Hévíz, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993 / 3. szám - Gülch Csaba: Túl a nosztalgián (esszé)

eredője annak a végtelen lelki vándorlásnak, amelynek során, örökre hordozott tér­jével átlép a mögötte sorjázó évtizedek, szédítő kilométerek rengetegén: „Földem lett e föld­ adott s nem kért szívet, s ahonnan mimózák sárga aranyából - e földről, földemről - mindenkor hazáig nézhetek.” (Földem) Az emlékek varázsa, a szülőföld után eredő sorok titka tárul fel azokból a hit­el­beli megnyilatkozásokból, amelyekből a költő szabadság- és boldogságkereső törek­vései tükröződnek. Az örök keresés egyenlege végül is mindannyiszor: Magyarország. Csiky Ágnes Mária majd félévszázada búcsúzott már az elbocsátó hazától, de dunaiban, verseiben azóta is naponta vissza-visszatér. Költeményeiben tájak talál­koznak, a Duna és a Rajna ölelik egymást, s az út elszalad akár Tolnáig, a Bód­ogig is, hogy egy újabb kereső, lírai lendület után a havasok tövében megpihenjen. Úrnőkből az emlékekbe, majd onnan visszalopakszik szüntelen. „Álomnyelven” ír, ,álomnyelven” gondolkodik, „egy minden pontján otthonos” világ utópiájába me­­lekült: „A járdaszélre írom a szavakat és a sínek feszülő fényébe és írom ásító kapuk alatt a­­vágyamat Budapest szívébe, Budapest az enyém maradt” (Budapest az enyém maradt) Az ész és a szenvedély együtt munkál szavaiban. A kezdeti években lelkét té­­lázta a kínzó önvizsgálat, amikor meghallotta az októberi puskaropogás visszhang­ot, hisz Kölnben már csak az hallatszott. Kínozta, hogy ott ő boldogul, míg a pesti teákon vér piroslik. Csiky Ágnes Mária átélte a száműzetés szabadságának kettés­zorítását, s a múlhatatlan emlék hálójából még ma sem szabadult. Különös egyénisége a nyugati magyar irodalomnak Tollas Tibor, aki a „kora­beli”, honi ítészek rangsora szerint a „hírhedett” elsők között lenne. Kevesen tudják, egy „mellesleg”, kiváló költő, aki úgy szól verseiben az elbocsátó szülőföldről, mint­­a a klasszikus századok költőinek hangját hallanánk újjászületni. „Ötven év ösvé­­gein át” bolyongott szerte, de szülőfaluja, Nagybarca, a szülői ház ezernyi zuga s­zámára nemcsak a földrajzi, hanem az erkölcsi nyugvópont is: emberi iránytű, csal­­atatlan mérce. A család múltja történelmi valóság, amelyet az évszázadok során be­oltott a szabadság óhajtása és a hazafias rebellió. Ami mindenek felett, elszakít­­atatlanul a szülőföldhöz köti: édesanyja alakja, aki a hamisítatlan emlékek labirin­­usában eggyé válik a megtartó tájjal, a hazával lesz azonos: „A betonbőrű, gyors országutak hátán hiába járnék más utat. Onnan jöttem, csak oda térhetek.

Next