Híd, 2005 (69. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - KRITIKA - Könyv - Harkai Vass Éva: A lét esztétista megragadása (Gergye László: Az arckép mágiája)

Mindezen irodalomtörténeti tények és adatok fényében nem tekinthető véletlen jelenségnek, hogy a múlt század fordulója iránt újra felerősödött érdeklődés közepette az ezredforduló irodalomtörténet-írása mind nagyobb figyelmet fordít a századforduló epikájának egy olyan alakvál­tozatára, regénytípusára, amely a jelzett időszak esztétista törekvéseinek szinte gyűjtőlencséjeként funkcionált. A művészregényről van szó, mely regénytípus a magyar irodalomban épp a századforduló táján sűríti magá­ba a lét esztétista szemléletének, a századforduló hétköznapok fölötti különvilágának attitűdjét, s egyféle „szépségvallás” jegyében ölt mind határozottabb formát a kor szerzőinek nagyepikai vállalkozásaiban. Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán, Bródy Sándor neve jelzi a fő vonulatot, hiszen hármójuk közül mindegyik megírta a maga művészregény-változatát, köztük Ambrus több művészregényt is alkotott, Bródynak pedig több regénye érinti e regénytípust, míg végül a Rembrandt-ciklusban a műfaj sajátos, egyedülálló változatát teremti meg. A sor a századelőn tovább folytatódik - előbb a Nyugat első korosztályának művészregényeivel. Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, majd Szentkuthy Miklós, Márai Sándor, Kassák Lajos stb. művészregényei széttartó erővonalak jegyében alkotják meg a regénytípus műfaji kánonját. Gergye László monográfiájában ezen utóbbi időszak művészregény­irodalma már nem szerepel, hiszen - könyve alcímének értelmében - csupán a XIX. és a XX. század fordulójának művészregény-irodalmát veszi górcső alá. S itt sem elsődlegesen a műfaj alakulásának folyamatára figyel. Irodalomtörténészi vizsgálódásait oly módon realizálja, hogy a jelzett időszak művészregény-irodalmából meghatározott, jellegzetes műveket emel ki, s egy-egy ily módon kiemelt regény alapos szövegelemzésének eredményeként határozza meg e regénytípus jellemző vagy épp regé­nyenként eltérő, sajátos jegyeit. Könyvének egy-egy fejezetében ily módon Toldy István elbeszéléséről, Asbóth János, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán, Harsányi Kálmán és Bródy Sándor egy-egy művészregényéről értekezik. A művek kiválasztását persze a regénytípus szempontjából lényeges kritériumok indukálják. Gergye László könyvének fejezetei önmagukban is megálló, önálló tanulmányok (néhányat közülük az utóbbi évek folyamán olvashattunk is). Hogy végül mégis egy regénytípus, a művészregény alakulásrajzává állnak egybe, annak köszönhető, hogy szerzőjük az egyes fejezetek, tanul­mányok szövegében (különösen ezek első felütéseiben) tágabb pillantást vet a kor európai és magyar művészregényeinek alakulásrajzára, esztétikai tendenciáinak meghatározó vonásaira. Monográfiájának éppen ezek a részletei járulnak legszervesebben hozzá a nagyepikai forma 64 megcélzott alakváltozatának összegző körbejárásához.

Next