Hevesi Szemle, 1983 (11. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 4. szám - JELENÜNK - Kiss Gyula: Verpeléti akácos

Az évenként végző diákok száma átlagosan félszáz. Csaknem valamennyien továbbtanulnak. S hiába vagyunk egy tipikusan agrárjellegű településen, azt a szomorú adatot kell regisztrálni, hogy mezőgazdasági pályára a félszázból 2—3 lép. Meglehetősen súlyos balansz, hogy a veszélyeztetetten túl 63 a hátrányos helyzetű tanulók száma ... 1929-ben a központ szívében épített Népház emeleti része az otthona ma is az iskolán kívüli művelődésnek. A földszinten boltok, eszpresszó. A Béke elnevezésű művelődési ház igazán barátságos otthona a közművelődésnek. Itt már „tettek róla”, amiről egyebütt nem rendbehozatták a terem akusztikáját, ami annyi teremben, moziban a bosszúság forrása. (Nyilván pénzbe került, de enélkül mit ér a helyiség?) A mintegy kétszáz személyes terem „vattázás” nélkül is könnyedén „benépesíthető”. Ismert előadókat hívtak meg — Sugár András nevén fut át a tekintetem — a működő szakkörök gyakorlatiasak, tehát keresettek, frekventáltak — néptánccsoport, citera-, furulyazenekar, fotó-, bábszakkör. A dilemma azonos az országoséval: az ötnapos munkahéttel fölszabadult két nappal mit lehet (lehetne? — kell’) kezdeni a kulturális „kitöltöttség” vonalán? A másik dilemma, megint csak általános jellegű: az ország gazdasági helyzetéből adódóan a kultúra terjesztése sem lehet „deficites” — aminek visszaütője, hogy vagy a rendezvényekből eredő bevételt kellene emelni, vagy a rendezvények elért, s kialakított színvonalát csökkenteni. A veszély mindkét esetben nyilvánvaló: ha a belépőjegyek árát emelik meg — ezért csökken az érdeklődők száma, ha a produkciók színvonalának mércéjét veszik lejjebb — azért. Igen tiszteletre méltó a vállalkozás — és eredményes is —, hogy az öntevékeny színjátszó csoport szép eredményeket mutat föl. Ama bizonyos helyi színjátszóké, akiknek munkáját a tv elterjedésével egyenes arányban becsülték le, s iktatták is ki a színpadokról. Csepreghy Ferenc Piros bugyellárisát a verpeléti színjátszó csoport tavaly hét alkalommal mutatta be, a számból is kiderül, sikerrel. (Személyes lelkesedés: a népi tánccsoport a jóváhagyott munkaterv szerint ebben ígéri.)az évben a matyó leánytánc betanulását Petőfi Sándor neve vonzó Verpeléten ma is. Az ifjúsági klub, s a nagyközségi könyvtár egyaránt a költő nevét viseli. A könyvtárban 1982 végén 12 035 kötet állt az érdeklődők szolgálatára. 652 olvasó, 15 774 kötetet kölcsönzött ki. 1980-hoz viszonyítva az olvasói létszám tízzel emelkedett, a kikölcsönzött kötetek száma azonban 2800-zal csökkent. Okként egy jelentésben a könyvtáros gyakori betegségét nevezték meg.Helyettesítéssel sem lehet megoldani az ilyen kényszerű helyzeteket? Ami annál is indokoltabb lenne, mivel a könyvtár klubokat is működtetnek, kismamák, könyvbarátok számára.) Sajátosan egyedi, népművészetére jellemző hagyományai Verpelétnek nincsenek. A tájékoztatás szerint ami van, az Felvidék palóc kultúrájának egy meghonosodott része, helybéli változata. Úgy vélem, eljött a pillanat, előhozakodhatok kíváncsiskodó kérdésemmel, amire a feleletet csak itt kaphatom meg. Mióta Verpelétre készülök — közel két éve — olykor, ha ráleltem, kiollóztam a rádió műsorából Hevesi József—Egerszegi Géza: Verpeléti akácos című műdalát. A legkitűnőbb népdalénekesek adják elő, szerfölött gyakorta. Nyolc-tíz nyirkalékot is lelek borítékomban, igazolásul. A „magyar nóta” mellett vigadónak-búsulóknak nyilván kedvenc dala lehet, mi egyébért tűzné oly gyakorta a rádió műsorára? Nos, a dalt ismerik, hallgatják, sőt kicsit büszkék is rá, de nem éneklik. A dal feltehető eredetéről annyit tudnak, hogy Verpelét utcáin valaha valóban sok akácfa volt, sőt egy erdőszerű kis akácos is, ez ihlette a dal megírására a szerzőpárt, akikről azonban az égvilágon semmit sem tudnak. Híres dohánya tűntén, ma az országban e dal idézi a település, Verpelét nevét, de helyben meglehetősen visszhangtalanul. A közösségi, társas életnek nagy hagyományai vannak Verpeléten. Már a századelőn önkéntes tűzoltó-egyesület, több kör, egyesület működött itt, szinte legendás volt a szervezkedő s szövetkező kedv és hajlam. Hogy világunkban, amikor nincs elég erélyes szavunk az elidegenedés, a befelé fordulás elítélésére — jó lenne hosszabb megfigyelés eredményeként fölmutatni: Verpelét társadalmában korábbi közösségi életnek vannak-e legalább utcarezgései. Talán vannak. A kérdéseimre kapott feleletek mintha melegebbek, közvetlenebbek lennének, kevésbé kimértek s színtelenek, mint egyebütt. A satisztikai adatokból látom: államellenes bűncselekmény, annak előkészülete, kísérlete soha nem fordul elő. Az erőszakos cselekmények, garázdaságok száma már korábban tetőzött, most évről évre csökken. „Az elkövetők zömmel cigány származású egyének” — olvasom egy jelentésben. Hát igen. Verpeléten és Tarnaszentimárián az összlakosság 12,91 százaléka cigány származású, azaz 629 fő, 145 család. 154 ahat éven aluli, 106 az iskolás korú gyermekek száma. A munkaképes (14—60 év korú) 197 férfiból 147-nek, a 149 nőlakos (14—55 év) közül 87-nek van állandó munkaviszonya. Néhány más, méreteiben Verpeléthez hasonló településhez viszonyítva nem túlzottan rosszak ezek a számok. Azaz akadnak ennél rosszabbak is. A férfiak többsége segédmunkásként az építőiparban dolgozik, a nők a tszben, gabonafeldolgozóban, erdészetben, időszakos munkán. A gyermekek óvodába és iskolába járatása rendszertelen, erre már korábban is utaltunk. S ahol talán leginkább szorít a cipő — ismét egy jelentésidézet: „ ... a cigány származásúak többsége az iskola befejezése után sehol sem dolgozik, idejüket semmittevéssel töltik, korán férjhez mennek vagy megnősülnek”. Szükségtelen magyarázni a fő veszélyt: az „életbe kilépők” eme magatartása mekkora — a társadalom egészét is sújtó — morális veszélyt hord magában. Idegenforgalmi látványosság a kovácsműhelymúzeumon kívül nincs. (Eger—Gyöngyös vonalán azonban ez is frekventált.) így külső behatások a 25