Hétvége, 1985 (7. évfolyam, 260-309. szám)
1985-08-15 / 290. szám
KÖRNYEZETVÉDELEM A HÓDNAK CSAK AZ EMLÉKE MARADT Valamikor a múlt év elején is megemlegettük a hódot. Állítólag a Száva szertségi szakaszán még a múlt század derekán is élt a mocsári hód. A folyó szabályozása előtt óriási volt itt az árterület, és több sziget is képződött. Ezek közül az egyiket hódok szigetének is nevezték. Ám prémje miatt korlátlanul vadászták, mert itt a kiöntésekben a vadkacsa és a viadliba is tömegesen fordult elő, tehát a lesek igen kiadósak voltak. Azután pedig medrébe terelték a Szávát is és a hód kipusztult. Érdekes, idevonatkozó adatokat találtunk az Állatvilág című folyóirat három évvel ezelőtti számában Hová lett a hód címmel. Eszerint Magyarországon ugyancsak elterjedt állat lehetett valaha a hód. A Hódmezővásárhely, Hód-tó, Hódos, Hadász, Hódos-tó stb. helynevek is mindezt tanúsítják. Az írásos feljegyzések szerint a XVIII. században egészen Besztercebányáig megtalálhatók voltak tanyáik a Garam-folyó mentén. Taube, a híres biológus azt írja, hogy 1766-ban nyolc példány lakott egy hódkunyhóban Mitrovicánál a Száván. 1843-ban Pozsonynál fogtak egy hímet, később pedig Esztergomnál puskavégre került egy nőstény. A folyóirat megállapítja, hogy ha akadnak állatfajok, melyeknek pusztulása kizárólag az ember lelkén szárad, akkor azok egyike a hód. Szinte elképesztő, hogy mennyi hiedelem, babona fűződik ehhez a békés fanyüvőhöz, amelynek „mérnöki tudása” még ma is elkápráztat. Már az ókorban azt hitték róla, hogy valami csodás varázserő rejlik benne. Arisztotelész szerint ugyan még csak egy közönséges négylábú állat, mely vidra módra a tavakban és a folyókban él, ám Pilinius márrendkívül veszélyes állatként emlegeti, amely veszettül harap, s ha egyszer az emberbe mar, hát el nem ereszti, míg szét nem roncsolja a csontját. Ugyancsak ő említi, hogy az üldözött hód, hogy megszabadulhatsson üldözőitől, kiharapja pézsmamirigyét, és a vadászok elé veti. Mert való igaz, hogy a kezdet kezdetén nem értékes szőrméjéért, hanem illóolajakat és különféle zsírokat tartalmazó pézsmamirigyéiért vadászták. A pézsmamirigy illatanyaga nagyon értékes volt valaha, s elképesztő árakat fizettek a belőle készítettillatszerekért a római, majd a bizánci dámák. A biológusok szerint a hód sírját voltaképpen a „sötét” középkor ásta meg. Húsát ették, mivel különleges gyógyerőt tulajdonítottak neki, prémjéből varázserejű kalapokat csináltak. Farkát, mely széles és lapos, mint az evező, aranyért mérték a patikában, hiszen a közhiedelem szerint csodát mívelt az öregedő urakkal, ha ifjú menyecskét hoztak a házhoz. Könnyen elképzelhető hát, hogy nem is a prémvadászok, hanem a patikárusok apasztották elsősorban a hódok számát. Nem kímélték a csodálatos állatot. Sőt minél ritkább volt, minél nehezebb volt hozzájutni, annál többet fizettek érte. A prémvadászok csak az európai hódközeli rokonát, a kanadait sodorták a kipusztulás szélére, és ezt is csak jóval később, a múlt században, amikor már a hódhúsnál is jobb medicinák álltak az orvosok rendelkezésére. Kultúrtörténeti adat, hogy a kanadai kereskedők azért gyártottak különlegesen hosszú csövű puskákat mert az indiánok annyi egymásra rakott hódbőrt fizettek egy-egy ilyen ócska mordályért, mint amilyen magas a puska volt a tusától a csövéig — állapítja meg a folyóirat. Az erősen megcsökkent európai kódállományokat mégsem a vadászat sodorta végveszélybe, hanem az árterek és a mocsarak lecsapolása. Az életerős faj könnyedén regenerálódott volna, — ahogy meg is tette Kanadában —, ha el nem pusztítják természetes életelemét. Ám a nagy csatornázások, folyamszabályozások idején ugyan ki is törődött volna ezzel az értékes prémes állattal. A kiszáradt, gyakran asszály sújtotta vidékről szinte egy csapásra kipusztultak a víziállatok, s velük együtt a hód is. Még hírmondó sem maradt belőlük. A biológusok úgy vélik, hogy manapság az őshonos fajok visszatelepítésének korát éljük. Ausztriában viszszatelepítük a hiúzt, Svédországban a farkast, az NSZK-ban a vidrát. Nem volna-e hát érdemes Közép-Európába, ha másért nem, érdekességként, viszszatelepíteni a hódot? Akadnak még olyan mocsaras erdőségek, amelyekben megélne. KIS VADLEXIKON BARNA RÉTIHÉJA (Circus aeruginosus) Akkora, mint a dolmányos varjú, de hosszú szárny- és farktollai miatt nagyobbnak látszik. A fiatalok egyszínű csokoládébarnák tojássárga fejjel. A tojó is barna, azonban feje teteje, toroktája és vállai élénk világossárgák. Az öreg hím háta és nagyevezői sötétbarnák, a szárnyközép és farktollai világosszürkék. Feje, nyalka és a hasi oldala világos rozsdássárga, sötét szárfoltokból csíkozott. Hosszú, vékony csüdje citromsárga. A nádvilág madara, abban is fészkel. Repülése lassú szárnycsapások utáni hosszú, sima „vitorlázó” siklásokból áll. Közben minden apró gerincest: békát, gyíkot, rágcsálót, de sok tehetetlen madárfiókát ■ elfog. Télre a mediterrán partvidékekre költözik. Védett madarunk. Metvege Rovatvezető: Törköly István Korróziójelző Lett kutatók olyan eljárást fejlesztettek ki, amellyel megállapítható, hogy "r"ami korrodálódni kezdett-e. A veszélyeztetett fémet némelly átmeneti elem kódjaiból készített bevonattal látják el. Ha a fém korrodálódni kezd, atomos hidrogén kezd kilépni belőle, s ez megváltoztatja ezeknek az oxidofcnak a színét. Ezzel az eljárással nemcsak a szabad felületeken, hanem a zárt fémtartályokban és a csővezetékek belső felületén támadó korrózió is felismerhetővé válik. Ehhez a jelzőbevonatot — például — egy csőnek a külső falára juttatják. Ha a belső felületen valahol korrózió támad, a kiváló atomi hidrogén kifelé szivárog, s reakcióba lép a bevonattal. Ha ismerik a hidrogénnek a csövet alkotó fémben érvényesülő diffúziós együtthatóját, kiszámítható a hidrogén áthatolásának ideje. Ha egy vascső például 3 mm vastag, a hidrogénnek tizenöt—húsz percre van szüksége ahhoz, hogy elérje a cső külső falát. 13