Hévíz, 1993 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993 / 3. szám - Gülch Csaba: Túl a nosztalgián (esszé)

gazdag öléből nyertem életet, így marad bennem szép és fiatal,­­ sír helyett bölcsöm lesz, ha eltakar.” (Vakon is . . .) A távolság felett szálldosó emlékekből születtek Tollas Tibor versei, ,,melyek védő varázskört húztak” költőjük köré. A hit, haza, család, barátok, mind-mind a hűség erős bástyái lettek, és e hűség erejével viselte el az évtizedes kitagadottság kínjait. A szülőföld nyomai és az ember életét sorsként megkötő elhatározások keretbe foglalják a lélek történéseit. Horváth Elemér az üres felejtés helyett a választás út­vesztőiben is megtalálta a fogódzót. A tájat, amelynek képeit egyre felerősítette a múlt idő, így az „átcsempészett” útravaló, kifogyhatallan maradt. S a költő, szám­­űzöttként is megtalálta a boldogulás útját, s megőrizte a bölcsőhely, a szülőföld minden szavát. Költészete nem szavak összevisszasága, hanem a meglelt folytonosság, a jelenben létező múlt idő. Horváth Elemér lelkében a múlhatatlan érzés, egy örök szerelemben hazává szelídült. A betöltött hiány, a megmásíthatatlan rendelés, a ma­gyarságát és hazáját megkötő szerelem. ,,először voltam otthon életemben Te is a század égisze alatt csak ezt akartad, így adtad magad remélve, hogy majd melletted öregszem és halok meg. Nem így történt szeretnem Én hazámat és if­júságomat kaptam vissza tündér tündér öledben. A m­últban látom boldogságomat.” (Szövegmagyarázat) A rábaközi tájban nyugvó gyökerekből, a szélrózsa gyökereiből, New York mel­lett szivárvány nőtt, a lelket ölelő örök remény, a „szó és visszhang” bölcs harmó­­niáj­a. Major-Zala Lajos is különös örökséget kapott a sorstól: az érzékenységet, amely költészetének bizarrul burjánzó tájait éltető nedvekkel táplálja szüntelen. Költői tar­tományának határát végletek jelzik és munkáló alkotói elve a türelem. Az elsőtől az utolsó megjelent kötetéig, jelen van műveiben a magyarnak maradás keserű büsz­kesége, a göcseji táj sajátos íze. A „kettős idegenségben” a származás tudata még erősebben kínozza és arra indítja, hogy lelkének végtelen sóhajtásait versekben vissz­hangozza. Helyzete őszinteségre kötelezte, mezítelen kitárulkozásra, ahol a csinált tabuknak, csitító prüdériának helye nincs. Az önvizsgálat mélységeiből felmerített titkokig jutott, amely költői világát a zalai falvak nyugalmától a metropoliszok szédítő forgatagáig tágította. Poémaszerű verseit a családi legendárium eltűnő-felbukkanó képei, a történelmi táj személyes dramaturgiája, a göcseji dombok szelíd homloka öleli reményteljes egésszé, ahol a költő tiszta emberségében a százados gyökereket kötötte meg, s mosolyából zalai őseinek kedélye világít felénk.

Next