Híd, 1991 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám - Kérdések és válaszok - Bori Imre: A modern irodalom eszméinek terjedési módjai a magyar irodalomban
felkiáltása 1888. február 10-én, nevezetesen az „Ó, szüzek, ó, démonok, ó szörnyek, ó, vértanúk!” végig visszhangzik majd Justh művein - természetesen nem ideálalakjában, hanem ahogyan magáévá tudta tenni. Valójában a maga sejtéseire, vágyaira ismert a szobrász és a színésznő világában, s éppen az ő segítségükkel lépett ki a doktrinér naturalizmus, illetve a naturalizmus Bourgettípusú renegátjának bűvköréből. „Én elmondom, hogy miben találom művészetüket hasonlónak: mind a ketten két elemre bonthatóak ultima analisi fel: a miszticizmusra és a realizmusra. Csodálatosan vegyül mindkettőjüknél a lehető és lehetetlen, az igaz és a természetfölötti művészete. Aztán mind a kettő a túlrafinált és a primitív érzés vegyüléke. Egyik úgy, mint a másik a primitívekre vihető vissza. Antokolszkij plasztikája csakúgy, mint Sarah-é, közelebb van Botticellihez, mint akár egy reneszánszi, akár egy modern művész plasztikájához.” Az 1888-as párizsi öt hónapja után gazdag esztétikai tapasztalattal érkezett haza Justh Zsigmond. Elvi-esztétikai tapasztalatainak leszűrődését az egymás után megjelenő műveiben érhetjük tetten, de azt is meg lehet állapítani, hogy magáévá tette a párizsi két mesterének művészetében megismert elveket, és ő is majd a misztikim és a realizmus koordináta-rendszerében dolgozik, s elsőként iszik azokból az esztétikai forrásokból, amelyek fölé majd két-két és fél évtized múltán azok, akik a Nyugat körül csoportosulnak, hajolni fognak. Az életérzés dekadenciája, a már-már a maga ellentétébe átcsapó, tehát fokozott életélvezet, az énkultusz és a formakultusz, a „díszítőművészet” képviselete - ezek a főbb elemei annak a szemléletnek, amely Justh párizsi peregrinációja után formálódott. Hogy közben Baudelaire magyar recepciójának fényes fejezetét is írja, az már természetes. A pénz legendája című regényére gondolok, amelyet Németh László a legjobb magyar lélektani regények közé sorolt. A hősnő kezében ott a A romlás virágainak kötete, s a versek, „mint olaj a tűzre”, úgy hatnak lelkére, de a Huysmans-recepciónak is jelentős szakasza az, ami Justh Zsigmond műveiben készült. A Justh Zsigmond peregrinációja felett tartott szemle valódi eredménye talán az lehet, hogy megfigyelhettük, a közvetlen irodalmi találkozások, a konkrét recepciók, amelyek az elsődleges feltételezések szerint a modern irodalom eszméinek és eszményeinek a terjedésében döntő szerepet játszanak, valójában másodlagos értékűek, ha az Európa nagyvárosaiba utazó magyar írók esztétikai tanulmányait nézzük. Hogy Justh Zsigmond Párizsban látni és gondolkodni tanult, és hogy nem csupán az esztétikai-irodalmi gondolkodás szférájába hatolt - ez tetszik elsőrendűen fontosnak. Különben ezt látszik bizonyítani Ady Endre első párizsi útjának eszmei hozadéka is. Úgy is mondhatnánk, hogy ami előbb csak élethangulat, érzés volt, az Párizsban filozófiai „tartást” kapott. Témánk szempontjából az Ady-peregrináció nemcsak érdekes, hanem a bevett megállapítások korrekciójára is ösztönző. Az Ady-értelmezők leírták már, de mégsem kellő nyomatékkal úgy tetszik, hogy Ady céltudatosan indult útnak. A „csodát” várta Párizstól, mint Somló Bódognak írta 1903. december