História 1979
1979 / 3. szám - DISPUTA - BEREND T. IVÁN - GÁBOR PÁL - GLATZ FERENC - JANCSÓ MIKLÓS: A kortárs magyar film és a történelem
DISPUTA a történelem A kortárs magyar film és A Filmkultúra című folyóirat és a História szerkesztősége a fenti témakörben kerekasztal - beszélgetést rendezett. A vitában Gábor Pál, Jancsó Miklós, Kovács András, Rózsa János filmrendezők, Berend T. Iván, Glatz Ferenc, Lackó Miklós történészek vettek részt. A beszélgetést vezette és a vita anyagát összeállította Zöldi László. Alább részleteket közlünk a vitának a történetszemléleti kérdésekhez kapcsolódó részeiből. (A teljes összefoglalót a Filmkultúra ez évi 6. száma adja ki.) KOVÁCS ANDRÁS: Azért is van annyi történelmi filmünk, mert nálunk a történelem jobban belejátszik a mába, mint a szerencsésebb históriájú országokban. Akár úgy is fogalmazhatnám, hogy elintézetlen dolgok — nemcsak a tudatban, hanem a valóságban is elintézetlen ügyek — tömege nyúlik át a jelenbe. Ezért úgy fonódnak össze a társadalmi és a nemzeti mozzanatok, ahogy a történelemben is öszszefonódtak. Tehát amikor egy magyar film nemzeti problémát érint, akkor abban a pillanatban mindazt felidézi, ami a mi életünkben hasonló. És fordítva is igaz: ha a film múltbéli társadalmi problémát idéz fel, akkor ez mindig összefügg a nemzeti kérdéssel. bemutató után is megnézték az „Októberi vasárnap”-ot, azok a nézők 1944 októbere okán voltak kíváncsiak a filmre. És a történésznek, aki a történetszemléleti kérdéseket kutatja, ezt is vizsgálnia kell. Ugyanakkor természetesen ez az „önálló” történeti kép sem független a társadalmi közgondolkodástól. Hiszen a történelem hogyan látása és mai gondolkodásunk normatívái között mindig van egyfajta közlekedőedény-rendszerű kapcsolat. Anélkül, hogy részletezném: gondoljunk csak arra, hogy az 50-es évek nagysikerű kurucfilmje, a Rákóczi hadnagya a maga operettes hangulatává,, csínos-patkós ,kurucaival, mesterkélt hurrá-optimizmusával milyen automatikus mindent-megoldásokat sugallt az 50-es évek jelenének kor-problémáira. JANCSÓ MIKLÓS: Az ötvenes években azért volt sikerük a mi filmjeinknek — történelmi és nem történelmi filmjeinknek is —, mert azt sugallták, amit az újságban olvashattunk, amit a tömegkommunikáció mondott. A legvégignézhetetlenebb filmet is „vette” a közönség, mert megfelelt azoknak az illúzióknak, amelyeket a sajtó meg egyéb intézmények belétápláltak. A néző a mi akkori filmjeinktől lényegében önigazolást várt. KOVÁCS ANDRÁS: Nekem, mint a történelmi film egyik művelőjének, nem egyszerűen az a célom, hogy csupán egy történelmi helyzetet idézzek föl, hanem olyan emberi, erkölcsi szituációt, amelyet különösen időszerűnek tartok. Az a tapasztalatom, hogy a nézők gyakran nem értik — esetleg nem akarják érteni —, hogy miről beszélek. A Hideg napok bemutatása után például Budapesten, rendeztek egy vitát, ha jól emlékszem, egy felsőoktatási intézményben, s az egyik tanár, aki talán filozófiát tanított, azt mondta: ő nem érti, miről szól a film — nyilvánvalóan történelmi filmet csináltam. Egy másik, moszkvai vitán viszont egy másik hozzászóló, félkarú és félszemű háborús sérült, azt mondta: a Hideg napok arról szól, hogy semmilyen cár, semmilyen Sztálin nem menthet föl bennünket a személyes felelősség alól. BEREND T. IVÁN: Meglehetősen hosszú ideje hagyomány nálunk, hogy a társadalmi, politikai kérdéseket a történelemben éljük és gondoljuk át. Az efféle közelítésmód a történelem terméke, a hazai történelemben kifejlődött folyamat eredménye. Az összehasonlítás kedvéért: ahogy nálunk az időszerű kérdések történelmi köntösben jelennek meg, úgy gondolják át és fejezik ki aktuális politikai, társadalmi gondjaikat, mondjuk, a németek a filozófiában. Úgy vélem tehát, hogy a magyar történelmi film nem tesz mást, mint azt, hogy a maga sajátos módján mutatja fel a magyar közgondolkodás erőteljesen historizáló sajátosságát. Ez az egyik mozzanat. A másik az, hogy a magyar film miként gondolkodott történelemben , az ötvenes években és a hatvanas években, mitől van a nyilvánvaló szemléleti váltás. A Rákóczi hadnagya, aztán a Föltámadott a tenger, A harag napja és még sok más ötvenes évekbeli filk a korabeli eszmei irányzatokat, áramlatokat tükrözték; a hivatalos szemléletet, ideológiát, propagandát jellegzetes és olykor hatásos módon fejezték ki. Megfeleltek annak a történelemszemléletnek, amelyben a múlt és a jelen rendkívül leegyszerűsítve jelent meg, az úgynevezett haladó hagyományok idealizáló, heroizáló nagy nemzeti tablójának mozaikjaként, vagy éppen más előjelű egyszerűsítéssel történelmi pojácák és ördögök képében, különösen az „átkos közelmúlt” történetében. A jelen viszont felhőtlenül eszményivé idealizálódott. Természetes reakció, hogy a hatvanas évektől kezdve a szellemi élet, az ideológiai élet, a társadalomtudományok és a művészetek megpróbálnak leszámolni ezzel az egyoldalú, idealizált — részben negatív módon idealizált —, leegyszerűsített — részben apologetikusan leegyszerűsített — képpel. Megpróbálják fölfedezni az események összetettségét, ellentmondásosságát, azt, hogy nem föltétlenül sima utak, hanem olykor nagyon is vargabetűs ösvények vezetnek előre a történelemben. Éppen ez a leszámolási törekvés késztette néhány rendezőnket olyan filmtípus kimunkálására, amely egyszerre szakítás a hamis történelemképpel és ugyanakkor kísérlet a jelen kérdéseit a történelemben végiggondolni. Ezért nem is annyira azt tartom fontosnak, hogy a hatvanas—hetvenes évekbeli filmek készítői allegóriák vagy szimbólumok szintjén közelítenek-e a történelemhez, hanem inkább azt, hogy a történelem levegőjét jelenvalóvá teszik. LACKÓ MIKLÓS: — Azt a fogalmat, hogy történelmi film, kétségesnek tartom. Mert az igazán történelmi film a kalandfilm, erről pedig, gondolom, nem most kellene beszélgetni. Történelmies film — ez már valami egészen más, nevezhetném elemző filmnek is. A kérdés csak az, hogy a nézők miért nem szeretik az elemzést? Találóan fejtegette Berend T. Iván, hogy az emberek itt, Kelet-Közép-Európában átélték és átélik a történelem sodrását. De ha így van, akkor mivel magyarázható, hogy az imént jellemzett közegben élő nézők nem szeretik azokat a filmeket, amelyek a jelenbéli politikai, társadalmi kérdések történelemben való végiggondolására kényszerítenek? Még az értelmiségiek sem szeretik. Általában a magyar filmet sem — néhány kivételtől eltekintve —, és konkrétan a történelmi filmet sem. Őszintén szólva, ma már nem hiszem, hogy itt és most olyan nagy szerepe, hatása volna a kis Történelemben gondolkodva GLATZ FERENC: — Az eszmetörténeti kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy van nálunk egy olyan gondolkodásbeli hagyomány, amely a polgári fejlődés során a politikai demokratizmus hiányából következett: hajlamosak voltunk mindig arra, hogy az időszerű kérdéseket belevetítsük a történelembe. Ez a historizáló gondolkodásmód átnyúlott az új társadalmi feltételek közé, a felszabadulás utánra is. Ahogy a 30-as évek antifasiszta harcaiban Petőfi, Kossuth idézése aktuális harci kérdés, a politikai demokratizmusnak szimbóluma volt, úgy a felszabadulás után is megmaradt e történeti alakjaink ábrázolásának politikai töltése. De felsorakoztatható ide akár a mába húzódó fejlődéstől időben távol álló személy, Szent István és a középkor több alakja is. A magyar közgondolkodásbéli hagyomány tehát állandóan telítődött történelmi elemekkel, párhuzamokkal. Azt hiszem, a magyarországi közgondolkodás hagyományvilága többek között abban is elkülönül más — például a polgári demokrácia útját bejárt európai — országokétól, hogy az időszerű kérdések gyakorta történelmi köntösben jelentek meg. Felvetődik a kérdés: amikor ma egy rendező történelmi filmet készít, érvényesülnek-e ezek a régi közgondolkodásbéli hagyományok? Mához szóló problémákat akar megoldani úgy, hogy párhuzamos történeti helyzetet és megoldásokat idéz? Az imént részletezett jelenség alighanem a mi politikai közgondolkodásunk egyfajta hiányosságát is tükrözi. Mégis az a véleményem, hogy minden történelmi körülmények között játszódó filmnek, függetlenül az alkotó szándékától, s attól, hogy milyen jogos párhuzamok végiggondolására ad alapot, önálló történeti „képanyaga” van. Meg vagyok győződve, hogy azok, akik a Duna moziban még hónapokkal a 23