ép úgy, mint az irodalomban, nagyon jó üzlet lett nem ugyan antisémitának lenni, de spekulálni azokra, akik antisémiták. Ez mindenütt így van, s a magyarnak még mentsége is van rá: az elkesere