Hétvége, 1980 (2. évfolyam, 6-29. szám)

1980-01-10 / 6. szám

ARCÉL A CÍMOLDALRÓL N­em szólam, nem is afféle plakátra kívánkozó jelszó. Való igaz: aki vért ad, életet ment! KOVÁCS-Hadnagy Mária, a szabadkai BUDUC­­NOST Bútorgyár ápolónője mondta el, hogy huszonegy évvel ezelőtt tűz ütött ki a gyár régi épületében, az ak­kori gubó­­gyárban. Az anyagiakat nem számítva pótolhatatlan veszte­ség érte a gyárat. A tűzvész egy emberéletet követelt. Meg­mozdult az egész kollektíva, mindenki segíteni akart, de segíteni már nem lehetett: szaktársuk belehalt az égési se­bekbe. A­z önkéntes véradás azóta vált mozgalommá a gyárban.­­ A rendszeres véradók száma eléri a 150-et, s nemegyszer előfordult, hogy, ha sürgősen kellett a segítség, megtelefonálták a kórházból a vércsoportot, és a következő pillanatban már mentünk is vért adni. Egyszer egy újszülöttet kellett megmenteni. Tíz munkásunk ment a kórházba vért adni. És sikerült. Eddiig hétezer nyertük el a leghumánusabb munkaszervezet megtisztelő címet, és erre A leghumánusabb munkaszervezet százötven állandó véradója között van LOSONC József asztalos és műfaragó is. Eddig hatvannégyszer adott vért, s a városi véradók rangsorában Fecskés Mihály, a Pešćara Szövetkezeti Kom­binát traktoristája után a második helyen áll! A gratulációt szerényen fogadta, és fél órára megsza­kította munkáját; egy széktámlát faragott éppen nagy fi­gyelemmel és hozzáértéssel. — Mit mondjak magamról? — kérdezte mintegy ön­magától. — Kanizsán születtem 1936-ban, ott tanultam a szakmát, és ott dolgoztam hosszú éveken át. Nemrégen jöt­tem be a városba, a Buducnost Bútorgyárba, s most minden áldott nap ingázom Szabadka és Kanizsa között. Bizony fá­rasztó. — A szakmát 1951-ben kezdtem tanulni, 1954. október elsején szabadultam fel. Ezt a napot nem szabad, és nem is lehet elfelejteni. Szakmunkás tettem, aztán jó, ha tudja az ember, hogy mennyi év van már mögötte. Ebben a rohanó világban sohasem tudja, mikor érheti baj. Például szeren­csétlenül járhat, aztán a jóléttől is ezer veszély leselkedik az emberre: szívinfarktust kaphat. Az apám abban halt meg az ötvenes évek elején, ő is asztalos volt, a nagyapám is, meg még hármam­ a famíliában. Én vagyok a hatodik! — Szép szakma, szeretem — folytatta lélegzetvételnyi szünet után. — A fafaragást kedvtelésből tanultam meg N­agy Mihály mesteremtől. Ő sem él már. Nagyon jó tanító­­mester volt. Készítettem már egy-két szép nappali szobát, egyet re­neszánsz stílusban, aztán egy ebédlőt barokk stílusban, most magamnak csinálok egy nappali szobát, de hogy mikor készül el... ?! Kevés az időm, későn érek haza, és rövidek a napok. Magam terveztem, a műszaki rajzokat is magam készítettem. Ilyen bonyolult és teljes önállóságot igénylő munkához nagyon sokat kell olvasni és látni. Persze a nappali szobát meg is kell tudni csinálni. A fafaragó húsz, harminc sőt negyven évvel ezelőtt is fehér holló volt nálunk, s nemsokára így leszünk a többi asztalos­sal is. Hiszen a bútor is konfekció, a kész elemeket rend­szerint a vásárló lakásán állítják össze! É­s mikor, miért lett önkéntes véradó LOSONC József? — Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi­kor adtam először vért, 1956-ban vagy 1957-ben. De talán nem is a pontos dátum a fontos. Térte, hogy azóta ál­landó véradó vagyok, minden évben négyszer, tehát három­­havonként jelentkezem véradásra. Az elmúlt húsz év alatt csak egyszer fordult elő, hogy visszautasítottak, mert akkor alacsony volt a vérnyomásom A korábbi években Kanizsán adtam vért, azután Szabadkán. Legutóbb a szabad szomba­tomon kellett beutaznom, pedig önként vállalt kötelezettsé­­gemne­k helyben is eleget tehettem volna, hiszen Kanizsán is van Vöröskereszt. Eddig hatvannégyszer adtam vért, és az orvos szerint három és félszer kicserélődött a vérem! — Hogy miért lettem véradó? Az ember sohasem tudja, nem is tudhatja, mi érheti. Elsősorban is segíteni akarok embertár­saimon. Tavaly például Kanizsán a három hónap letelte előtt „beugrottam”, mer egy kisgyermeken kellett segíteni, a vér­csoportunk megegyezett. A gyereknek sürgősen vérátöm­lesztésre volt szüksége, különben levágták volna a karját. Szerencsére sikerült megmenteni. Azután­ egészségi okból is adok vért. Nem vagyok kövér, csak testes. A vérnyomá­som is normális, 125—135 között mozog, sohasem volt ma­gasabb (csak egyszer alacsonyabb). Egészséges vagyok, a véradás jót tesz a szervezetemnek, az egészségemnek — mondta egyszerűen. — Mint sokéves önkéntes véradó, tudja-e hány ember­életet mentett meg? — No, ezt az egyet én sem tudom! Pedig szeretném tud­­­­ni. Egy (a már említett) eset kivételével sohasem sikerült megtudnom, hogy kinek adtam vért. Talán nem is fontos. Az a fontos, hogy aki vért ad, életet ment — mondta és si­etve búcsúzott, mert a megkezdett faragást be kellett fe­jezni. MARJAI Magda Aki vért ad, életet ment igen büszkék vagyunk — mondta az ápolónő.

Next