História 1983

1983 / 1. szám - PACH ZSIGMOND PÁL - VARGA ISTVÁN: "Mátyás az igazságos"

gyakorlatban ennél többet jelentett ugyan, mert az urasági földön a megművelés további munkálatai is rendszerint a jobbágyokat terhelték, és a szoros értelemben vett mezőgazdasági roboton kívül a munkajáradék egyéb fajtái (utak, hidak karbantartása, bor- és faszállítás stb.) is szokásban voltak. Másfelől viszont tekintetbe kell vennünk azt az eddig alig mérlegelt körülményt, hogy a különböző robotfajták — a 15. század második feléből származó urbáriumok tanúsága szerint — korántsem az egész jobbágyságot, hanem annak csak kisebb részét terhelték, így a Pozsony megyei semptei uradalom urbáriuma (1480 körül) az 5 mezőváros és 16 falu közül csupán kettőnél írt elő (szántási és kaszálási) munkát, a Bodrog megyei csentei uradalom urbáriuma 1484 körül pedig egy falunál sem; a sárvár—kapuvári urbárium 1492-ben csak a helységek 18 százalékánál, a lékai urbárium egyetlen helységnél sem szólt robotról stb. Ezek az adatok feljogosítanak annak megállapítására, hogy a földesúri járadékok sorában a munkajáradéknak általában igen korlátozott szerepe volt Hunyadi Mátyás Magyarországon. A földjáradék másik naturális formája, a változatos formában felbukkanó terményjáradék (élelmiszer-„ajándékok”, gabona- és borszolgáltatások, inkább rögzített menynyiségben, mint a termés kilencedében kiszabva) sokkal nagyobb jelentőséggel bírt. A feudális földjáradék harmadik, legfejlettebb formája, a pénzjáradék azonban legalább egyenrangú a terményjáradékkal, sőt sok helyütt már ennél is fontosabb szerepet töltött be. Az urbáriumok rendszerint éppen a pénztételekkel kezdik a jobbágyi szolgáltatások felsorolását: az évi 2,5 részletben fizetendő földesúri cenzussal (más néven: terragium), a rendkívüli taksával és a különjáradékokkal (erdélő-, fahordó-, rézpénz stb.). Hogy az új paraszti szolgáltatásokat a 15. század folyamán túlnyomóan pénzformában vezették be, és különösen az, hogy egyre gyakrabban került sor naturális szolgáltatások (munka- és terményjáradék-fajták) pénzfizetséggé alakítására további adalékokat szolgáltat a pénzjáradék növekvő, sok helyi elsőrendű szerepének szemléltetéséhez. A paraszti pénzszolgáltatások jelentőségének növekedése a paraszti árutermelés viszonylag fejlett fokára vall: a paraszt csak a városi piacra termelés révén rendelkezhet pénzzel. Másrészt: a naturális járadékok háttérbe szorulása úri keresletet is teremt az agrárcikkpiacon: a főúri udvarok, egyházi udvartartások szükségleteinek ellátását. Ami azután ugyancsak a paraszt árutermelésének bővülését mozdítja elő. És valóban: a 15. század derekán és második felében a szabad királyi városok kereskedői mellett nemcsak olyan nagy királyi mezővárosok lakói, mint Szeged, Gyula vagy Miskolc lépnek elénk „megélhetés céljából árucikkekkel utazgatókként”, illetve „mindennemű portékájuk után” általános vagy helyi vámmentességben részesítettekként, hanem falvak és kisebb mezővárosok jobbágyai is, akik „az ország különböző részeit bejárva”, „eladó javaikkal és áruikkal” — természetesen túlnyomórészt agrárterményekkel — „kereskedni és vásározni” szoktak. Jobbágyok, akik a „szolgaállapotból” többnyire már régen „személyileg szabad állapotba” emelkedtek. Ez főleg két dologban jutott kifejezésre. Egyrészt abban, hogy Mátyás király idején a magyar jobbágyosztály egésze szabad költözködési joggal bírt, ha a költözés korlátozására irányuló ellentörekvés a kisebb nemesség részéről a század folyamán szemlátomást teret is nyert. Másrészt abban, hogy a parasztság viszonylag szilárdan használta birtokolta telkét-földjét, azt élete végéig megtarthatta, özvegyére-gyermekeire átörökíthette, arról ingóságaival együtt végrendelkezhetett, annak ellenére, hogy a jobbágy birtoklása — a költözködéstől eltérően — jogi kodifikációt még nem nyert, s ha a valóságban e téren is gyakran a földesúri erőszak diktált. Mindez azt jelenti: Matthias Corvinus korának magyar parasztját számos vonatkozásban joggal állíthatjuk párhuzamba korabeli angol (copy-holder), francia (censitaire), és német (Erbzinsleute) sorstársaival. Persze nem Hunyadi Mátyás érdeme volt, hogy az agrárfejlődés nyugat-európai jellegű tendenciája éppen az ő uralmának időszakában ért tetőpontjához Magyarországon. De ez objektív tény volt, amelynek emlékezete a későbbi nemzedékek tudatában nemcsak Mátyás király korával, hanem személyével is összekapcsolódott. Annál is inkább, mivel Mátyás belpolitikája — amely a központi királyi hatalom megerősítésére és a városok adózóképességének előmozdítására irányult — kedvezett az áru-pénzviszonyok és a paraszti árutermelés kiterjedésének. A parasztok piaci tevékenységének korlátozása A központosítási kísérlet összeomlása Mátyás halála (1490) után szélesebb lehetőségeket nyújtott a földesuraknak arra, hogy a paraszti (és polgári) árutermelés hasznát pénzalakban magukhoz ragadják. Egyházi és világi urak, régi bárók és felkapaszkodó köznemesek, a központi hatalom kordájától megszabadulva mindenekelőtt az állami adókra és más állami pénzbevételekre (harmincadokra, bányajövedelmekre) vetették rá magukat, és lényegesen megváltoztatták a „centralizált járadék” elosztását a királyi kincstár rovására. Egyben jobbágyaik rovására magánföldesúri járadékaik gyarapítására is törekedtek, amit részben a paraszti pénzszolgáltatások emelésével és a belső, földesúri vámhelyek szaporításával értek el. Ugyanakkor a nemesi birtokosok más jellegű rendszabályokat is hoztak. Azokra az 1492., 1498., 1500. évi (és további) törvénycikkekre gondolunk, amelyek a 150 évvel korábbi rendelkezést (1351. évi dekrétum 6. artikulus) felújítva, a mezővárosi és falusi jobbágyokat szántó- és szőlőművelésük után jelentős terményszolgáltatásra kötelezték: kilenced vagy rögzített menynyiségű ún. akó beadására. S ezt az előírást a jobbágyok, sőt a városi polgárok bérelt szőlőire-szántóira is kiterjesztették. Az 1492. évi 47—48. törvénycikk a szolgáltatást még vagylagos alakban vetette ki; az 1500. évi 27. tc. már kizárólag a kilencedet, a súlyosabb formát kívánta általánossá tenni. Kérdés: e rendelkezések törvénybe foglalása mennyiben függött már össze egyes földesúri rétegeknek az árukereskedelem felé fordulásával? Azt, hogy egyes elemeik, csoportjaik a 15. század végén már maguk is kezdtek bekapcsolódni a mezőgazdasági termények kereskedelmébe, számos forrásadat valószínűsíti. 1482-ben például Mátyás, Kassa város panaszára, utasította Zápolya Imre szepesi grófot, vizsgálja meg azt a panaszt, amely szerint „számos nemes és földbirtokos [a kassai polgárok] kiváltságai és szabadalmai ellenére falvaikban és birtokaikon árulerakó helyeket rendeztek be, s e helyekre sok bort gyűjtenek össze és azután áruba bocsátják azt az említett polgárok szabadalmának súlyos sérelmére és kárára”. E földesurak részéről tehát a terményjáradékok újbóli előírásában közrejátszhatott az a szándék, hogy ily módon piacra vihető borhoz, gabonához jussanak. Aminthogy joggal feltehető, hogy azok az egyidejű törvénycikkek, amelyek az állatki vetés a 15. században .