Hidrológiai tájékoztató, 1981

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Dóka Klára: Vedres István, a vízimérnök

bérbe venni a szőregi uradalom egy részét, a Gyála és Szentiván közötti területet, kb. 5,6 km töltés építése fejében, amelynek segítségével 1700 ha-t lehetett ár­mentesíteni. A töltések a városnak 25 ezer Ft-ba ke­rültek volna. Az összeget Vedres előlegezte, majd a mentesített terület 12 évi használatával kívánta vissza­szerezni. A töltések magassága 60 cm-rel a legnagyobb víz felett volt. Vedres gondoskodott a gátak gyepesíté­séről, a folyó partjára, az ártérbe fákat ültetett. A szőregi uradalom árvizes, mocsaras területének meghódítása a szegedi közvélemény szemében szinte reménytelen vállalkozásnak tűnt, Vedres munkája azonban eredményesnek bizonyult. 1811-ben városi bi­zottság vizsgálta felül a töltéseket, és azokat megfelelő­nek találta. A mérnök telepeseket hozott a kiszárított területre, dohányültetvényeket létesített, kísérletezett a gyapot meghonosításával. Az új település, Vedresháza virágzó község lett. Az új töltéseket az 1813-as és 1816-os árvíz megrongálta, azonban 1830-ban már kiállták a próbát. Vedres a szőregi uradalom keleti részének védelmére a Maros melett is töltéseket tervezett. Ezeket — erede­tileg Deszkig — Torontál megye költségén építették, azonban 1813-ban megrongálódtak. Feltétlenül szüksé­ges volt az is, hogy a töltéseket Szőregig meghosszab­bítsák. Ez az építkezés Vedres bérleményét közvetlenül nem érintette. Saját területén kísérletet tett öntözés létesítésére is. Ehhez kút szolgáltatta a vizet, amelyet gőzszivattyú segítségével tartályba kívánt vezetni. A víz palánták öntözésére lett volna elegendő. Vedres István árvízvédelmi tevékenységében a leg­nagyobb erőpróba az 1816. évi árvíz volt. A vízállás Szegeden 10 cm-rel haladta meg az 1772. évit, és a kár jelentős volt. 1495 ház dőlt össze, a víz elborította a kerteket, megrongálta az utakat. A Tisza áradásán kí­vül gondot okozott, hogy január 29—30-án zivatar volt, ami feláztatta a talajt. A megáradt Tisza vize befa­gyott, és a jég is akadályozta az árhullám levonulását. 1816. március 1-én Vedres részletes jelentésében szá­molt be a gátak állapotáról. A város egyes kritikus pontjain elrendelték a töltések magasítását, a kereszt­gátak felújítását. Problémát jelentett a fahiány, hiszen még rőzsét is nehezen tudtak szerezni a töltésekre, és nem volt elegendő föld sem. A régi temetőből már a veszély közeledtekor elhordták a földet, és a városi tanács kénytelen volt elrendelni, hogy a kertekből is elvigyék azzal a feltétellel, hogy az árhullám levonulása után kötelesek visszaszállítani. A városi tanács március 20-án biztosokat nevezett ki a töltésekre, akiknek a város lakói közmunkában nyújtottak segítséget. Vedres rendszeresen jelentést készített a vízállásról, a töltések állapotáról, az itt folyó munkákról. Március­tól júniusig szinte állandóan a gátakon volt. Segítséget kért a katonaságtól, Dorozsma község lakóitól, a jász­kun kerület kapitányától. Figyelemmel kísérte a Ma­ros vízállását, ahol az árhullám később közeledett Sze­ged felé. Az árvíz elmúlása után több feladat várt Szeged vá­ros mérnökére. Egyik teendője volt, hogy a városban megnyissák a gátakat, és az utcákon megrekedt vizet visszavezessék a Tiszába. A víz levezetéséhez szivat­­tyúk nem álltak rendelkezésre, de a városi mérnöknek több javaslatot nyújtottak be vízemelő szerkezetekről. Az egyiket Őry Dániel, első hajózási mérnök ajánlotta, akit a helytartótanács küldött Szegedre az árvíz okai­nak kivizsgálására. Drexler Fülöp városi gépész gőzzel működő vízemelő beállítására tett javaslatot. Legérde­kesebb ötlettel Pirovánó Pál, a városban tartózkodó gyalogezred hadnagya állt elő. Ő a város legmélyebb pontjára kívánta vezetni a vizet, ahonnan emberi erő­vel vagy állatokkal forgatott vízikerék emelte volna a Tiszába. Vedres — két szegedi polgár ötlete alapján — azzal egészítette ki a javaslatot, hogy a kereket a fo­lyó sodrának lehetne forgatni, és így a szerkezet kü­lönösebb befektetés nélkül működne. A határban megrekedt víz levezetése érdekében át kellett vágni olyan töltéseket is, amelyeken utak ha­ladtak. 1816-ban megemelkedett a Fehér-tó vize, amit a Csukás-éren kívántak a Tiszába vezetni. Ehhez a gyevi határban kellett megnyitni a töltést, bár a lakosok — félve a következő tiszai árvíztől — tiltakoztak el­lene. A kérdésen a városi mérnöknek kellett igazságot tenni, aki az adott technikai feltételek között valóban nehéz helyzetben volt, hiszen zsilipes átereszt nem tu­dott építeni. Másik feladat az árvíz után — egymással szoros ösz­szefüggésben — az utak és töltések helyreállítása volt. A töltések esetében a városi tanácsban két megoldást javasoltak: vagy a nyílások betömését, vagy pallók al­kalmazását, hogy a forgalom ne bénuljon meg. A vá­rosi tanács elsődleges célja a kereskedelmi utak bizto­sítása volt, Vedres azonban gondot fordított arra, hogy a kocsik a megmaradt töltéseket ne rongálják meg, ne járjanak a padkán, illetőleg a töltés belső oldalán. Arra törekedett, hogy az árvíz által vájt nyílásokat mielőbb földdel zárják el, hogy a következő árvíz esetén a töl­tések védelmet nyújtsanak. Az 1816-os árvíz tapasztalatai alapján a végleges megoldást Vedres a Maros és a Tisza szabályozásában látta. 1830-ban foglalta össze ezzel kapcsolatos javasla­tát. Megállapította, hogy a folyók szabályozását nem lehet megoldani azzal, hogy csak töltéseket építenek, és az árvizeknek megfelelően azokat mind magasabbra emelik. Külön foglalkozott a Maros helyzetével. 1816-ban Vay Miklós királyi biztos Szegeden járt és Vedres­től véleményt kért a Tisza és Maros szabályozásáról. A pontos terv elkészítéséhez a két folyó vízrajzi térké­pezésére lett volna szükség, azonban ehhez Szegeden nem voltak meg a feltételek, és maga Vedres sem ren­delkezett ilyen ismeretekkel. 1830-ban a Maros szabályozása ismét napirendre ke­rült. Vedres a város kereskedelmi érdekeit szem előtt tartva tiltakozott az ellen, hogy a torkolatot áthelyez­zék, és nem tartotta helyesnek azt sem, hogy Új-Sze­geden töltéseket emeljenek. Azt javasolta, szerezzék meg a kamarától örökáron a bal parti területeket az árvizek tározása céljából. A tiszántúli árvizeket Tisza­újlaktól vagy Tiszafüredtől induló övcsatornával kí­vánta levezetni, amely a Túr, Szamos, Berettyó, Körö­sök, Maros, Bega, Temes folyókat keresztezte volna, és a Karas folyón keresztül ömlött volna a Dunába. Ha­sonló csatornát tervezett a Tisza jobb partján is, amely az Ung, Latorca, Laborc, Bodrog, Hernád, Zagyva fe­lesleges vizét vezette volna el. Merész elgondolásához a Sárvíz, Sió szabályozásából vette a mintát, azonban a terv megvalósítására nem volt lehetőség. Vedres legismertebb munkája, a Tiszát a Dunával összekapcsoló csatorna terve szintén hidrológiai mun­kásságának része volt. Bár itt is szülővárosa érdekeit tartotta szem előtt, e tervével lépett ki leginkább szű­kebb pátriájából, és szolgálta az ország érdekeit. Terve az országgyűlés elé is került Cházár András Gömör me­gyei táblabíró javaslatára, aki így méltatta érdemeit: „Meg­állítatott Igazság az, hogy a Nemzeteket nagyoká s az országokat virágzoká, és bátorságosoká, egyedül a kereskedés teheti. Szinte olly Igazság az is, hogy, a kereskedést egyedül a jó utak, és a hajókázható vizek vihetik alá... Ha ezek a nagy gondolatok alkalmaz­hatók, s végre­hajthatók, a Vedres úr munkája száz Trajánus hídjainál nevezetesebb, s hasznosabb". Vedres munkájában részletesen kifejti, hogy ott kell csatornát építeni, ahol nagy az áruforgalom, sok a ter­mény, jelentősek a városok. Ilyen meggondolásokból a Dunát a Tiszával Pest és Szeged között kívánta össze­kapcsolni oly módon, hogy a csatorna Cegléd, Kecske­mét, Nagykőrös, Kiskunfélegyháza vársokat is érintette volna. Bár nem készített pontos műszaki leírást, nyil­ván mélyvezetésű csatornát tervezett, 189 km hosszú­ságban, felül 34, alul 18 m szélességben, 2,6 m átlagos mélységgel. A 18. század eleje óta több elképzelés is született az ország két fő folyóját összekapcsoló csatornáról. Leg­ismertebb Balla Antal Pestet és Szolnokot összekötő víziút terve volt, valamint a Pest—Csongrád között ha­ladó csatorna elképzelés, amit Beszédes József népsze­rűsített. Vedres az ország két nagy városának össze­kapcsolásával főleg gazdasági szempontokat vett figye­lembe. Elképzeléseit a szegedi gabonaraktár és a fel­duzzasztott Maty-éren létesítendő téli kikötő terve egé­szítette ki.

Next