Hévíz, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 2. szám - Vasadi Péter: Józanság, hit, költészet - Petőfi Sándorról (jegyzet)

VASADI PÉTER Józanság, hit, költészet­­ Petőfi Sándorról Ha­ az ember józanságának csúcsán, vagyis egy emberfölötti pillanatában elhatározná, hogy csak Istenről beszélne, előbb-utóbb emberi, evilági dolgokba botlana a nyelve. Isten az ember által, az emberben, az emberek között van, mint ige, mint liturgia, mint jelenlét. Aki így s ennyire van, arról vagy nehéz, vagy egyszerűen nem lehet sokat beszélni... Ha az ember józanságának csúcsán, azaz egy emberalatti pillanatában őszintén merne emberségéről beszélni, annyi bajról, bűnről, sö­tétségről, szenvedésről és szeretetlenségről kellene szólnia, hogy előbb-utóbb Isten nevébe botlana a nyelve. Az ember Isten által, az isteni jelenlét szelíd örvénylésében igazán ember, vagyis olyan te­remtmény, aki reményből él; a remény - Weizsäcker szerint - a jövőnek, a lehetségesnek az észle­lése. A költészet az, ami az emberről, az emberiről szól, de rejtve, elkendőzve az istenire gondol. S ha az isteniről akar szólni, az emberről, a világról elmélkedik. S mindkettőről érzékletesen, sőt ér­zékien, ürügyet, kivételt, illendőséget nem ismerve. Istenről istenien nem tudunk beszélni, mert végzetesen, teljesen, a létezésünket fenékig kimerítve vagyunk emberek. A költészet nem versek gyűjteménye, hanem az ember visszafoghatatlan ujjongás-kényszere, még akkor is, ha maga a szív keserű, komor, vészterhes vagy átkozódó. Mert azért az, mivel nem hagyják őt élni, ha pedig az em­ber nem élhet, akkor halni­ akar, előbb a szándéka szerint, utóbb tényleg. De a költészet nem bizton­sági szerep, hogy rajta át távozzék a túlgőz, a túlfűtöttség, hanem fölkiáltás, útkeresés, sejtelem, vá­gyakozás és fenyegető könyörgés az igazi valóság után. Amiből az következik: ha az embernek nem lesz költészete, akkor már nem akar magával s magának semmit. S ennél csak egy rosszabb van: ha a semmit akarja magának. -Szerencsére ezt az embernek a legnehezebb akarnia, mert még a semmit is valamiként akarja. Az ember akarata, mint az egyik legmélyebb vonása, alapjaiban jó, sőt talán elronthatatlan, ha se­bezhető is. Mert az emberi jóakarat mögött az életösztön lüktet, tudván azt, hogy rosszként maga is elpusztul, nem csak a világa. Ezért mint személy, minden emberi költő, a szíve mélyén írja a maga mások számára olvashatatlan versét, vagyis tudja, látomása van arról, mi­­ hogyan lenne jó neki, s nem nyugszik addig, amíg valamennyire meg nem valósul az életében. Petőfi Sándor ezt a jót sza­badságnak, szerelemnek nevezte: a rög, a nép, a táj, a haza szeretetének, s viszonyát a létezéshez szentnek, azaz kiterjesztette az egész világra. Rövid élete elégséges volt ahhoz, hogy a jót világsza­badságként ragadja meg, emberi boldogságaként teljesítse be, és a halálával, vértanú halálá­val véglegesítse hitelét. Egy szóban összefoglalva mindez jelenti azt, hogy „lánglelkű” volt. Tüzes volt a beszéde, a költészete, a lendülete, a ritmusa, a szíve, a jövője, az élete. Vele és mellette nagyon sok más magyar életáldozata melegítette át Márciust, de akitől „lobog” ez a hónap, Petőfi Sándornak fogják nevezni, míg lesz magyar történelem. A Kossuth Rádióban elhangzott jegyzet alapján.­­ A szerk.

Next