Híd, 1992 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám - Kérdések és válaszok - Herceg János: Régi dolgainkról (VIII.)
rec között a festők egész serege szólaltatta meg az utca és az aszfalt, sőt a nyilvánosházak költészetét. Csak Zomborban nem vonzotta sokáig a festőket. Juhász Árpád a délibábot leste, miközben egészen ezoterikus lírával jelenítette meg a messzi látóhatárt, selymes párafelhőkbe burkolva a magányos jegenyét, Singer fényképész festővé lett tanítványai, László Fülöp és Kálmán Péter pedig megtartották a mesterséges műtermi megvilágítást akkor is, amikor az egyik már uralkodókat és pápákat festett, a másik meg a müncheni akadémia tanára lett. De hát miként a költészetben, itt is a téma keresi magának a művészt, aki majd híven és festőién kifejezi. A fiákeres ló sokáig lógatta bús fejét, s a bogyófák ugyancsak megöregedtek, kemény és szívós testüket görcsök és dudorok, csomók és hegek lepték el, mire megérkezett a festőjük. És aztán lassan a közönség is, persze, amely ennyivel is megelégedett Zomborból. Mi is a széles utcákat dicsértük, és a lehajtó lombok pados sétányainak romantikáját, tökéletesen megfeledkezve azokról a tenyérnyi oázisokról, amelyek a körúton kívül, Zombornak már egészen vidékies városrészeiben bukkantak fel váratlanul: a csöppnyi parkocskákról, padokkal és bokrokkal és ugyancsak mélyen lehajló fákkal körülállva, diszkréten és regényesen elrejtőzve a forgalom elől, s elrejtve a kíváncsi tekintetektől azokat, akik ezt megkívánták tőle. Az Apatini úton például, ahol az utca végén egyszerre kiszélesedett a fasor, s egy sóhajtásnyi idő után megint bezárult. De sétány kanyargott benne, s körbeültetett hibiszkuszbokrok szigete, földbe ásott padokkal s a tisztáson gyöngyörű pázsittal. Aztán a Bezdáni út és a Zöldfa utca sarkán, a selyemtéglás kocsma és a mészárszék, valamint a Vancsek Béla műhelye közötti háromszögben az a kis park, ahova még a gramofon hangja is behallatszott, ha jó kedve volt az öreg mesternek, és kitette a tölcsért az ablakba, az erősen lejátszott lemezzel, hogy Király Ernő recsegő tenorján elénekelje a divatos dalt: Lárifári, nem kell várni, frissen jó a csók... És volt egy ilyen miniatűr park a Könyök utca sarkán, a sárgára festett régi iskolánál, az egész bicskás Szerencsét megszelídítve a bokraival, halk poézist árasztva maga körül, úgyhogy az elátkozott költő, Somlyó Zoltán verse jutott az ember eszébe, ha arra ment: A szűk Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra. Istenem, vezess a jóra! Akik a zombori Könyök utcán mentek haza, s nem a pestin, mint a költő, a korhely kőművesek és cserepezők, mivel ez az ő hazájuk volt, persze nem verseket szavaltak, hanem kurjongattak vagy káromkodtak, vagy szidták az aszszonyt, aki szipogva követte őket, mert úgy kellett hazacsalni az urukat a kocsmából. Mindez azonban semmit sem vesz el a parkocska költői hangulatából. És felüdülés volt a Szántai út és a Schneidel József utca sarkára érni, ahova