Híd, 1999 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Pomogáts Béla: Az összefoglalás jegyzében (esszé)
AZ ÖSSZEFOGLALÁS JEGYÉBEN Imre a modern magyar irodalom irányzatait, mozgalmait és fontosabb alkotó egyéniségeit mutatja be, mintegy választ kínálva arra a kérdésre: mit jelent a „modernség” irodalmi kultúránk sok évszázados történetében. Az első kötet az irodalmi „modernség” kezdeteivel és első eredményeivel foglalkozik, először is a „modern” magyar líra ősforrásával, Arany János kései költészetével, amelyet nem kisebb író és kritikus, mint Kosztolányi már a „modern” költészet előfutárának látott, majd Madách nagy bölcseleti drámáját, Az ember tragédiáját, amelyet a szimbolista irány egyik első művészi képviselőjének tekint, később Jókai Mór írói munkásságával, amely Bori értelmezése szerint a magyar „Belle Époque” igazi tükre, s már a századforduló új prózája előtt töri az utat, végül az „álmok álmodóival”. Asbóth János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő és Czóbel Minka munkásságával, ezekben az európai szimbolizmus teljes értékű magyar változatát fedezi fel. Hasonlóképpen eredeti látásmód és szempontrendszer birtokában foglalkozik a nagy vállalkozás második része a magyar naturalizmus íróival, a többi között Bródy Sándor, Petelei István, Gozsdu Elek, Tömörkény István, Justh Zsigmond, Thury Zoltán és mások munkásságával. Az összefoglalásban kifejezésre jutó irodalomtörténeti felfogás szerint a 19. század második felének magyar és nyugat-európai irodalma között nem volt akkora eltérés, mint azt a korábbi irodalomtörténetek tanították. Bori Imre igen sok meggondolkoztató érvet hoz fel annak bizonyítására, hogy a korszak magyar irodalmában milyen mélyrehatóan érvényesültek az európai irodalom új szemlélet- és ízlésformái, művészi irányzatai és stiláris törekvései. Mind eszmetörténeti, mind poétikai elemzései kétségtelenül megfontolást igényelnek, s valóban mozgásba is hozták a máskülönben már hosszú éve óta sajnálatosan stagnáló - a 19. század második felével foglalkozó - kutatásokat. Bori Imrének ez a nagy munkája igen ösztönzőleg hatott arra a kilencvenes évek során kibontakozó érdeklődésre, amely a magyar századvég és századelő irodalmának újólagos felfedezésére és értelmezésére törekedett. Ez a figyelemfelkeltő szerepet vállalta különben két korábbi esszékötete is: az 1976-ban megjelent Fridolin és testvérei, illetve az 1979-es évszámot viselő Varázslók és mákvirágok is, ezekben a (valamikor „ködlovagoknak” nevezett) „premodern” elbeszélőkről: Cholnoky Viktorról, Cholnoky Lászlóról, Krúdy Gyuláról, Justh Zsigmondról, Török Gyuláról és Csáth Gézáról rajzolt igen eleven portrévázlatokat. Bori Imre munkásságának másik (mindenképpen méltatandó) nagy fejezetét a magyar avantgárd irodalmat bemutató és elemző monográfiái és tanulmányai alkotják, mindenekelőtt a magyar avantgárd történetét úttörő módon feldolgozó könyvei: az 1969-es A szecessziótól a dadáig, amely a magyar futurizmusról, expresszionizmusról és dadaizmusról adott képet, az 1970-es A szürrealizmus ideje és az 1971-es Az avantgarde apostolai, amely Kassák Lajos és Füst Milán arcképét mutatta be. Ezek a művei valóban úttörő jelentőségűek, minthogy írójuk már akkor (a hatvanas évek közepén) az avantgárdban látta