Hévíz, 2018 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 4-5. szám - Hajószakács - Darida Benedek: Trimalchio lakomája (avagy a mézes-boros csöbörről, a halálról és a műfordítás nehézségeiről)
! Kis kitérő: a műfordításaiért, különösen például a Villon-balladák magyarításáért komoly polémiákba és botrányokba keveredett Faludy György a Test és lélek című fordításantológiájának előszavában nagyjából így fejti ki ars poeticáját és hárítja el a tevékenységét ért kritikát: de hát kérem szépen, én soha nem versformákat akartam fordítani, hanem verseket. Tényleg, ki mondja meg, vajon a tartalom vagy a forma a fontosabb egy-egy idegen nyelvről magyarra ültetett műnél? A szakma, vagyis a fordított nyelv beavatottjai? Esetleg mégiscsak az olvasó, akinek a kedvéért az egész vircsaft folyik? Nem tisztünk eldönteni a kérdést, de annyit mégis muszáj megjegyezni: a klasszikus görög-latin irodalom - nemcsak a szép-, hanem a szakirodalom is, a filozófiai írások stb. - jelentős része roppant bajosan befogadható a mai magyar olvasóknak, nagyon sokszor azért, mert a fordítók - Faludy gondolatát kölcsönözve - szemmel láthatóan versformákat akartak visszaadni, és nem verseket. Vagyis fontosabb szempontnak tűnt például, hogy minden grammatikai szerkezetet, nominativus cum infinitivót és accusativus respectivust tükrözzenek, mint hogy szórakoztató, gördülékeny, épkézláb magyar szövegek szülessenek. Ezzel párhuzamosan persze sorolhatjuk az üdítő, fantasztikus kivételeket az Arany-féle Arisztophanészektől a zseniális Devecseriig - egészen Petronius magyar hangjáig, Horváth István Károlyig, illetve a magyar klasszika-filológia legendájáig, a Satyricon fordításának szöveghűségét ellenőrző, nemrég elhunyt Szepessy Tiborig. 3018/4-8 klfPJDf / HAJÓSZAKÁCS 489