Hétvége, 1980 (2. évfolyam, 6-29. szám)
1980-05-15 / 23. (24.) szám
Josip Broz Tito két fia ZARKO MILO Zarko Broz élettörténete képletesen szemlélteti a forradalmárok gyermekeinek nehéz sorsát, egy viharos időszak szenvedéseit. Édesanyja, Pelagija Bjelouszova és édesapja 1917-ben Omszkban ismerkedtek meg. Zarko a negyedik, az egyetlen életben maradt gyermekük. A szegénysorsúak gyermekeit azokban az években könnyen elragadta a betegség, a halál. Ez idő alatt, amíg Tito Velisko Trojszttvóban dolgozott, rövid idő alatt két gyermekét vesztette el, kislányát, Zlatkát és fiát, Hinkót, aki nyolcnapos korában halt meg. Dedijer Prirozi za biografiiju Josipa Broza (Adalékok Josip Broz életrajzához) című művében Ladislav Bujnok egyetlen megrázó mondattal így írta le ezt a családi tragédiát: ,,Tito mélyen meg volt rendülve, és maga vitte a f kis Hiriko koporsóját fel a dombra, a temetőbe. 1923-ban történt ez...” „Amikor negyedik gyermeke, Žarko megszületett, testvérekké fogadtuk egymást. Bort adtam neki az ünnepélyre. Nagy volt az öröm a házban, rengeteget daloltunk. Egy zagorjei népdallal fejeztük be” — emlékszik vissza Ladislav Bujnok. Aggódásokkal terhes gyermekkor volt ez ... A körülmények folytán, a család nem maradhatott együtt. 1932: „Rendkívül örülök neki, hogy Poljika és a kis Zarko jól vannak, minden tekintetben biztonságban” — írta Titónak a börtönbe barátja, Stevo Svabic Velisko Trojsztvóból, és Tito így válaszol: ..Nemrégiben levelet kaptam Poljától, elküldte Zarko fényképét is. A kicsi olyan szépen fejlődik, hogy alig ismertem rá. Azt is írja egyébként, hogy a fiú jól tanul. Zarko is írt, kérdezi, mikor megyek el hozzá. Ezenkívül elküldte rajzait is. Nagyjából jól vannak, és ez egy kissé megvigasztalt. Megmaradt egy fénykép, Vis szigetén készült, 1944-ben, apa és fia egyenruhába. Zarko fedetlen fővel, haja szőke, makrancos, mellén távcső ... Tisztként bátran harcolt a keleti fronton, itt is sebesült meg. 1946. május 30-án a Politikában megjelent a hír, hogy Zarko Broz két szovjet kitüntetést kapott. Azon a napon, amikor Titóhoz Visre érkezett, sebesülten (karját elvesztette a harcokban), Zarko megbetegedett. „Emlékszem, este volt” — mondta Branka Savic. — „Tito bement a sátorba. Nem szólt semmit, csak csendben odalépett Zarko ágyához. Nézte a fiát, gyengéden, apaian, sokáig... Aztán lehajolt, letörölte homlokáról a verítéket, végighúzta kezét makrancos, sűrű haján ... Aztán lassan, csendben kilépett a sátorból ...” A háború befejezése óta Zarko az egykori harcosok életét éli. Családja van. 1980 januárjában még egy családi fénykép járta be a világot: az édesapáé fiaival. Zadka az a szakár férfi, aki annyira hasonlít édesapjára. Tito elnök fiatalabbik fia, Miršo majdnem ötéves volt, amikor 1945 áprilisában először találkozott az apjával. — Emlékszem, hogy erre az alkalomra igazi partizánruhát varrattak nekem, s én előírásosan jelentettem, ahogyan megtanítottak rá. Az apám ezen szívből nevetett, és felvett a karjára."Mégsem tudtam felfogni, hogy ez az ember az apám, és még sokáig nem akartam kimondani az apa szót. Még hónapokon át kitartóan ismételgettem, ha meg kellett szólítanom: hallod-e! Apám nevetett rajta, nem vette zokon — mesélte el az újságíróknak először 1974-ben a történetet Aleksandar Mišo Broz. Mišo mindig a legnagyobb szeretettel beszélt az apjáról. — Az öreg nagyon jó pedagógus volt. Amikor kicsi voltam, elég sok időt szentelt nekem. Sohasem mondta, hogy valamit meg kell tennem, helyette mindig így fogalmazott: én azt tanácsolnám, vagy: nekem úgy tűnik, jobban tennéd ... S mindig elfogadta a véleményemet. De bevallom, nem volt elragadtatva, amikor először látott szakállasan, bajusszal és kicsit hosszabb hajjal. Amikor azonban feleségem, Mira azt mondta, hogy ebben ő a ludas, csak nevetett. Mišo Belgrádban a Tppčiđeren töltötte gyermekkorát, őt és Zarko gyermekeit, Jleskót és Zlaticát egy közeli rokon, Mária néni gondozta. A szelíd természetű Mária nénit végtelenül szerették a gyerekek. Amikor Mišo leérettségizett, Tito azt tanácsolta fiának, hogy változtasson környezetet, legyen önálló, iratkozzon be az egyetemre. Mišo erre így emlékezik: — Sohasem fogom elfelejteni, milyen boldog volt, amikor kezemben volt a jogi oklevél. Az apa csak apa ... A zágrábi Május 1. Szerszámgépgyárban kapott munkást. — Úgy látszik, van bennem valami az apám véréből. — Zágrábban, Sisakon és Bjelovaron dolgozott fémmunkásként — mondja Mišo. Mišo Broz ma az INA-ban dolgozik. Nem látszik meg rajta, hogy május 24-én tölti be a 39. életévét. Magas, karcsú, édesanyjára, Hertára hasonlít. Csak a szeme kék, a tekintete átható, mint a Brozoké. Sala, tizenegy éves kislánya azonban sokkal inkább hasonlít a nagyapára, arra az ősi tőre, amely a dokumentumok szerint a 17. században költözött át Brezjéből Kumrovecbe, a szelíd kašteli lejtőkre. Amikor időnként összegyűlt a család, az apa és a fia közgazdasági kérdésekről vitatkozott, de a beszélgetés komolyságát vesztette, mihelyt megjelent Tito két unokája, Saša és Andrea. Mišo édesapja mellett volt azokban a drámai napokban is, amikor a műtét után gyógyulni kezdett. S mi több, örömmel jelentette feleségének, Mirának, hogy az öreg egy-két nap múlva elhagyhatja a kórházat. Žanko és Miro ezekben a hónapokban beteg édesapjuk ágya mellett virrasztottak. S nem volt ember, aki akkor együtt nem érzett volna velük. 13