Hétvége, 1980 (2. évfolyam, 6-29. szám)
1980-01-10 / 6. szám
ARCÉL A CÍMOLDALRÓL Nem szólam, nem is afféle plakátra kívánkozó jelszó. Való igaz: aki vért ad, életet ment! KOVÁCS-Hadnagy Mária, a szabadkai BUDUCNOST Bútorgyár ápolónője mondta el, hogy huszonegy évvel ezelőtt tűz ütött ki a gyár régi épületében, az akkori gubógyárban. Az anyagiakat nem számítva pótolhatatlan veszteség érte a gyárat. A tűzvész egy emberéletet követelt. Megmozdult az egész kollektíva, mindenki segíteni akart, de segíteni már nem lehetett: szaktársuk belehalt az égési sebekbe. Az önkéntes véradás azóta vált mozgalommá a gyárban. A rendszeres véradók száma eléri a 150-et, s nemegyszer előfordult, hogy, ha sürgősen kellett a segítség, megtelefonálták a kórházból a vércsoportot, és a következő pillanatban már mentünk is vért adni. Egyszer egy újszülöttet kellett megmenteni. Tíz munkásunk ment a kórházba vért adni. És sikerült. Eddiig hétezer nyertük el a leghumánusabb munkaszervezet megtisztelő címet, és erre A leghumánusabb munkaszervezet százötven állandó véradója között van LOSONC József asztalos és műfaragó is. Eddig hatvannégyszer adott vért, s a városi véradók rangsorában Fecskés Mihály, a Pešćara Szövetkezeti Kombinát traktoristája után a második helyen áll! A gratulációt szerényen fogadta, és fél órára megszakította munkáját; egy széktámlát faragott éppen nagy figyelemmel és hozzáértéssel. — Mit mondjak magamról? — kérdezte mintegy önmagától. — Kanizsán születtem 1936-ban, ott tanultam a szakmát, és ott dolgoztam hosszú éveken át. Nemrégen jöttem be a városba, a Buducnost Bútorgyárba, s most minden áldott nap ingázom Szabadka és Kanizsa között. Bizony fárasztó. — A szakmát 1951-ben kezdtem tanulni, 1954. október elsején szabadultam fel. Ezt a napot nem szabad, és nem is lehet elfelejteni. Szakmunkás tettem, aztán jó, ha tudja az ember, hogy mennyi év van már mögötte. Ebben a rohanó világban sohasem tudja, mikor érheti baj. Például szerencsétlenül járhat, aztán a jóléttől is ezer veszély leselkedik az emberre: szívinfarktust kaphat. Az apám abban halt meg az ötvenes évek elején, ő is asztalos volt, a nagyapám is, meg még hármam a famíliában. Én vagyok a hatodik! — Szép szakma, szeretem — folytatta lélegzetvételnyi szünet után. — A fafaragást kedvtelésből tanultam meg Nagy Mihály mesteremtől. Ő sem él már. Nagyon jó tanítómester volt. Készítettem már egy-két szép nappali szobát, egyet reneszánsz stílusban, aztán egy ebédlőt barokk stílusban, most magamnak csinálok egy nappali szobát, de hogy mikor készül el... ?! Kevés az időm, későn érek haza, és rövidek a napok. Magam terveztem, a műszaki rajzokat is magam készítettem. Ilyen bonyolult és teljes önállóságot igénylő munkához nagyon sokat kell olvasni és látni. Persze a nappali szobát meg is kell tudni csinálni. A fafaragó húsz, harminc sőt negyven évvel ezelőtt is fehér holló volt nálunk, s nemsokára így leszünk a többi asztalossal is. Hiszen a bútor is konfekció, a kész elemeket rendszerint a vásárló lakásán állítják össze! És mikor, miért lett önkéntes véradó LOSONC József? — Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor adtam először vért, 1956-ban vagy 1957-ben. De talán nem is a pontos dátum a fontos. Térte, hogy azóta állandó véradó vagyok, minden évben négyszer, tehát háromhavonként jelentkezem véradásra. Az elmúlt húsz év alatt csak egyszer fordult elő, hogy visszautasítottak, mert akkor alacsony volt a vérnyomásom A korábbi években Kanizsán adtam vért, azután Szabadkán. Legutóbb a szabad szombatomon kellett beutaznom, pedig önként vállalt kötelezettségemnek helyben is eleget tehettem volna, hiszen Kanizsán is van Vöröskereszt. Eddig hatvannégyszer adtam vért, és az orvos szerint három és félszer kicserélődött a vérem! — Hogy miért lettem véradó? Az ember sohasem tudja, nem is tudhatja, mi érheti. Elsősorban is segíteni akarok embertársaimon. Tavaly például Kanizsán a három hónap letelte előtt „beugrottam”, mer egy kisgyermeken kellett segíteni, a vércsoportunk megegyezett. A gyereknek sürgősen vérátömlesztésre volt szüksége, különben levágták volna a karját. Szerencsére sikerült megmenteni. Azután egészségi okból is adok vért. Nem vagyok kövér, csak testes. A vérnyomásom is normális, 125—135 között mozog, sohasem volt magasabb (csak egyszer alacsonyabb). Egészséges vagyok, a véradás jót tesz a szervezetemnek, az egészségemnek — mondta egyszerűen. — Mint sokéves önkéntes véradó, tudja-e hány emberéletet mentett meg? — No, ezt az egyet én sem tudom! Pedig szeretném tudni. Egy (a már említett) eset kivételével sohasem sikerült megtudnom, hogy kinek adtam vért. Talán nem is fontos. Az a fontos, hogy aki vért ad, életet ment — mondta és sietve búcsúzott, mert a megkezdett faragást be kellett fejezni. MARJAI Magda Aki vért ad, életet ment igen büszkék vagyunk — mondta az ápolónő.