Népújság, 1983. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-25 / 149. szám
s. figria ’83 A kilencedik évad fi.ai emnyit esztendők alatt a nyári színház fellegvárává vált Éiszak-Magyarországon Eger. Hagyomány és újítás ötvözésével vezetői olyan műsort alakítanak ki, amely méltán tart számot a közönség érdeklődésére. A Líceum udvara szolgál színhelyül a ,,központi" előadás számára, az egri vár Tömlöc-bástyája pedig egy izgalmas kamaradarab játszóhelye. A Liliomfi és a Csontváry: két olyan mű, amely kapcsolódik régebbi törekvésekhez, mégis izgalmas újdonságot jelent. A színháztörténeti közeg, ahova most az érdeklődők ellátogathatnak, a vándorszínészet kora, ezt idézi az előjáték is. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Petőfi levele Bajza Józsefhez Mélyen tisztelt Tekintetes Úri Szives enfjedelménél fogva, bátorkodom röviden lerajzolni körülményeimet, s noha ezek alkalmasint feketébbek halvány tintámnál, mindazáltal örömmel írom le, áthatottan azon édes sejtéstől, hogy talán nincs a Tekintetes Úr minden részvét nélkül sorsom iránt, hogyen szabad azt remélnem, legyek oly szerencsés, hogy e remény valósuljon; mert elhagyott pályámon a Tekintetes Úrnak irántam mutatott — s általam aligha megérdemlett — szívessége, leereszkedése ösztönzőm egy magasabb cél felé, igen, vezércsillagom, büszkeségem. Elhagyva Pestet, Debrecenbe jövök, innen ismét továbbutazandó Erdély felé. De több színészismerősöm unszolásából Komlóssyhoz menek, kinek társasága akkor itt működött, s ki, mint mondd, télre Kolozsvárra menend. Komlóssy meglehetősen fogadó, s így egy hetet töltök Debrecenben, már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor ismét magához szállta Komlóssy, velem körülményesebben értekezendő. De már ekkor nagy meglepetésemre egészen más nótát fút, s többek között azt is kijelentené, hogy Kolozsvárt énekelnem is kellene az operákban. Ez különösen nem tetszett nekem, s amint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozom. Ez hitt magához, s jó szerepeket, s jó fizetést ígért. Ennélfogva — de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam — hozzáállok. Diószegre menénk — egy Bihar megyei mezővárosba — s itt játszunk néhány hétig. Kaptam egypár meglehetős szerepet, például Tornyayt a Tisztújítás-ban, Warningot a Harmincéves kártyás-ban stb. és ötven forint proporció-ba tétettem. Innen Székelyhidára menénk, s itt mintegy három hétig játszunk. E hónap 24-én felbomlott társaságunk, mivel mi Nagykárolyba és Szatmárba akarunk menni, s az igazgató erre nem állott. Ennélfogva nem volt mást tennem, mint Debrecenbe jönöm vissza, s nem csupán azon okból, mert társaságunk szétoszlott, de leginkább, mert beteg vagyok, s betegségem napról napra terhesül. Már Székelyhídon sem játszhatom, s nincs is reményem, hogy egyhamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengülve, hogy erőm visszanyerése bizonyosan belekerül két-három hónapba. Egész csontváz vagyok, így tengeri ínséges állapotban, s itt kell a telet Debrecenben töltenem. (...) A múzsák kerülnek, minden, amit írni tudtam, mióta Pestet elhagyom, két keserves népdal. Tieck dramaturgiai lapjait a Rötscher Kunst der dramatischen Darstellunk-ját szorgalmasan olvasom, ezzel telik minden időm. (...) Bocsásson meg a Tekintetes Úr, hogy ily hosszan alkalmatlankodom, és bocsásson meg levelem zavartságáért. Melyek után, szíves indulatába ajánlva magamat, maradok a tisztelt Tekintetes Úrnak alázatos szolgája, Petőfi Sándor Száznál több drámát írt. Kiválóak vannak közöttük, remekművek nincsenek, de nem is ebből a szempontból kell megítélni irdatlan nagy munkásságát. Amit végzett, az mintegy félszázadon át éltető televénye volt mindennek, ami a dráma és a színház körébe tartozott Magyarországon. Tőle indul minden érdemes, új törekvés; munkásságából táplálkozik a drámaírás, a színházi műsortár, a színészi játékkultúra fejlődése és változatossága. Szigligeti mindezt a történelemnek egy keservesen válságos fejezetében, az önkényuralom és a kiegyezés korában végezte. A magyar színészet hősiesbohémes harca már húszéves korában magához rántotta egy tisztes polgári pálya kezdetéről. Mérnöknek készült volna, és színésznek állt le nem küzdhető lelkesedéssel. Eredetileg Szathmáry Józsefnek hívták, de a nemességre kényes atya, miután arról a szándékáról mégiscsak letett, hogy a kő (1814-1878) médiásnak állt fiút egyszerűen lepuffantsa, megtiltotta neki a családi név használatát. (Az viszont elégtelenül szolgálhat a megbántott irodalomnak és színészetnek, hogy később, amikor a Szigligeti név már országosan visszhangzott, ugyanaz az atya váltig könyörgött a fiúhoz, hogy változtassa vissza a nevét. De hiába.) Színésznek Szigligeti gyenge volt, és ezt maga is belátta idejekorán. Már 1835- ben megalapított egy „Pesti Drámaíró Egyesületet”, és becsvágyát mindinkább a drámaírás és a színházi szervezés kötötte le. Első munkái csupán a mindennapi színházi szükséglet kielégítését szolgálták, drámaírói pályája 1843-ban kezdődött igazán a Szökött katonával, majd a Két pisztoly és a Csikós című darabokkal. Megteremtette a magyar népszínművet, de egyáltalán nem abban a szirupos-hazugságos formában, ahogyan az a század végén felvirágzott, hanem egy erős társadalmi kritika szellemében. A Nemzeti Színháznak megnyitásától, 1837-től kezdve titkára volt, 1873-tól pedig haláláig igazgató-dramaturgja. A dráma minden nemét művelte, és sokféle kísérletet folytatott, különösen pályája második felében, hogy új utakat nyisson a magyar drámaírás számára. Népdrámává igyekezett emelni a népszínművet (A lelenc), súlyos mondanivalója nagy szárnyalású társadalmi drámákkal (A fény árnyai) és a történelmi tragédiákkal (Trónkereső) kísérletezett, elsőnek vitte színpadra a munkásosztály életét (A strike); mégis, maradandóbbat csak a középfajú vígjátékban és színműben tudott alkotni. Első magyar tudósa volt a dramaturgiának is. A dráma és válfajai című nagy munkája máig is állja az időt, Cz. J. Szigligeti Ede A világ a színészek szemével A Liliomfi a Líceum udvarán Első ízben fordul elő az egri nyári játékok történetében, hogy nem a művészeti vezető rendezi a „főműsorban” szereplő darabot. Valló Péter idén Marton Lászlót, a Vígszínház főrendezőjét kérte fel Szigligeti Ede Liliomfi című darabjának színpadra állítására. Jól ismerik egymást, hisz közvetlen munkatársak, tehát nem jelent törést ez az Agria Játékszín történetében. Ugyanannak a „csapatnak”, társulatnak a tagjai, s éppen a Vígszínház együttese az, ahol lehet beszélni még valamilyen egységről a különbözőség ellenére is. Nem is szólva arról, hogy még színészválasztásuk is hasonló: Marton szívesen dolgozik az egri közönség által már jól ismert művészekkel. Elsőként arról érdeklődtünk, hogy miért Szigligeti darabját választották. Marton László válaszol kérdésünkre : — Olyan értékes komédia a Liliomfi, amellyel minden színjátszó közönségnek érdemes foglalkoznia. Ennek a klasszikus magyar vígjátéknak a főszereplői színészek. Azért is szeretjük olyan nagyon, mert a művészeti ág hőskorában játszódik le. Remek helyzetek fordulnak benne elő, emellett az író sajátos eszközeivel korrajzot is alkotott. Bemutatja saját környezetét, világát. A sajátos nézőpont — Milyen elképzelésekkel lát a rendezéshez? — Főszereplőül fiatal színészeket választottam — Rudolf Pétert és Szerémi Zoltánt —, s ez jellemző az egész hangütésére. — Mégis, milyen érdekességet lát ebben a műben, mi foglalkoztatja? — A darab a színházi emberek oldaláról vizsgálja az életet. Az ő szemükkel mutatja meg a világ furcsaságait. A legtöbb alkotás ezt fordítva teszi, a művészek különcségeit ábrázolva. A Liliomfiban valahogy egészséges a nézőpont. Arra fogunk vállalkozni, hogy azt láthassuk, amit mi veszünk észre. Hozzátéve természetesen a korabeli miliőt, mindazt a környezetet, amelyben a játék megfogant. Hangsúlyoznom kell: nagyon közel áll a szívünkhöz ez a vígjáték, s ez az előadáson is érződni fog. Eger varázsa — Milyen kapcsolatban volt és van Egerrel, mi élt önben erről a városról? — Nagyon személyes a kötődésem: édesanyám bentlakó volt az angolkisasszonyoknál, itt járta ki iskoláit. Gyermekkoromban és azóta is sokszor jártam a városban, s mindig megcsap a levegője, sokat hallottam az itt élő emberekről, az itteni viszonyokról. Édesanyám is ott ül majd a bemutatón, neki is rendezem egy kicsit ezt a darabot. — Van-e tapasztalata a szabadtéri színházak sajátosságairól, s mi a véleménye a Líceum udvarának adottságairól? — Gyulán állítottam színre a Vak Béla királyról szóló drámát, a nyilvánvaló különbségeken túl nem érzek nagy eltérést a kőszínházi és a szabadtéri előadások között. A Líceum udvarának hangulata tökéletesen megfelel a darabénak: keresve se találhattuunk volna jobbat. Megleljük majd a próbák során azt a módot, ahogy a legjobban be tudjuk játszani a teret. Úgy is fogalmazhatnék, mintha csak Szigligeti erre a helyszínre írta volna a Liliomfit. Gábor László népújság, mi június és., m.n.bat Szigeti József: Egy színész naplója Három kocsi döcög az F... városa felé vezető országúton. Döcög pedig mind a három lassan és igen nehezen. Ugyan mi lehet e kocsikon? Ég, föld, rózsalugas, tömlőc, kard, város, mennydörgés, ló, felhő, villám, kígyó, álgyú, torony, mennykő, bokor, angyal, zászló, nap, hold, csillag, tenger, puska, szóval: minden ami a teremtetéskor a nagy káoszból jön, itt van és vitetik. Hová? Talán az Úristen jobb szállást talált a mindenségnek, és most tovább költözteti ? Oh, nem! Hát? Talán ítélet napja van? Az sem! Mi lehet tehát? Egy színésztársaság utazik. Vagy úgy! Igen: papiros ég, festett város, vászontömlöc,a kard, vaspléhből készült mennydörgés, deszkáló, fátyolfelhő, gyantavillám, csepümennykő dróton repülő angyal, hólyagból csinált nap, hold és csillag, szóval: pingált mindenség, amiről beszélek. Hát a színészek? Szinte a kocsin ülnek, összesen huszonhatan. Hogyan ? Huszonhat ember három kocsin? Miért ne? — Mindig hallottam, hogy a régi közmondás és példabeszéd igaz, mert ha igaz nem volna, úgy nem tudná magát oly soká fönntartani. Az való. No lám, pedig egy ily régi közmondás mondja azt is, hogy „jó emberek egy dióhéjban is elférnek." Ha tehát a jó emberek, vegyünk csak kettőt egy dióhéjban, elférnek, úgy meg nem foghatom, miért ne férne el huszonhat színész három kocsin. Igaz! És ők valóban el is férnek — akik pedig a kocsin el nem férnek, azok a kocsi mellett sétálnak gyalog, így volt ez március hó egyik fagyosabb napján. A három fuvarkocsi irgalmatlanul meg volt terhelve málhákkal és emberekkel. Az első kocsin, mégpedig, mint illő, az első és legmagasabb ülésen, mely állott két óriási nagyságú, egymásra kötözött, utazóládából, ezek tetejére tett szalmazsákból, egy rongyos matracból és több, kisebb-nagyobb vánkosokból, ha valaki elég jó sasszemekkel bír e szédítő magasságba fölnézni, úgy láthatja: odafönt, már szinte a csillagok között, két egyéniség ül egymás mellett. Az egyik nő. Fején hihetőleg a legutolsó téli divat szerint már szinte palacsintává tapogatott szalmakalap szomorkodik, sötétkék, kopott tollakkal és összetöredezett virágokkal, bájos arcát, melynek meszes fehérségét és céklapirosságú színét a csípős téli idő sem volt képes megváltoztatni, egy, a fönt említett kalapról lefüggő, ritka, fehér fátyol a vakmerően kíváncsi kutató szemek elől takarván el. Parányi lábait nagy süvegcsizmák borítják, a tündért termetét egyik fuvarostól elkölcsönzött parasztszűr takarja. Ez a társaság első szerelmes színésznője, s a színpad királynéja. Mellette egy deli termetű, fiatal férfi foglal helyet. Úgy látszik, ő az egyetlen, kinek meg van engedve e pókháló vastagságú fátyolt ama bájos arcról félrelebbenteni, ő az egyetlen, akinek a magas hegy jutott a hidegtől rákpirossá fagyott kacsókat a szűr alá előidézni, s forró csókjaival melengetni. E férfi a társaság Adonisza, a színművészet reménye, s a fent említett színésznőnek tizenegy év óta bevallott jegyese. Arca érdekes, öltözete ízléses. Fe-