A Hét, 1911. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1911-03-19 / 12. szám

188 Hiába ölte Sandy Nab sok drága pénzét a néma, vén házba, még egy pinczi anyóka se akadt, aki kiváncsi lett volna a vér­foltos pinczekőre, a méregszekrényre, a nyoszolyára, amelyben egy gyilkos aludta verejtékes, nyöszörgő álmát, az alpesi boszor­kány ölelésétől fojtva. És hosszú, szürke téli napokon, éjeken át megtanulta Sandy Nab a magányos házban, mi az, mikor az emberek felednek ! Megtanulta, hogy nemcsak a nagy költők szülőházának küszöbét veri ki a fa és hajdan aranyos márvány­tábláit vakolja be porral és esővel a szél, nemcsak a lelkesedés piedesztálja roskadozik össze és a dicsőség arany harangját futja be rozsda, nemcsak a szeretet gyertyája olvad köny­­nyekbe szét és válik füstté a ravatal mellett, hanem a nagy borzalmak tömegraczogtató láza is kihűl, a szenzáczió karne­váli ruhája, lobogó piros palástja is csak egy megutált, borozott, fakó rongygyá lesz a böjti reggelen. És szegény Sandy olyan nagyokat busul a porba esett pecsenye fölött, hogy kísértetet kezd látni az ócska házban, egy óriás fekete macskáról mesél az újságíróknak, mely pokoltűzben foszforeszkáló szemekkel és vérfagyasztó nyávogással bujkál, surranik folyosókon, lépcső­kön által, nem lehet megfogni, nem lehet agyonütni, a Brow­ning-golyó se fogja. Azt mondják, Crippen lelke a fekete macska, mit azóta már többen is láttak. És arra senki se gondol, hogy a feledés szelleme a sötét bestia, ki már szaglálja, élesen lán­goló szemével már lesi szapora seregét patkánynak, egérnek, aminek a feledés tanyája nemsokára otthona lesz már. Mert lenne a Crippen lelke éppen fekete macska a londoni pinczében, amikor lehet köd és kisérheti a szeretője léptit, lehet szo­bába lopakodó fuvalom, hogy meglebegtesse bölcsőfüggönyét pár hetes kis­gyerekének és besuhanjon hozzá egy röpke apai csókra. . . * * * D Elrepült.... A brüsszeli rendőrség új híradása szerint még mindig nem került meg Cecil Grace holtteste. Keresik­­keresik és nem találják. A romantikus aviatikus eltűnt a földről. Azt beszélik, hogy amerikai párbaja volt egy tengerésztiszttel s gépéről ugrott az óc­eánba. Ez a halál egy új érzést kelt ben­nünk. Igaz, hogy az sem kisebb hős, aki a negyedik emeletről ugrik fejest a vak­udvar aszfaltjára, vagy az, aki a fürdőkádban végez magával. De gondolják csak el, hogy ez a levegőhalál minő tiszta, rejtélyes és spirituális. Valaki felül a kormányoz­ható tüzesszekérre, belefúródik az égbe és nincs többé. A rend­őrség tanácstalan. A rokonok évek múltán is csak az égre néznek, a gyászos égre, az üres koporsófedélre. Az ittmaradtak pedig azt suttogják, hogy elszállott. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sokakat elcsábít ez az ultraromantikus öngyilkosság­mód. Szinte látom a képet. Mennek majd csoportosan, ura­­ságoktól levetett, rozzant aeroplánokon, a­melyeket az ószeres­nél vettek, életuntak, bolond szerelmesek és leégett kártyá­sok, imbolyognak hosszú F-alakban, kiugat a benzinmotoruk, a szélhadarójuk és repülnek melegebb égalj alá, Afrikába, vagy még távolabb, ők, a bátor vándormadarak, mert nekik az egyenlítő se elég forró, míg lenn az emberek megállnak, utánuk néznek és félve, csodálkozva, csendesen mondják : — Elrepülnek innen. * * * — Királyidillek. Ott fönn, a hó és rabság országában, a legvéresebb emlékek városában, ahol még nem olvadt el a téli dér és fekete köd gomolyog a Néván és zordtornyú várak, sötét erődök döbbenetes árnyait vihetné tova, ha arra suhanna egyszer egy halvány délibáb, ahol a lámpavilág is csak hunyva, reszketve mer égni és csüggedt sóhajba fullad a dal, — ott fönn, ragyogó teátrumot építenek a czár nevében a népnek , gyö­nyörű komédiaházat, aminek boltozata maga a csillagos ég lesz, sötétkék lapis lazuliból vagy selyemkárpitból maga a mennyei sátor, villamos üvegcsillagokkal és minden csillag, bolygó, hold és üstökös abban a szent és ünnepi állásban ragyog, amelyben Miklós czár születése óráján lesugárzott az igazi levegőégről az igazi földre. A czár kegyelme az, amely erről a tündöklő égről lemosolyog a szeretett népre, s így mondják majd a színháznyitó prológus rigmusaiban. A czár rettegése az, amely ennek a hazug mennyországnak ezernyi csillagszemében lángol, a czár rettegése, ami borzongva bujkál a kárpitok mö­gött, ami majd a népház ünnepeinek muzsikahangjában sikol­­tani fog,— gondolja minden ember. Kenyeret nem lehet, czir­­kuszt ajándékoz a felséges népharagnak, amit szemtől-szembe még sohase látott, de aminek kisértetétől rémlátó Káin-futás lett egész élte. Festett végtelenséget, dróton vezetett dicsfényt áldoz hízelgő alázattal a babonás irtózással megimádott bál­vány, az Orgyilok előtt. És ott lenn, a meleg fuvalmak, a kéjek, a tarka pompák honában, a napsütésben kacsagó tenger, az édes gyümölcsök és szép buja hurik édenkertjében, ott kényszer­zubbonyba kell gúzsolni az öreg, kimustrált szultánt, mert az összezúzott üvegkehely cserepeivel akarja megölni magát. Ott fönn, az a víziós, reszkető ember, az bizonyára annak a gondo­latnak lázában liheg, hogy jó lenne rab lenni, akinek létét a bünhödés lakatja őrzi, jó lenne a vasfalak mögött, lánczok kö­zött csak élni, élni, a tulajdon kezétől is bilincscsel óva, és örökre kikerülve a gyilkot, a mérget, a bombát és békén elhunyni, mint mécs ölében a kiszáradt kanócz. Ott lenn pedig az a halál­vágyban lázongó keserves öreg átkot óbégat arra, aki meghagyta éltét; ő ordítozva és őrjöngve kéri a halált; ő előtte, ha már az erő és hatalom magasáról buknia kellett, az lett volna a jobb út, az a tőrsuhanás, az a fegyverláng, az a bombadördülés, amelynek percznyi halálnyilalásán túl semmi sincs többé, nincs a porbarugott gőg gyötrődése, a vénség bús magánya, nincs a véres megalázottság hóhérkorbácsa a lelken, a gúzsbakötés nyomorúsága az erejevesztett vén csontok fölött, a koldus­­epedés csak egy darabka selyemzsinegért, amit ő valaha bő­kezűen, ezrével, királyi pazaron osztott! . . . Ó, de nagy út is az, északtól keletig, havastornyú várerődtől rózsaillatos kröskig, a csillagos égtől a kényszerzubbonyig, tróntól trónig, embertől emberig, de végtelen nagy út ! Szegény királyok ! . . . * * *­ ­ Álruhában a sajtó. Most a népfürdő vizét sózzák meg­váltó könyeikkel a riporter-messiások. A tizennyolcz kraj­­czáros eszeli népfürdő vizét. Hogy nem elég tiszta , ötven gyári napszámos, utczaseprő, füstfaragó és szemeteskocsis kiszáll egy medenczéből és a másik ötven gyári, utczai, füstös és sze­metes már levetkőzötten várja ; alig van idő czirokseprőkkel kisorolni az óriás basint és beengedni a tisztábbik vizet, amely víz aztán az újságírói szemnek nem elég kristályos, nem elég tündöklő, nem elég steril, kis szappanhabfoszlányok és piszok­csipkék hullámzanak rajt­­­a rézcsapok verejtékesek, a levegő­ben nyomorszag úszik és a lepedők nincsenek kivasalva, csak megmángorolva vannak, a szolgák és masszőrök pedig még e vasalatlan lepedőknél is érdekesebbek, sőt gorombábbak és a gőzkamara titokrejtő ködében Eulenburg halódó szelleme bo­lyong. Hiszen jó, jó, nagyon szép, hogy az újságíró urak oly ideális lángolással világítanak bele a nyomorúság szurdok­­jaiba, hogy napszámosjelmezt öltve, de angol bajuszszal, arany­­glombos foggal és finom tenyerekkel elmennek reggelizni az ingyenkenyeres boltba, ebédelni a népkonyhába, fürödni a népfürdőbe és aludni a koldusmenhelyre, hátha találnak vala­hol egy komoly mizériát, egy szomorú igaztalanságot ; de ak­kor a maguk angol öltönyeivel és selyem écharpejával vessék le a maguk fokozott igényeit, kulturfinnyásságát és a magasabb­­rendűség tapasztalatain vagy írott malasztján átszublimált jóizlését is , akkor ne csak lyukas topánnal és rongyos könyö­kökkel hasonlítsanak ahhoz a szegény emberhez, de az éhség étvágyában, a koromlepte bőr sajgó viszketésében és a holtig- ы, Ш дщцрши!':11

Next