Hévíz, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993 / 3. szám - Gülch Csaba: Túl a nosztalgián (esszé)
eredője annak a végtelen lelki vándorlásnak, amelynek során, örökre hordozott térjével átlép a mögötte sorjázó évtizedek, szédítő kilométerek rengetegén: „Földem lett e föld adott s nem kért szívet, s ahonnan mimózák sárga aranyából - e földről, földemről - mindenkor hazáig nézhetek.” (Földem) Az emlékek varázsa, a szülőföld után eredő sorok titka tárul fel azokból a hitelbeli megnyilatkozásokból, amelyekből a költő szabadság- és boldogságkereső törekvései tükröződnek. Az örök keresés egyenlege végül is mindannyiszor: Magyarország. Csiky Ágnes Mária majd félévszázada búcsúzott már az elbocsátó hazától, de dunaiban, verseiben azóta is naponta vissza-visszatér. Költeményeiben tájak találkoznak, a Duna és a Rajna ölelik egymást, s az út elszalad akár Tolnáig, a Bódogig is, hogy egy újabb kereső, lírai lendület után a havasok tövében megpihenjen. Úrnőkből az emlékekbe, majd onnan visszalopakszik szüntelen. „Álomnyelven” ír, ,álomnyelven” gondolkodik, „egy minden pontján otthonos” világ utópiájába melekült: „A járdaszélre írom a szavakat és a sínek feszülő fényébe és írom ásító kapuk alatt avágyamat Budapest szívébe, Budapest az enyém maradt” (Budapest az enyém maradt) Az ész és a szenvedély együtt munkál szavaiban. A kezdeti években lelkét télázta a kínzó önvizsgálat, amikor meghallotta az októberi puskaropogás visszhangot, hisz Kölnben már csak az hallatszott. Kínozta, hogy ott ő boldogul, míg a pesti teákon vér piroslik. Csiky Ágnes Mária átélte a száműzetés szabadságának kettészorítását, s a múlhatatlan emlék hálójából még ma sem szabadult. Különös egyénisége a nyugati magyar irodalomnak Tollas Tibor, aki a „korabeli”, honi ítészek rangsora szerint a „hírhedett” elsők között lenne. Kevesen tudják, egy „mellesleg”, kiváló költő, aki úgy szól verseiben az elbocsátó szülőföldről, minta a klasszikus századok költőinek hangját hallanánk újjászületni. „Ötven év ösvégein át” bolyongott szerte, de szülőfaluja, Nagybarca, a szülői ház ezernyi zuga számára nemcsak a földrajzi, hanem az erkölcsi nyugvópont is: emberi iránytű, csalatatlan mérce. A család múltja történelmi valóság, amelyet az évszázadok során beoltott a szabadság óhajtása és a hazafias rebellió. Ami mindenek felett, elszakítatatlanul a szülőföldhöz köti: édesanyja alakja, aki a hamisítatlan emlékek labirinusában eggyé válik a megtartó tájjal, a hazával lesz azonos: „A betonbőrű, gyors országutak hátán hiába járnék más utat. Onnan jöttem, csak oda térhetek.