A Hét, 1911. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1911-03-19 / 12. szám
188 Hiába ölte Sandy Nab sok drága pénzét a néma, vén házba, még egy pinczi anyóka se akadt, aki kiváncsi lett volna a vérfoltos pinczekőre, a méregszekrényre, a nyoszolyára, amelyben egy gyilkos aludta verejtékes, nyöszörgő álmát, az alpesi boszorkány ölelésétől fojtva. És hosszú, szürke téli napokon, éjeken át megtanulta Sandy Nab a magányos házban, mi az, mikor az emberek felednek ! Megtanulta, hogy nemcsak a nagy költők szülőházának küszöbét veri ki a fa és hajdan aranyos márványtábláit vakolja be porral és esővel a szél, nemcsak a lelkesedés piedesztálja roskadozik össze és a dicsőség arany harangját futja be rozsda, nemcsak a szeretet gyertyája olvad könynyekbe szét és válik füstté a ravatal mellett, hanem a nagy borzalmak tömegraczogtató láza is kihűl, a szenzáczió karneváli ruhája, lobogó piros palástja is csak egy megutált, borozott, fakó rongygyá lesz a böjti reggelen. És szegény Sandy olyan nagyokat busul a porba esett pecsenye fölött, hogy kísértetet kezd látni az ócska házban, egy óriás fekete macskáról mesél az újságíróknak, mely pokoltűzben foszforeszkáló szemekkel és vérfagyasztó nyávogással bujkál, surranik folyosókon, lépcsőkön által, nem lehet megfogni, nem lehet agyonütni, a Browning-golyó se fogja. Azt mondják, Crippen lelke a fekete macska, mit azóta már többen is láttak. És arra senki se gondol, hogy a feledés szelleme a sötét bestia, ki már szaglálja, élesen lángoló szemével már lesi szapora seregét patkánynak, egérnek, aminek a feledés tanyája nemsokára otthona lesz már. Mert lenne a Crippen lelke éppen fekete macska a londoni pinczében, amikor lehet köd és kisérheti a szeretője léptit, lehet szobába lopakodó fuvalom, hogy meglebegtesse bölcsőfüggönyét pár hetes kisgyerekének és besuhanjon hozzá egy röpke apai csókra. . . * * * D Elrepült.... A brüsszeli rendőrség új híradása szerint még mindig nem került meg Cecil Grace holtteste. Keresikkeresik és nem találják. A romantikus aviatikus eltűnt a földről. Azt beszélik, hogy amerikai párbaja volt egy tengerésztiszttel s gépéről ugrott az óceánba. Ez a halál egy új érzést kelt bennünk. Igaz, hogy az sem kisebb hős, aki a negyedik emeletről ugrik fejest a vakudvar aszfaltjára, vagy az, aki a fürdőkádban végez magával. De gondolják csak el, hogy ez a levegőhalál minő tiszta, rejtélyes és spirituális. Valaki felül a kormányozható tüzesszekérre, belefúródik az égbe és nincs többé. A rendőrség tanácstalan. A rokonok évek múltán is csak az égre néznek, a gyászos égre, az üres koporsófedélre. Az ittmaradtak pedig azt suttogják, hogy elszállott. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sokakat elcsábít ez az ultraromantikus öngyilkosságmód. Szinte látom a képet. Mennek majd csoportosan, uraságoktól levetett, rozzant aeroplánokon, amelyeket az ószeresnél vettek, életuntak, bolond szerelmesek és leégett kártyások, imbolyognak hosszú F-alakban, kiugat a benzinmotoruk, a szélhadarójuk és repülnek melegebb égalj alá, Afrikába, vagy még távolabb, ők, a bátor vándormadarak, mert nekik az egyenlítő se elég forró, míg lenn az emberek megállnak, utánuk néznek és félve, csodálkozva, csendesen mondják : — Elrepülnek innen. * * * — Királyidillek. Ott fönn, a hó és rabság országában, a legvéresebb emlékek városában, ahol még nem olvadt el a téli dér és fekete köd gomolyog a Néván és zordtornyú várak, sötét erődök döbbenetes árnyait vihetné tova, ha arra suhanna egyszer egy halvány délibáb, ahol a lámpavilág is csak hunyva, reszketve mer égni és csüggedt sóhajba fullad a dal, — ott fönn, ragyogó teátrumot építenek a czár nevében a népnek , gyönyörű komédiaházat, aminek boltozata maga a csillagos ég lesz, sötétkék lapis lazuliból vagy selyemkárpitból maga a mennyei sátor, villamos üvegcsillagokkal és minden csillag, bolygó, hold és üstökös abban a szent és ünnepi állásban ragyog, amelyben Miklós czár születése óráján lesugárzott az igazi levegőégről az igazi földre. A czár kegyelme az, amely erről a tündöklő égről lemosolyog a szeretett népre, s így mondják majd a színháznyitó prológus rigmusaiban. A czár rettegése az, amely ennek a hazug mennyországnak ezernyi csillagszemében lángol, a czár rettegése, ami borzongva bujkál a kárpitok mögött, ami majd a népház ünnepeinek muzsikahangjában sikoltani fog,— gondolja minden ember. Kenyeret nem lehet, czirkuszt ajándékoz a felséges népharagnak, amit szemtől-szembe még sohase látott, de aminek kisértetétől rémlátó Káin-futás lett egész élte. Festett végtelenséget, dróton vezetett dicsfényt áldoz hízelgő alázattal a babonás irtózással megimádott bálvány, az Orgyilok előtt. És ott lenn, a meleg fuvalmak, a kéjek, a tarka pompák honában, a napsütésben kacsagó tenger, az édes gyümölcsök és szép buja hurik édenkertjében, ott kényszerzubbonyba kell gúzsolni az öreg, kimustrált szultánt, mert az összezúzott üvegkehely cserepeivel akarja megölni magát. Ott fönn, az a víziós, reszkető ember, az bizonyára annak a gondolatnak lázában liheg, hogy jó lenne rab lenni, akinek létét a bünhödés lakatja őrzi, jó lenne a vasfalak mögött, lánczok között csak élni, élni, a tulajdon kezétől is bilincscsel óva, és örökre kikerülve a gyilkot, a mérget, a bombát és békén elhunyni, mint mécs ölében a kiszáradt kanócz. Ott lenn pedig az a halálvágyban lázongó keserves öreg átkot óbégat arra, aki meghagyta éltét; ő ordítozva és őrjöngve kéri a halált; ő előtte, ha már az erő és hatalom magasáról buknia kellett, az lett volna a jobb út, az a tőrsuhanás, az a fegyverláng, az a bombadördülés, amelynek percznyi halálnyilalásán túl semmi sincs többé, nincs a porbarugott gőg gyötrődése, a vénség bús magánya, nincs a véres megalázottság hóhérkorbácsa a lelken, a gúzsbakötés nyomorúsága az erejevesztett vén csontok fölött, a koldusepedés csak egy darabka selyemzsinegért, amit ő valaha bőkezűen, ezrével, királyi pazaron osztott! . . . Ó, de nagy út is az, északtól keletig, havastornyú várerődtől rózsaillatos kröskig, a csillagos égtől a kényszerzubbonyig, tróntól trónig, embertől emberig, de végtelen nagy út ! Szegény királyok ! . . . * * * Álruhában a sajtó. Most a népfürdő vizét sózzák megváltó könyeikkel a riporter-messiások. A tizennyolcz krajczáros eszeli népfürdő vizét. Hogy nem elég tiszta , ötven gyári napszámos, utczaseprő, füstfaragó és szemeteskocsis kiszáll egy medenczéből és a másik ötven gyári, utczai, füstös és szemetes már levetkőzötten várja ; alig van idő czirokseprőkkel kisorolni az óriás basint és beengedni a tisztábbik vizet, amely víz aztán az újságírói szemnek nem elég kristályos, nem elég tündöklő, nem elég steril, kis szappanhabfoszlányok és piszokcsipkék hullámzanak rajta rézcsapok verejtékesek, a levegőben nyomorszag úszik és a lepedők nincsenek kivasalva, csak megmángorolva vannak, a szolgák és masszőrök pedig még e vasalatlan lepedőknél is érdekesebbek, sőt gorombábbak és a gőzkamara titokrejtő ködében Eulenburg halódó szelleme bolyong. Hiszen jó, jó, nagyon szép, hogy az újságíró urak oly ideális lángolással világítanak bele a nyomorúság szurdokjaiba, hogy napszámosjelmezt öltve, de angol bajuszszal, aranyglombos foggal és finom tenyerekkel elmennek reggelizni az ingyenkenyeres boltba, ebédelni a népkonyhába, fürödni a népfürdőbe és aludni a koldusmenhelyre, hátha találnak valahol egy komoly mizériát, egy szomorú igaztalanságot ; de akkor a maguk angol öltönyeivel és selyem écharpejával vessék le a maguk fokozott igényeit, kulturfinnyásságát és a magasabbrendűség tapasztalatain vagy írott malasztján átszublimált jóizlését is , akkor ne csak lyukas topánnal és rongyos könyökökkel hasonlítsanak ahhoz a szegény emberhez, de az éhség étvágyában, a koromlepte bőr sajgó viszketésében és a holtig- ы, Ш дщцрши!':11