Heti Pesti Riport, 1992 (1. évfolyam, 1-30. szám)

1992-06-12 / 1. szám

m Néhány hónapja írtam egy hölgyről, aki béranya­ságra vállalkozott, meg is egyezett a majdani, örökbe fogadó szülőkkel, teljesen rendben lévőnek is találta életének alakulását, sőt elmondta, hogy még legalább négy bébit fog szülni másoknak. Pén­zért. Utána pedig él, mint Marci Hevesen. Már akkor is voltak fenntartásaim, de Mártával — nevezzük így — nem lehetett „okosan” beszélni. Jogilag tisztán megfogal­mazott szerződéssel, a leendő szülők pénzéből igen jó körülmé­nyek között leshette, hogyan domborodik a pocakja. Igazán nem tűnt számára rögösnek az út, amelyet a hátralévő pár hónapban be kell még járnia. A gyerek nő, nődögél, ott, az anyaméhben, aztán majd eljön a szülés ideje, s azért a pár millióért miért is ne vállalná a kilenc hónapot? Mártáról leperegtek az okos­okságból fakadó érvek, s miután nem tudtam kecsegtetőbbet ajánlani, be kellett látnom, csak szo­morú hallgatója lehetek történetének, de nem adatik meg, hogy bármilyen módon befolyásoljam, alakítsam az életét. Nem mondom, hogy elfelejtettem Mártát, de igyekeztem ki­szűrni őt gondolataimból. Éppen ezért megdöbbentem, amikor egy este az ő hangját hallottam a telefonban. Bizalmatlan volt most is, nem engedte, hogy a jövendő szülők által fenntartott la­kásába menjek. Ezért a Berlin étteremben találkoztunk. Márta nyúzott volt, sápadt, szőke haja csapzott, a hasa lapos, meg még ki tudja, mit, amit a „mama” éppen jónak látott. Feljárt hozzám, és simogatta a hasam, meg dudorászott, mert valahol azt hallotta, hogy muzikális lesz a gyerek, ha már magzat korában énekelgetnek neki. Aztán éppen ő volt az, aki valamilyen átok ví­rusos fertőzést hurcolt a lakásba, amit természetesen megkaptam. Magas lázam lett, hasmenésem, napokig alig tudtam magamról. Senkihez sem fordulhattam, s a gondos „mami” éppen akkor volt Dániában a férjével valami kiránduláson. Mire visszaértek, csont és bőr voltam, vonszolni is alig tudtam magam. Én úgy gondolom, elég sokáig tartó eszméletvesztéseim is lehettek, mert nem sok mindenre emlékszem. Azt tudom, hogy irtózatosan fájt a hasam, de azt hittem, a hasmenéstől van ... Mártát a jövendő őrökbe fogadó szülők akkor vitték már csak kórházba, amikor a magzat talán már egy napja halott volt. Ri­asztották a mentőket, s a műtét éppen úgy zajlott le, mintha akár­melyik kismamával történt volna az eset. Márta több mint egy hétig feküdt a kórházban, s az orvosok szerint egy darabig kerül­nie kell a teherbe esést. Kímélnie kell magát... — Vége hát a többmilliós álomnak... — mondom, elég kímé­letlenül. És mégis kíméletesen, hiszen nem kérdezem meg Mártá­tól, vajon érzett-e valamit, amikor először megmozdult a bébi. Lényegében nem is kérdezhetem meg, hiszen egyszer már kifejtet­te, ennyi pénzért ő csak szül, s nem érzeleg. — Azért a vizsgálatokat ki lehetett bírni ennyi pénzért... Nem vagyok tenyészkanon! — horgad föl Mártában a ha­rag. — Szüljön magának a boszorka, ha tud. Én befejeztem! — Azt igen, sőt, még azt is, hogy előfordult, három napig sem tettem ki a lábam a lakásból. Látszott már nagyon a terhesség, s­­ nem akartam sem én, sem ők, hogy erről beszéljen fű-fa-virág. (Következő számunkban közöljük azt a beszélgetést, amelyet a „megren- Megnéztem az összes videofilmet, amit az országban forgalmaz- hetőkkel” folytattunk, akik kérik vissza a pénzüket, hiszen gyerek nélkül má­nak, fölzabáltam legalább két tonna narancsot, kiwit, mandarint, radtak...) . — Még nem volt itt az ideje — mondtam. — Hol a bébi?! — Elment — felel Márta sötéten, s kínlódva fészkelődik a széken. — Az orvos sem vette észre, hogy baj van, pedig minden héten jártam ellenőrző vizsgálatra. A jövendőbeli anya óramű­pontossággal megjelent, s vitt, mint egy utazótáskát magával. Kint várt az előszobában, s az ápolónő szerint még nyögött is, amikor engem piszkáltak! — Olyan szépnek, rózsásnak látta a helyzetet, annak idején. Azt mondta, nincs ebben semmi rossz, ha az örökbefogadó sok vizsgála­tot akar, megteheti, hiszen megfizeti! — Rémesen unalmasak lettek ezek a vizsgálatok, mindig mást akart tudni, összeolvasott egy csomó cikket, hol génvizsgálatot akart, hol ultrahangot, hol a szívhangokat akarta hallani — biz­tos, ami biztos felkiáltással. A doki próbált vele beszélni, magya­rázta, hagyni kell a bébit, fejlődjön nyugodtan, de a boszorkány visszaverte ezeket, megfizettem, mondta, s hát ez igaz is volt. A dokit is megfizette. • • 3

Next