Hévíz, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Balogh Petres Judith: Egy úr életútja Hévíztől Clevelandig (emlékezés)

borzasztóan nehéz évtizedei nem törték meg. Elegáns alakja még mindig karcsú volt, hangja töretlenül szép és úri modorát sem veszítette el. De nem dolgozott. Többször kijelentette, hogy senkinek sincsen joga őt rabszolgává tenni és ha gyári munkát vállalna, mint a többi emigráns, akkor feltétlenül rabszolga lenne. „Én úriember voltam mindig és az is maradok", hangoztatta gyakran. Voltak olyanok Clevelandben, akik nem is tudták a nevét, csak azt, hogy ..az a bizonyos úriember’. Jóakarói gyakran figyelmeztették, hogy ebből a fennkölt világnézetből még baj lesz. Aki nem dolgozik, nem kap nyugdíjat, és nincsen kórházi biztosítása. Magyarázták neki, senki sem marad örökké fiatal, az egészég sem valami garantált, soha el nem romló portéka és hetvenévesen már túl késő azon gondolkodni, hogy hova forduljon az ember, ha bajba kerül. De Stepar büszkén hajthatatlan maradt. ..Bocsásson meg nekem a világ, de addig mégsem süllyedhetek". Nagyon szerényen élt egy ósdi lakásban, a négernegyed peremén. Szikár alakját nézve, nem is ehetett valami bőségesen. Nem volt autója, nem volt televíziója, rádiója,­­ talán bútora sem. Senki sem tudta, hogy tulajdonképpen miből él. Gyakran szerepelt rendezvényeken az elmaradhatatlan balalajkával. Még mindig nagyon vonzotta az embereket és amikor felment a színpadra és egy nagykövet finomságával meghajolva bejelentette­­.Most következni fog magyar népdalok és saját fantázia”, tapsvihar köszöntötte és előadás után még mindig körülrajongták, habár a jelen­ levő dámák nem voltak már olyan gondtalanok és elegánsak, mint annak idején a hévízi hölgykoszorú. Voltak tanítványai is, akiktől talán kapott némi pénzt, de az is lehet, hogy szívességből tanított, mert a zene volt a mindene és szívesen megosztotta ezt az egyetlen kincsét. De ebből még a csaknem túlzásba vitt spártai életmódját is alig-alig lehetett volna fedezni. Még mindig nagyon szerették és még mindig rengeteg meghívást kapott. Az emberek úgy kezelték, mint egy nagyon kedves, excentrikus rokont, aki olyan érdekes, mint egy múzeumi darab és éppen ezért jólesik vele lenni, ápolgatni a barátságát. Stepat szépen megöregedett. Mindig impozáns volt, de idős korára vonásai még finomabbá csiszolódtak, az értelem és a jóság szinte sugárzott belőle. Az egykori aranyifjú szőke fürtjei hófehér hullámokká szelídültek. Keskeny, ápolt keze egyre kifejezőbben kísérte szavait, tiszta szürke szeme még mindig érdeklődést, megértést, intelligenciát tükrözött. Idős korára nagyon vallásos lett és sokat foglalkozott a gonosz jelenlétével a világban. Úgy érezte, a Sátán áldozatai vagyunk, de vallásosságával éppúgy nem terhelt senkit, mint szegénységével vagy a magányával sem. Magyarországot tekintette otthonának, ott is elsősorban Hévízt. Legszívesebben odament látogatóba, ahol valami zalai kapcsolatot vélt felfedezni és a mi hévízi gyökereinknek köszönhetően, előszeretettel kereste e társaságunkat. Amolyan „emlékezés tükre” voltunk az életében, hiszen anyám ismerte még fénykorában és a régmúltról beszélve anyám volt az a valaki, aki a régi dicsőséget és a bolondosan boldog időket visszahozta sivár életébe. Ilyenkor ismét úgy látta önmagát, ahogyan mások elismerő tekintetében tükröződött és az életet ismét szépnek látta. Múltak az évek és az emigráns magyarok a harmadik. Amerikában töltött évtizedben elkezdtek gazdagodni. Egyre többen költöztek el a régi magyar negyedből, a Buckeye környékéről. Nagyobb, pompásabb házakra cserélték lakásaikat, gyermekeik egyetemre

Next