A Hét, 1899. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1899-01-22 / 4. szám

és többen juthassanak mandátumhoz, de mihelyt ez a tisztaság kedvezőtlen követeléseket támaszt irányukban, akkor nem kérnek belőle. Hiszen csak oda kell nézni, a néppárt, mely szintén üldözi a korrupc­iót, hogy kapá­­lódzik a papi izgatás tilalma ellen, a nemzeti párt, mely nemzetet mond és földesurat ért, hogy tiltakozik a czenzus leszállítása ellen s végül a függetlenségi párt hogy kívánja az egységes czenzust, mert ezzel sok vidé­ken fölülkerekedik az alsóbb elem, mely leginkább fogé­kony a függetlenség lelkesítő teóriáinak varázsa iránt. Pártok hatalmi érdekéről folyik a nagy harcz s ha az alkotmány összedül, pártok merülnek el s ha az alkot­mány helyreáll, pártok lesznek belőle. De még ez is álta­lános beszéd. Minden pártban van néhány ember, akinek külön esze van s domináló érdeke. A többi velük megy. Csáky Albinnal mentek a kilépettek s ha maholnap eszébe jut Széll Kálmánnak, hogy disszidáljon, vele is megy vagy negyven ember. Nem is négyszázötven ember, hanem csak öt-hat urnak a megegyezéséről vagy a harczáról van szó, akiknek mindegyiknek van egy érdekbeli ellenfele: Apponyinak Bánffy, az Andrássyaknak a Tiszák, az úgy­nevezett inkompatibliseknek az úgynevezett agráriusok s noha az alkotmány igen szent és nagyon becses palladium, egyszersmind fölötte alkalmas arra, hogy az ő szentsé­gével az urak és családok vetélkedéseit az ország nya­kába lehessen varrni. Hát ez is egy kis gömböcz, mely el tudna nyelni egy regement katonát.* A törvény legyen törvény. Ezt az igen szerény jel­mondatot hajszolja az ellenzék az obstrukc­ió lélekvesztő­­jén. A törvény védelme! Különös czél, még különösebb eredmény. A törvény védelmének csodálatosan az a követ­kezése, hogy törvény most már nincs, az alkotmány ke­resztül van lyukasztva, a képviselőház hajítófát sem ér. Az obstrukc­ió védelmezni akarja a törvényt és hamm — bekapja a Bánffy fejét, a Tisza-fejeket, bekapja a parla­­mentarizmust, az alkotmányt és végül — béketárgyalások czímén­t bekapja Magyarország egész közjogát. Csodá­latos dolog, hogy a törvény, ha törvény, olyan természetű, hogy odafönn, ahol igazán számolnak az ország érdekei­vel és diszponálnak is vele, nem tudnak semmi olyat csi­nálni, ami számításukkal ne ellenkeznék. A gazdasági közösség igazán életérdek, de ha a törvény törvény, el kell választani a két ország gazdaságát egymástól. A véde­lem közössége posztulátuma a monarchia nagyhatalmi állásának, de ha a törvény törvény, igazuk van a függet­lenségieknek, akik külön magyar hadsereget követelnek. Ha törvény a törvény, akkor akármilyen semmire való a mostani parlament, nem lehet feloszlatni s ha törvény a törvény, a mai kormánynak a mai viszonyok között föl kell rúgnia az összes törvényeket, különben az ország légbe röpül. A másik jelszó a nép akarata. Csodálatos, hogy mihelyst a nemzet igazi akarata érvényesül, romba dől minden, amit a nemzet igazi érdeke követel. A kúriai bíráskodás tisztán a mandátumok árát szállítaná le, de már a választás törvényének reformja a vagyoni czenzus megtartása mellett ledöntené a magyar állam magyar vol­tát, a vagyoni czenzus nélkül pedig ledöntené a mostani polgári és oligarchikus uralmat. Holt bizonysság, hogy ha az összes magyar földlakók nyilvánítanák akaratukat, a kevés számú magyarságot elnyomnák s ha a vagyontala­nok is megszólalnak, megszűnik a vagyonosok dicsősége. Mivel pedig ez tudva vagyon s a magyar állam­eszmét nem akarják kiszolgáltatni a nemzet akaratának, tehát ezt a fölséges akaratot korlátok közé kell szorítani, oly formába kényszeríteni, melyben csak azt akarhatja, amit megengednek neki. Igazság ez? Bizonyára nem. De hazaáruló volna az a miniszter, aki a nemzet akaratát ebben az irányban föl akarná szabadítani. Vannak eszmék és históriai jogok, vannak nemzeti és internac­ionális szükségek, melyek min­den függéstől és ellenkező akarattól szabadon tartandók. De amikor ez így van , a függetlenségi párt például nem engedné, hogy a nemzet akarata Oláhországot csináljon Magyarországból, mi jogon hivatkozik a nemzeti akaratra, mikor a király nem engedi, hogy a nemzeti akarat per­­szonál­uniót csináljon ? Kétségtelenül csakis az önzés jogán s ugyancsak az önzés jogával követnek el velük szemben mindent, ami a nemzet akaratát ebben a tekintetben féken tarthatja. Ezek tehát hamis jelszavak. S akik most a törvény és a nemzeti akarat védelmében fölforgatják a világot, tudják, hogy nem a törvény és nem a nemzeti akarat kívánja ezt tőlük. A törvény sohasem volt törvény s a nemzetnek sohasem is volt szabad akarata. Ezt a fikcziót kivívta magának a demokráczia áramlata, de nem is való arra, hogy tartalmat kapjon. Nemcsak nálunk, minden konstituczionális államban a nagy politikát nem a törvé­nyek és a népek irányítják, hanem egyes emberek, akik­nek vagy születésüknél, vagy tehetségüknél fogva erre hivatásuk van. Ez a nagy politika szívesen veszi, ha a közvélemény vele megy, ellenkező esetben intézkedik, hogy vele menjen. Bizonyos ideig ez a rideg valóság rejtőzött a formák mögött, a nép azt hitte, hogy akar, mikor sza­vazott úgy, ahogy a gazdája kívánta, most azonban a formából kibukkant itt­­is, ott is az igazi tartalom, ami nem más, mint hol alkotmányos, hol dinasztikus, hol nem­zeti abszolutizmus, de mindenképen csak abszolutizmus. * A kis gömböcz tehát már elnyelt mindent, végül talált egy kis kanász gyerekre, aki disznói között szalon­­názott a bécsi bicskájával. A kis gömböcz ezt is bekapta, de a bécsi bicska felhasogatta a száját s kiömlött belőle az apa, az anya, a három leány, a sok kaszás ember, meg a regiment katona. Okos emberek nagy apparátussal nem tudnak kiver­gődni a mai helyzetből. Azt hiszem, nem is lesz békesség s az obstrukcziótól vissza nem csikarja az elnyelt java­kat senki ember fia. Egy kis kanászgyerek kellene ide, nyugodtan szalonnázva a disznók között, aki nyitva tartja a bécsi bicskáját. Majd csak akad! Semper.

Next