Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Füzi László: Táj - tájkép nélkül (Camus gondolkodásáról)
elvakult agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, hogyan lehet mind tovább fennmaradni.” Coetzee feltűnően sok irány találkozási pontján áll. A szövegek átírása, aktualizálása, új helyzetben való életre keltése foglalkoztatja. A barbárokra várva a szöveg egyik szintjén Kavafisz versének az aktualizálása, a Michael K élete és kora című regény már a főszereplő nevével Kafkára utal vissza - ez a névadásban megmutatkozó tudatosság azért is feltűnő, mert Coetzee másutt szinte ódzkodik attól, hogy nevet adjon a szereplőinek. Határhelyzeteket, utolsó világokat ábrázol, az így kialakuló terek kiváló lehetőséget teremtenek számára a sorsszerűségként megmutatkozó helyzetek tanulmányozására, az utolsó világok, a kiélezett léthelyzetek, a világtól távoli helyek, a háborús körülmények ugyanis - s ezt leginkább Bombitz Attila kötetének megjelenése óta tudjuk - magukban hordozzák a modellszerű ábrázolás lehetőségét. A túlfokozottság, a kiélezett, végletesnek tűnő helyzetek ellenére a történet csak eszköz számára, a történetből, mi több: a hol név nélküli, hol pedig csak a vezetéknév első betűjével jelölt emberből az a fontos számára, ami általános, a regények célja viszont nem egy illusztrálandó tétel igazolása, hanem az, hogy az emberről, a huszadik századi „utolsó világba” beszorult emberről beszéljen. Ezzel a mű erejéig felszámolja a történelem és az irodalom relativizálódását is. Mert ha az emberről, a lázadásról szóló gondolatmenet nem figyelmeztetett volna bennünket eléggé, akkor a Coetzee regényei által „aktualizált” gondolatmenet a történelemről és az ember helyzetéről már mindenképpen fel kell hogy hívja a figyelmünket arra, hogy azzal, amit Camus mondott, csak kivételes pillanatokban tudunk bármit kezdeni. A világról, az emberről, a lázadásról, az abszurd viszonyról - mennyire árulkodó az is, hogy Coetzee Michael életéről és koráról, tehát a kettő közötti viszonyról ír -, mondottak kapcsán hajlamosak vagyunk ugyan a csöndes hallgatásra, nem azért, mintha nem lennének igazak, vagy nem lehetnének igazak, vagy nem lennének szépek Camus mondatai, állításai, hanem azért, mert azt érezzük, hogy állításai már nem a mi állításaink, kérdései pedig már nem a mi kérdéseink. „Az ember csak a történelemben képes célokat követni” - mondta Vilám Flusser. „Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető” - mondta Hayden White. A két gondolatot idéző Sándor Iván pedig csak ennyit tesz hozzá az idézettekhez: „Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok.” Vagyis: csak az instabilitás, a szétesés által megteremtett szétesés a valódi bizonyosság, s ez nemcsak a történelemhez való viszonyunkat, hanem a világhoz való viszonyunkat is relativizálja. Camus feltehetően ezért érezte „büntetésnek” a történelmet. Ha ezt a relativizálódást kapcsolatba hozzuk mindazzal, ami ma az irodalom körül történik, 14 akkor értjük meg valójában, hogy ez az irodalom megszűnt a jelen irodalma