História 1978

1978 / 1. szám - MŰHELY - Száraz György: Történelem jelenidőben

Kell-e a történelmi műfaj? Történelmi érzék Amikor legutóbb megkérdez­ték tőlem egy beszélgetés so­rán: miért írok történelmi drá­mát? — azt feleltem: azért, hogy a rák ne menjen a vetésre. A vá­lasz nyeglének tetszhet, pedig csak méltó a kérdéshez, amely­nek hangsúlyában többnyire ilyesmi bujkál: mi a fenének bóklá­szik egy író folyvást a történelem tájain? Mi ez? Kényelemszere­tet? Vagy netán: sanda óvatosság? Elfordulás a mai valóságtól? A kérdésre sokszor és sokan válaszoltunk. Elmondtuk, hogy van olyan írói alkat, érdeklődés, amelynek leginkább a történelmi mű­faj felel meg. Említettük, hogy Németh László vagy Sarkadi Imre „tegnap” írt társadalmi drámái ma már történelmi drámák, tehát minden mai mű — hacsak nem a napi sajtópublicisztika vagy a KÖZÉRT-problematika szintjén íródott — egyúttal történelmi drá­ma is. Mindhiába. A kérdés újra és újra nekiszegeztetik a műfaj művelőinek. A kritika pedig hol ravaszdi kikacsintást vél felfedez­ni az ódon díszlet mögül, hol egyszerűen történelmi képeskönyvet lát az ilyen művekben, az írót pedig változatlanul vagy afféle óva­tos duhajnak, vagy holmi Hazaffy Veras Jánosnak képzeli, ki es­te Himnusszal fekszik, reggel Szózatra kél. Tudom, hogy a kosztümös darabok nem pótolhatják színpadjain­kon a társadalmi drámát. Túlburjánzásuk egészségtelen volna mind az irodalom, mind a színház tájairól nézvést. A gyanakvás sem minden alap nélkül való. Tény, hogy a lehetőségek vonzzák a „bedolgozó” iparosokat s a valóban sekélyes műveknek is akad felvevő piacuk színpadon, rádióban, televízióban. Az is tény, hogy ugyancsak e műfaj csábítja leginkább a titokzatos drámaírók el­szánt tömegeit, kik mázsás kéziratkötegekkel bombázzák szerkesz­tők és dramaturgok sündisznóállását. S igaz az is, hogy ha az em­ber nem William Shakespeare, ha kelet-európainak s — horribile dictu! — magyarnak született, akkor nehéz elkerülni a sémák csapdáit, a nagy tirádák buktatóit. Tudom magamról, III. Béláról írott darabomban bizony akadtak túl széles gesztusok — az íróé és nem a színészeké —, s a színpadi szöveg nem egy helyt váltott át hars­zengzetekre. Mondom: a gyanakvás részben jogos. De miért kéne a fürdővíz­zel a gyereket is kiönteni ? Hermann István egyik tanul­mányában a történelmi érzékről beszél, amelynek hiányában vagy, korlátlannak tetszik a le­hetőségek szférája, vagy egyet­len pontra látszik szűkülni. Meg­állapítja, hogy a korlátolt deter­minizmus ostobaság: mindig léteztek lehetőségszférák s ezek „tör­ténetileg azért érdekesek, mert az egyes ... személyek e szférákon belül ragadják meg a kézenfekvő vagy kevésbé kézenfekvő lehető­ségeket”. Később így ír: „... Ezért fontos éppen napjainkban, mi­kor egyre inkább szüksége van minden nemzetnek a vezető réteg­től a legalsóbb rétegig történelmi értékre, ezeknek a drámáknak a léte, mert közelebb juttatnak a történelmi érzék megszerzéséhez ... Ez a történelem nem csekély mértékben azért vált tragikussá, mert a sorsszerű szituációkban a lehetőségszférát nem ismertük fel a maga teljességében. Történelmünknek ebben állnak tragikus téve­dései.” A történelem nem holt adathalmaz. Eleven, sorsmeghatározó: bennünk él és mi benne élünk. Amint az egyes embert determinál­ja múltja, s lesz jelene jövője forrásává, úgy határozza meg a né­pek jelenét múltjuk, s jövőjét jelentik. A história pedig maga is dráma: a komplex felelősség drámája. A történelmi események egyszeri szituációk, egyszeri lehetőségek és egyszeri döntések. De az emberek, akiknek dönteniük kellett: tulajdon elődeink, hasonla­tosak hozzánk. Hősiességünk, gyávaságunk, kegyetlenségünk vagy emberségünk lehet hasonló — az eredmény soha. A múlt pillana­tai soha vissza nem térnek, de az okok és okozatok lánca elvezet a pillanatig, amelyben élünk s onnan tovább. És tudnunk kell, hogy az élő nemzet nem maga a nemzet, hanem annak csak a mában élő része, mely felelősséggel tartozik az utókornak, gyermekeinek és unokáinak, önismeretünk — társadalmi, nemzeti tudatunk — pedig ugyancsak komplex valami: a múlt ismeretének, a jelen ér­zékelésének és a jövő lehetőségeinek együttese. A sokszor áttétele­sen jelentkező, észrevehetetlen történelmi tudat — döntéseink. SZÁRAZ GYÖRGY Történelem­i ítéleteink vagy épp előítéleteink részbeni meghatározója — befo­lyásolja mind a közösség, mind a beléágyazott egyén sorsát, köz­érzetét, magatartását. A történelmi érzék hiányából vagy torzulásából fakad mind a lemondó „kicsi ország” s a megvető „házmester-ország” szemlélet, mind a túltengő nemzeti büszkeség, a mások sovén lebecsülése. Akinek ez az „érzékszerve” nyomorék vagy hiányzik, annak egyet- je­­len iránytűje, értékmérője, a pillanatnyi önérdek. Azt nemzethez, társadalomhoz, államrendszerhez nem köti egyéb, mint kényszer, gyávaság vagy kényelemszeretet. Felelősséget nem érez, áldozatra nem képes, de még belátásra sem. Az ép történelmi tudat pedig egy a hazaszeretet, az elvi hűség és elkötelezettség fogalmával. Arra szolgál, hogy jól lássuk magunkat, helyesen ítéljünk meg másokat, pontosan ismerjük fel helyünket a világban. Libikóka kiadói lektorok, színházi és rádiós, televíziós szakemberek tanúsíthatják: a történelmi té­ma, a memoárirodalom, a nép­szerű históriás sorozatok fény-­­ korát éljük. Ám az is kétségte­len: a tömegigény jócskán meg­reked a kommercialitás, az olcsó szórakoztatás szintjén. Egy-egy valután vásárolt áltörténeti blődli lefutása után levelek özöne zú­dul a tévé drámai osztályára, követelvén a hasonló honi sorozato­kat. Született is néhány díszpéldány ebben a műfajban, elég tán, ha a kirívóan primitív Benyovszkyra emlékeztetek. A Balzac nagy szerelmei után még kritikusi szinten is megfogalmaztatott az óhaj: jó lenne most már Ady nagy szerelmeit is látni a képernyőn —­­bizonyára úgy, hogy az alkotók legalább egy folytatást szentelje­nek a váradi kóristalánynak, akitől a költő az ominózus fertőzést kapta. De nem ez az, amiről most beszélni akarok. Hisz a könnyebb fajsúlyú művekre is szükség van, s ha jók, ha tisztes színvonalon töltik be szórakoztató funkciójukat, ki vitatná akkor másodlagos, ízlésfejlesztő és némiképpen műveltséggyarapító szerepüket? Az író számára viszont épp az „arisztokratikusabb" ízlést, magasabb igényt képviselő rétegek tartogatnak olyan tanulságokat, amelyek egyszerre jelzik a kérdés fontosságát és a felelősség nagyságát. Amit elsőnek le kell szűrnie: történelmi tudatunk távolról sem egységes. Több rétege létezik egymás mellett, egymásba átszürem­­kedő vagy éppen egymás ellenére: jó és rossz tradíciókban gyöke­rező, ilyen-amolyan mai tapasztalatok hatására alakuló. S aki ma történelmi témához nyúl, az bízvást számolhat azzal, hogy e sok- ■ féle tudat bizonyos képviselőit maga ellen bőszíti. De az is meges­het, hogy éppenséggel a senki földjén találja magát, két „front­vonal” között, s kapkodhatja aztán a fejét, mert innen is, onnan is lövik. Többnyire italáltatik valaki, akinek a mű nem elég. Nem eléggé magyar, vagy nem eléggé internacionalista. Nem eléggé ob­jektív, vagy nem eléggé szubjektív. Nem eléggé hagyománytisztelő, vagy nem eléggé kritikus. Nem ragaszkodik eléggé a históriás té­nyekhez, vagy túlságosan is hozzájuk tapad. Nem elég toleráns, vagy túlságosan is az. A tudat mérlegének nyelve öngyötrő mentegetőzés és melldön­­getés, szepegő tapintat és makacs elfogultság szélsőségei között in­gadozik mind önértékelésünk, mind más népekhez való történel­mi viszonyunk tekintetében. A szélsőségek pedig az író számára egy ugyanazon harapófogó két száraként hatnak: amint a kétszá­­rú fogó feje egyszerre csíp, harap, morzsol — úgy vergődhetik ő is az egyszerre ható, egyazon fogófej egyetlen szorításában. S meg­esik sokszor, hogy nem elég erős az ellenállásra, így születnek a „libikókaművek”, melyek egyes történelmi hősöket úgy idealizál­nak, hogy közben másokat — előbb szentté avatottakat — sárba rántanak. De ennek a „tudathasadásnak” jellemző termékei az olyan írások is, amelyek az ominózus ló hol egyik, hol másik olda­lán mutatkoznak, hol Hitler utolsó csatlósaként, hol az ellenállás országaként mutatva be hazánkat. Stromfeld Aurélról, az 1919-es Vörös Hadsereg vezérkari főnök Részlet egy tanulmányból .

Next