História 1979

1979 / 3. szám - DISPUTA - BEREND T. IVÁN - GÁBOR PÁL - GLATZ FERENC - JANCSÓ MIKLÓS: A kortárs magyar film és a történelem

DISPUTA a történelem A kortárs magyar film és A Filmkultúra című folyóirat és a História szerkesztősége a fenti témakörben kerekasztal - beszélgetést rendezett. A vitában Gábor Pál, Jancsó Miklós, Ko­vács András, Rózsa János filmrendezők, Be­rend T. Iván, Glatz Ferenc, Lackó Miklós történészek vettek részt. A beszélgetést ve­zette és a vita anyagát összeállította Zöl­di László. Alább részleteket közlünk a vitának a történetszemléleti kérdésekhez kapcsoló­dó részeiből. (A teljes összefoglalót a Filmkultúra ez évi 6. száma adja ki.) KOVÁCS ANDRÁS: Azért is van annyi történelmi filmünk, mert nálunk a történelem jobban belejátszik a m­á­ba, mint a szerencsésebb históriájú or­szágokban. Akár úgy is fogalmazhat­nám, hogy elintézetlen dol­gok — nem­csak a tudatban, hanem a valóságban is elintézetlen ügyek — tömege nyúlik át a jelenbe. Ezért úgy fonódnak össze a társadalmi és a nemzeti moz­zanatok, ahogy a történelemben is ösz­­szefonódtak. Tehát amikor egy magyar film nemzeti problémát érint, akkor abban a pillanatban mindazt felidézi, ami a mi életünkben hasonló. És for­dítva is igaz: ha a film múltbéli tár­sadalmi problémát idéz fel, akkor ez mindig összefügg a nemzeti kérdéssel. bemutató után is megnézték az „Októ­beri vasárnap”-ot, azok a nézők 1944 októbere okán voltak kíváncsiak a filmre. És a történésznek, aki a törté­netszemléleti kérdéseket kutatja, ezt is vizsgálnia kell. Ugyanakkor természetesen ez az „ön­álló” történeti kép sem független a társadalmi közgondolkodástól. Hiszen a történelem hogyan­ látása és mai gon­dolkodásunk normatívái között mindig van egyfajta közlekedőedény-rendszerű kapcsolat. Anélkül, hogy részletezném: gondoljunk csak arra, hogy az 50-es évek nagysikerű kurucfilmje, a Rákó­czi hadnagya a maga operettes hangu­latává,­, csínos-patkós ,­kurucaival, mesterkélt hurrá-optimizmusával mi­lyen automatikus mindent-megoldáso­­kat sugallt az 50-es évek jelenének kor-problémáira. JANCSÓ MIKLÓS: Az ötvenes évek­ben azért volt sikerük a mi filmjeink­nek — történelmi és nem történelmi filmjeinknek is —, mert azt sugallták, amit az újságban olvashattunk, amit a tömegkommunikáció mondott. A leg­­végignézhetetlenebb filmet is „vette” a közönség, mert megfelelt azoknak az illúzióknak, amelyeket a sajtó meg egyéb intézmények belétápláltak. A néző a mi akkori filmjeinktől lényegé­ben önigazolást várt. KOVÁCS ANDRÁS: Nekem, mint a történelmi film egyik művelőjének, nem egyszerűen az a célom, hogy csu­pán egy történelmi helyzetet idézzek föl, hanem olyan emberi, erkölcsi szi­tuációt, amelyet különösen időszerűnek tartok. Az a tapasztalatom, hogy a né­zők gyakran nem­ értik — esetleg nem akarják érteni —­, hogy miről beszélek. A Hideg napok bemutatása után pél­dául Budapesten, rendeztek egy vitát, ha jól emlékszem, egy felsőoktatási in­tézményben, s az egyik tanár, aki ta­lán filozófiát tanított, azt mondta: ő nem érti, miről szól a film — nyilván­valóan történelmi filmet csináltam. Egy másik, moszkvai vitán viszont egy másik hozzászóló, félkarú és félszemű háborús sérült, azt mondta: a Hideg napok arról szól, hogy semmilyen cár, semmilyen Sztálin nem menthet föl bennünket a személyes felelősség alól. BEREND T. IVÁN: Meglehetősen hosszú ideje hagyomány nálunk, hogy a társadalmi, politikai kérdéseket a történelemben éljük és gondoljuk át. Az efféle közelítésmód a történelem terméke, a hazai történelemben kifejlő­dött folyamat eredménye. Az összeha­sonlítás kedvéért: ahogy nálunk az időszerű kérdések történelmi köntös­ben jelennek meg, úgy gondolják át és fejezik ki aktuális politikai, társadalmi gondjaikat, mondjuk, a németek a fi­lozófiában. Úgy vélem tehát, hogy a magyar történelmi film nem tesz mást, mint azt, hogy a maga sajátos módján mutatja fel a magyar közgondolkodás erőteljesen historizáló sajátosságát. Ez az egyik mozzanat. A másik az, hogy a magyar film mi­ként gondolkodott történelemben , az ötvenes években és a hatvanas évek­ben, mitől van a nyilvánvaló szemléle­ti váltás. A Rákóczi hadnagya, aztán a Föltámadott a tenger, A harag napja és még sok más ötvenes évekbeli fil­k­ a korabeli eszmei irányzatokat, áram­latokat tükrözték; a hivatalos szemlé­letet, ideológiát, propagandát jellegze­tes és olykor hatásos módon fejezték ki. Megfeleltek annak a történelem­­szemléletnek, amelyben a múlt és a je­len rendkívül leegyszerűsítve jelent meg, az úgynevezett haladó ha­gyományok idealizáló, heroizáló nagy nemzeti tablójának mozaikjaként, vagy éppen más előjelű egyszerűsítéssel tör­ténelmi pojácák és ördögök képében, különösen az „átkos közelmúlt” történe­tében. A jelen viszont felhőtlenül esz­ményivé idealizálódott. Természetes re­akció, hogy a hatvanas évektől kezd­ve a szellemi élet, az ideológiai élet, a társadalomtudományok és a művészetek megpróbálnak leszámolni ezzel az egyoldalú, idealizált — részben negatív módon idealizált —, leegyszerűsített — részben apologetikusan leegyszerűsí­tett — képpel. Megpróbálják fölfedezni az események összetettségét, ellent­mondásosságát, azt, hogy nem föltétle­­nül sima utak, hanem olykor nagyon is vargabetűs ösvények vezetnek előre a történelemben. Éppen ez a leszámolási törekvés kész­tette néhány rendezőnket olyan film­típus kimunkálására, amely egyszerre szakítás a hamis történelemképpel és ugyanakkor kísérlet a jelen kérdé­seit a történelemben végiggondolni. Ezért nem is annyira azt tartom fon­tosnak, hogy a hatvanas—hetvenes évekbeli filmek készítői allegóriák vagy szimbólumok szintjén közelíte­nek-e a történelemhez, hanem inkább azt, hogy a történelem levegőjét jelen­valóvá teszik. LACKÓ MIKLÓS: — Azt a fogalmat, hogy történelmi film, kétségesnek tar­tom. Mert az igazán történelmi film a kalandfilm, erről pedig, gondolom, nem most kellene beszélgetni. Történelmies film — ez már valami egészen más, ne­vezhetném elemző filmnek is. A kérdés csak az, hogy a nézők miért nem szere­tik az elemzést? Találóan fejtegette Berend T. Iván, hogy az emberek itt, Kelet-Közép-Európában átélték és át­élik a történelem sodrását. De ha így van, akkor mivel magyarázható, hogy az imént jellemzett közegben élő né­zők nem szeretik azokat a filmeket, amelyek a jelenbéli politikai, társadal­mi kérdések történelemben való végig­gondolására kényszerítenek? Még az értelmiségiek sem szeretik. Általában a magyar filmet sem — néhány kivé­teltől eltekintve —, és konkrétan a tör­ténelmi filmet sem. Őszintén szólva, ma már nem hiszem, hogy itt és most olyan nagy szerepe, hatása volna a kis­ Történelemben gondolkodva GLATZ FERENC: — Az eszmetörté­neti kutatások egyértelműen bizonyít­ják, hogy van nálunk egy olyan gondol­kodásbeli hagyomány, amely a polgári fejlődés során a politikai demokratiz­mus hiányából következett: hajlamo­sak voltunk mindig arra, hogy az idő­szerű kérdéseket belevetítsük a törté­nelembe. Ez a historizáló gondolkodás­­mód átnyúlott az új társadalmi felté­telek közé, a felszabadulás utánra is. Ahogy a 30-as évek antifasiszta har­caiban Petőfi, Kossuth idézése aktuális harci kérdés, a politikai demokra­tizmusnak szimbóluma volt, úgy a fel­­szabadulás után is megmaradt e törté­neti alakjaink ábrázolásának politikai töltése. De felsorakoztatható ide akár a mába húzódó fejlődéstől időben távol álló személy, Szent István és a közép­kor több alakja is. A magyar közgon­­dol­kodásbéli hagyomány tehát állan­dóan telítődött történelmi elemekkel, párhuzamokkal. Azt hiszem, a magyar­­országi közgondolkodás hagyományvi­lága többek között abban is elkülönül más — például a polgári demokrácia útját bejárt európai — országokétól, hogy az időszerű kérdések gyakorta történelmi köntösben jelentek meg. Felvetődik a kérdés: amikor ma egy rendező történelmi filmet készít, érvé­­nyesülnek-e ezek a régi közgondolko­dásbéli hagyományok? Mához szóló problémákat akar megoldani úgy, hogy párhuzamos történeti helyzetet és meg­oldásokat idéz? Az imént részletezett jelenség aligha­nem a mi politikai közgondolkodá­sunk egyfajta hiányosságát is tükrözi. Mégis az a véleményem, hogy minden történelmi körülmények között ját­szódó filmnek, függetlenül az alkotó szándékától, s attól, hogy milyen jogos párhuzamok végiggondolására ad ala­pot, önálló történeti „képanyaga” van. Meg vagyok győződve, hogy azok, akik a Duna moziban még hónapokkal a 23

Next