Híd, 2007 (71. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Losoncz Alpár: Emlékezés, felejtés, nemzet (tanulmány)

szabályaihoz kapcsolódnak. Mi történik azonban akkor, ha olyan élmények, tapasztalatok nyilatkoznak meg, amelyek rend­kívüliek, azaz nem illeszthetők bele az adott elbeszélési rendbe? Számolnunk kell azokkal a tapasztalatokkal, amelyek megvonják magukat a narráció rendjétől, vagyis, számolnunk kell az elbeszélhetetlennel.12 Kérdéses továbbá, hogy a múlt egybefogó megragadása milyen akadályokba ütközik, hadd utaljak itt csupán Freud híres őstörténe­tére, az alapító erőszakra, a parricidiumra. Megfigyelhetjük itt az elfojtás és a tudatalatti emlékezés sajátos korrelációját: a parricidiumot sohasem lehet teljesen elfelejteni, mert mindig fennmarad, mint egy traumatikus aspektus a társadalmi élet keretein belül. Tudniillik, a parricidium tényének megszünte­tése, eltörlése veszélybe hozná a társadalmi rend (Freud valójában jogi rendről szól) pilléreit, hiszen az őstörténet említett erőszakvonatkozása visszatekintő távlatból szemlélve a társadalmi rend teremtő dimenziójának bizonyul. Nem lehet teljesen feledni ezt a történetet, amelyet Freud hoz szóba; e tény azt jelenti, hogy nem lehet elfeledni azt, hogy feledjük az apagyilkosság tör­ténetét. E kényszerűen nehézkes, ha úgy tetszik, ellentmondásos megfogal­mazás mögött az rejlik, hogy nem pusztán a feledés ténye, hanem a felejtés képessége tesz szert különleges fontosságra. A pszichoanalízis ugyanis éppen ezzel a meggondolással járulhat hozzá a tisztánlátáshoz: a feledés képessé­géből fakadó teljesítmények beépülnek az új azonosság kereteibe, a feledés képessége az új azonosság elengedhetetlen része, teremtő vonatkozása. Ezzel nem vágtuk el a múlt kötelékeit, sőt. Mert „a múlt vagyunk, amely képes arra, hogy felejtsen”.13 Az utóbbi érveléssorral azonban már túlléptük a har­madik feledésfogalom által meghatározott kereteket, azaz most az új rend felszínre jutása kapcsán felmerülő kérdések felé fordulhatunk. Negyedszer ugyanis megfigyelhetjük a feledés problematikumának ki­bomlását a történelmi töréspontok/fordulópontok, a korszaktapasztalatok megnyilatkozása, az új rendformák létrejövése kapcsán. Az új történelmi korszakba való belépés, a réginek és az újnak a szétválása belső bizonyta­lanságot, szilárd gravitációs pontok nélküli tapasztalatvilágot, határozatlan jövőt, elvárás-mozzanatokat és nem utolsósorban bizonytalan veszteségta­pasztalatot jelenthet. Ráadásul, ahogy ezt az apagyilkosság freudi története is példázza, az új rendformák létrejövésében ott vannak az alapító erőszaknak a nyomai, az új létrehozásába beékelődő erőszakmozzanatok, amelyek hal­latlanul megnehezítik a kritikai visszaemlékezés feladatát. A „rendváltások”, történelmi fordulópontok nem pacifikálhatók, nem tisztíthatók meg az erő­szak aspektusaitól. Hayden White gondolata, hogy a civilizációk halála in- 12 Ezt a mozzanatot emeli ki B. Waldenfels Ricoeur-bírálatában, Phänomenologie der Aufmerksamkeit, Suhrkamp, Frankfurt/M, 2004, SO. 13 Ankersmit, ibidem, 308.9

Next