Híd, 2005 (69. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Bányai János: Önéletrajzi esszé a "másik" Európáról (Cs. Szabó László az európai műveltség színpadain) (tanulmány)
Stílus és anyanyelv erősebb, keményebb dokumentuma az életrajznak, mint a múlandó, közben pedig örökösen értelmezésre ítélt, nemegyszer közönyt hirdető adatok meg tények. Cs. Szabó László stílusra és nyelvre összpontosító önéletrajzi esszéket írt különböző alkalmakkor és különböző élethelyzetekben. Olvasóit nem traktálja „privát ügyekkel”, pletykát nem közöl, anekdotát is legfeljebb önironikusan, mint A felsült titkos ügynök című írásában. Meg is jegyzi egy helyütt, hogy „kerülöm a magánjellegű gyónásokat”. Ezért kell megállni egy percre az önéletrajzi esszé műfajánál. Az önéletrajzi regények, amilyen Konrád György két könyve, az Elutazás és hazatérés, valamint a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor, formateremtő paradoxona a fiktív és a valóságos találkozása, ami legtöbbször ütközés, elbizonytalanító szembesítése a regényíró narrációjának és a „holtak enciklopédiájának” (Danilo Kiš) lapjain feljegyzett életrajznak, az elképzeltnek és a tényszerűnek. Az önéletrajzi regényben rejlő belső ellentmondással szemben az önéletrajzi esszé, főként ha kerüli a magánjellegű gyónásokat, ha félreteszi a „privát ügyeket”, és a stílusra meg a nyelvre összpontosít, kevesebb elbizonytalanító szembesítést tartalmaz, tehát elkerüli az „irodalmi” csapdáját, de nem az „irodalmiságét”, mert semmiképpen sem tépheti ki magát a narráció szorításából. Amennyiben az önéletrajzi regény „elképzelt életrajz”, az önéletrajzi esszé joggal tekinthető „elképzelt szellem- és műveltségrajznak”, ahol a biográfia mozzanatai az esszéisztikus megfogalmazás során egy másik, a történelmi narráció törvényei alá esnek. Hayden White megjegyzése, hogy „A történeti elbeszélések tartalmát valóságos, valóban megtörtént események alkotják, s nem elképzelt, az elbeszélő által kitalált események. Ebből következik, hogy a forma, amelyben a történeti események a lehetséges elbeszélő előtt megmutatkoznak, inkább fellelt, mint konstruált”, az önéletrajzi esszé műfajára is érvényes. Mert Cs. Szabó László önéletrajzi esszéje inkább a „történeti elbeszélés”, és nem az „önéletrajzi regény” formájához igazodik. A „lehetséges elbeszélő” pozíciója az „európai páholyból” figyelő önkéntes száműzött, aki a „másik Európa” ismeretében az európai értelmiségi élettörténetét írja, annak az értelmiséginek szellemi életrajzát, aki mindig „rendelkezésre áll”, a választott hely, élet és történelem örökös kihívásainak rendelkezésére. Amin mit sem változtat, hogy mondataiban erős az érzelmi töltés, hogy mondatainak megfogalmazása úgy irodalmi, hogy semmiképpen sem akar szépirodalminak látszani. Amiből nyilván az következik, hogy Cs. Szabó László a Hűlő árnyékban nem mondott el mindent az életéből, ezt-azt akár el is hallgathatott, hiszen önéletrajzi esszéjének „teljessége” nem a hiánytalanul közölt adatok és tények közlésén múlik, hanem azon, hogy miközben „fellelt” életrajzot közölt, Montaigne mintájára, aki fő példaképe az esszéírásban, önéletrajzra kifutó esszét konstruált.12